Zaharije Ostojić (szerb cirill írással: Захарије Остојић, Gluhi Do, 1907. – Jasenovaci koncentrációs tábor, 1945. április 12.) montenegrói szerb és jugoszláv katonatiszt volt, aki a második világháború alatt a Draža Mihailović vezette csetnik legfelsőbb parancsnokság hadműveleti, szervezési és hírszerzési részlegének vezetőjeként szolgált Jugoszláviában. A jugoszláv tengely inváziója előtt a Jugoszláv Királyi Hadsereg őrnagya volt, és részt vett abban a puccsban, amely 1941. március 27-én menesztette Pál jugoszláv herceget. A puccs után Pál herceget elkísérte a száműzetésbe Görögországba, és a tengelyhatalmak áprilisi inváziója során Kairóban tartózkodott. 1941 szeptemberében Bill Hudson brit különleges műveleti ügyvezető tiszttel és két társával együtt az olasz montenegrói kormányzóság területén szállt partra. Hudsont elkísérte Szerbia németek által megszállt területére, és Užicében bemutatta Josip Broz Tito jugoszláv partizánvezérnek, majd elkísérte Hudsont a Ravna Gorába is, hogy találkozzon Mihailovićtyal. Ostojić hamarosan Mihailović vezérkari főnöke lett, és miután 1941 decemberében egy hadművelet során a csetnik vezért elfogták, a csetnik legfelsőbb parancsnokságot Montenegróba vitte, ahol 1942 júniusában újra egyesült Mihailovićtyal. 1942 hátralévő részében Ostojić ellentámadást indított Független Horvát Állam usztasa csapatai ellen, akik visszatértek a kelet-boszniai Foča városba, ahol azt várták, hogy folytassák népirtó szerbellenes politikájukat. Ezt követően az Ostojić parancsnoksága alatt álló erők több mint 2000 helyi muszlimot öltek meg a városban. Ostojić később a Montenegró és a Szandzsák közötti határvidéken felügyelte a civilek nagyszabású mészárlását és a muszlim falvak felgyújtását. 200px|bélyegkép|balra|A csetnik zászló

Míg a csetnikek távlati céljaik tekintetében tengelyellenes mozgalomnak számítottak, és korlátozott ideig marginális ellenállási tevékenységet folytattak, a háború szinte teljes ideje alatt taktikai vagy szelektív együttműködést folytattak a megszálló hatóságokkal a partizánok ellen. Ezt 1942 végén és 1943 elején látványosan demonstrálták, amikor Ostojić az olasz csapatokkal együttműködve tervezte meg és felügyelte a csetnikkel részvételét a neretvai csata nagyméretű partizánellenes offenzívájában. 1944-ben a csetnik erők vezetője lett Hercegovinában, és Dobroslav Jevđevićtyével együtt részt vett a szövetséges erőkkel való megegyezésre irányuló kísérletekben. 1944 végén, amikor a partizánok egyre jobban uralmuk alá hajtották az ország területét, és segítettek a szovjet Vörös Hadseregnek segített Belgrád elfoglalásában, Bosznia északkeleti részén újra csatlakozott Mihailovićhoz, de nem tudtak megegyezni abban, hogy mit tegyenek, folytassák a harcot a partizánokkal vagy kíséreljék meg a menekülést Jugoszláviából. Ostojić, Pavle Đurišić és Petar Baćović csetnik vezetőkkel, valamint Dragiša Vasić csetnik ideológussal úgy döntött, hogy nyugatra, a mai Szlovéniában található „Ljubljanai-kapu” területére távozik, ahol más kollaboráns erők is koncentrálódtak. 1945 áprilisának elején a partizánok és a Független Horvát Állam fegyveres erőinek (horvátul: Hrvatske oružane strage, HOS) támadásaival szemben az egyesített csetnik haderő vereséget szenvedett a Lijevče-mezei csatában, mely után Ostojićot csapdába csalták, és elfogták az usztasák. Ezt követően a jasenovaci koncentrációs táborba hurcolták és Đurišićtyal, Baćovićtyal és Vasićtyal együtt kivégezték.

Élete Zaharije Ostojić 1907-ben született Gluhi Do faluban, Montenegróban, a Crmnicai kerületben, Bar adriai tengeri kikötője közelében. Szülőfaluja a Montenegrói Királyság, majd az első világháború után a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, 1929-ben pedig a Jugoszláv Királyság része lett. Iskolái elvégzése után Ostojić a Jugoszláv Királyi Légierőhöz (szerb-horvát latinul: Jugoslovensko kraljevsko ratno vazlohostvo, JKRV) csatlakozott, és már a második világháború kitörése előtt őrnagyi rangra emelkedett. Ostojić korai életéről keveset jegyeztek fel, de az tudható, hogy húga férjhez ment a Jugoszláv Királyi Hadsereg tábornokához Ljubo Novakovićhoz, egy másik montenegrói szerbhez, aki Ostojićhoz hasonlóan később csetnik parancsnok lett a második világháború alatt.

