Az ager sanguinis (lat. ’vérmező’), olykor vérmezei vagy szarmadai csata a keresztes Antiochiai Fejedelemség és az ortokida Aleppó között 1119. június 28-án, a mai Szíriában található Szarmada közelében megvívott ütközet, mely a törökök győzelmével és a keresztes sereg teljes pusztulásával