A második világháború első időszaka A második világháború kitörése után 1939 szeptemberében Pál jugoszláv régensherceg kormánya kinyilvánította semlegességét. Ennek ellenére, és azzal a céllal, hogy biztosítsa déli szárnyát a Szovjetunióval szemben tervezett inváziójához, Adolf Hitler komoly nyomást kezdett gyakorolni Jugoszláviára, hogy írja alá a háromoldalú egyezményt és csatlakozzon a tengelyhatalmak alkotta szövetséghez. Némi késlekedés után a jugoszláv kormány feltételesen 1941. március 25-én aláírta a paktumot. Két nappal később egy feltételezhetően tengelyellenes vértelen államcsíny leváltotta Pál herceget, és nagykorúnak nyilvánította az akkor 17 éves Péter herceget. Ostojić szoros kapcsolatban állt a puccs egyik fő felbujtójával, a JKRV parancsnok-helyettesével, Borivoje Mirković dandártábornokkal, és személyesen is részt vett a puccsban. Ezután elkísérte Pál herceget a görögországi száműzetésbe, majd továbbutazott Kairóba. 150px|bélyegkép|balra|II. Péter jugoszláv király

Ostojić a németek vezette inváziót és a 11 nappal későbbi jugoszláv kapitulációt követően is Kairóban maradt mindaddig, amíg be nem választották abba az egyesített brit-jugoszláv különleges műveleti vezetői csapatba, amelynek be kellett szivárognia a megszállt Jugoszláviába, és kapcsolatba kellett lépnie az ellenállási csoportokkal. A csapat többi tagja: Bill Hudson kapitány, egy JKRV-s tiszttársa Mirko Lalatović őrnagy, és egy rádiós voltak. 1941. szeptember 13-án Kairóból Máltára repültek, majd 1941. szeptember 20. és 22. között a HMS Triumph brit tengeralattjáróról szálltak partra Montenegró partjainál, Petrovac közelében. Gyorsan kapcsolatba kerültek a kommunista vezetésű montenegrói partizánokkal, köztük Milovan Đilasszal és Arso Jovanovićtyal, akik Hudsont és Ostojićot a partizánok által ellenőrzött Užicébe kísérték. Amíg Hudson a partizánokkal ismerkedett, Ostojić meglátogatta Draža Mihailović csetnik vezér ravna gorai főhadiszállását. Mihailović eligazítása után Ostojić visszament, hogy elkísérje Hudsont Ravna Gorába, ahova október 25-én érkezett meg. Amikor először érkezett Ravna Gorába, Ostojić üzenetet adott át Mihailovićnak a jugoszláv emigráns kormány hadügyminiszterétől, Bogoljub Ilić tábornoktól, amelyben a száműzetésben lévő kormány hivatalos támogatásáról biztosította őt, de kijelentette, hogy „a lázadás nem tolerálható”. Ostojić azt is elmondta Mihailovićnak, hogy a kommunisták átvették az irányítást Montenegróban. Ostojić és Lalatović ezután Mihailović legfelsőbb parancsnokságának főhadiszállásán foglaltak el vezető beosztást. 250px|bélyegkép|jobbra|Draža Mihailović megbeszélést tart embereivel

A csetnikek stratégiája kezdettől fogva az volt, hogy megszervezzék és erősítsék erejüket, de a megszálló erők elleni fegyveres hadműveleteket elhalasztották addig, amíg azok felvonulnak a nyugati szövetségesek Jugoszláviában remélt partraszállásával szemben. Emiatt a csetnikek csak félvállról csatlakoztak a kezdetben sikeres, partizánok által kezdeményezett szerbiai felkeléshez, miután az 1941 júliusában elkezdődött, de szinte azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy a két mozgalom céljai túlságosan eltérőek ahhoz, hogy valódi legyen az együttműködés. Miután Mihailović rájött, hogy a partizánok célja a sok nemzetiségű és kommunista Jugoszlávia megteremtése, ami teljesen ellenkezett a csetnikek fő céljával, mely egy „Nagy-Szerbia” létrehozását irányozta elő, a monarchia és a szerb hegemónia tervezett visszatérése mellett, felismerték, hogy a partizánok a fő ellenségeik. Készek voltak szövetségre lépni bárkivel, aki segít nekik legyőzni a partizánokat, beleértve a megszálló hatalmakat és a velük együttműködőket is, mint a fasiszta usztasa bábállam, a Független Horvát Állam (szerb-horvát latin: Nezavisna Država Hrvatska, NDH). November 1-jén a csetnikek sikertelenül támadták meg a partizánok užicei főhadiszállását, és onnantól kezdve a két mozgalom közötti ellenségeskedés Szerbia megszállt területéről fokozatosan átterjedt Jugoszlávia többi részére.

Montenegrói áttelepülése A sikeres német felkeléselhárító hadműveleteket, valamint a partizánokkal való szakítást követően Mihailović 1941 decemberének elején elmenekült. Ostojić egy kis főhadiszállást tartott fenn, amely főként a hírszerző állományból állt, és Mihailović kis létszámú állománya közelében maradt. Mihailović végül Montenegróba utazott, ahová 1942 júniusában érkezett meg. Ostojić, Hudsonnal és más tisztekkel Olaszországon át utazva nem sokkal ezután csatlakoztott hozzá, mivel Szerbia németek által megszállt területén a városokat a fasiszta bábkormány, a Nedić-rezsim csapatai ellenőrizték. Ekkorra a csetnik mozgalom már elhatározta, hogy nem harcol a németek ellen, és nem sokkal azután kezdett együttműködni a Nedić-rezsimmel, hogy Užicénél megtámadták a partizánokat. Mire Mihailović Montenegróba ért, a csetnik különítmények egyre nagyobb hányada működött együtt az olaszokkal nemcsak Montenegróban, hanem az NDH által megszállt területeken is. 250px|bélyegkép|balra|Montenegró a II. világháború alatt

1942. július 30-án kelt direktívalevélben Ostojić minden csetnik parancsnokot arra buzdított, hogy „a lehető leghatékonyabb szóbeli és írásbeli propagandát dolgozza ki”. Kijelentette, hogy „meg kell győzni az embereket arról, hogy a csetnikek az egyetlen barátaik, tőlük várhatják el a szabadságot és a boldog életet”, és utasította a csetnikeket, hogy „dolgozzanak éjjel-nappal, és tartsák fenn a nép szellemét”. Azt írta: „közel a szabadság órája. A szövetséges segítség a csetnikeknek biztosított, és az egész világ csodálja őket.” Augusztusban miközben az olaszok kivonultak, ellentámadást indított a Fočába visszatérő usztasa csapatok ellen. A csetnikek attól tartottak, hogy az usztasák újabb népirtó erőszakot fognak rászabadítani a környék szerb lakosságára. Miután elfoglalták a várost, az Ostojić parancsnoksága alatt álló erők egalább 2000 helyi muzulmánt öltek meg Fočában. A kelet-bosznia-hercegovinai csetnik parancsnok, Petar Baćović jelentette Mihailovićnak a mészárlást. Marko Attila Hoare történész szerint ez a mészárlás része volt annak a „szisztematikus erőfeszítésnek, hogy kiirtsák vagy elűzzék a muszlim és horvát lakosságot” Jugoszlávia azon részeiből, amelyek Nagy-Szerbia részét képezték volna. Ezzel egyetért a történész Jozo Tomasevich is, aki megjegyzi, hogy a nem szerb lakosság elűzése erről és más területekről az etnikailag homogén Nagy-Szerbia létrehozásának fő csetnik ideológiája érdekében történt.

A csetnikek Nagy-Szerbia ideológiájával összhangban 1942 novemberében Mihailović arra ösztönözte Ostojićot, hogy folytasson terrorhadjáratot a Montenegró és a Szandzsák határai mentén élő muszlim lakosság ellen, és ezt követően arról számolt be, hogy a csetnikek 21 falut pusztítottak el, és a falvakban, és mintegy 1300 embert öltek meg. 1942. november 30. és december 2. között Ostojić képviselte Mihailovićot a montenegrói fiatal csetnik értelmiségiek konferenciáján, a szandzsáki Bijelo Polje melletti Šahovići faluban, amelyen Pavle Đurišić montenegrói csetnik vezető is részt vett. A konferenciát Đurišić uralta, határozataiban pedig „szélsőséges és intolerancia fejeződött ki”, valamint egy olyan terv, amely a háború előtti status quo visszaállítására irányult Jugoszláviában, amelyet kezdeti szakaszában a csetnik diktatúra valósított volna meg. Jugoszlávia szomszédai területének egyes részeire is igényt támasztott. A konferencia során Ostojić megpróbálta mérsékelni a többi küldött befolyását.

A neretvai csata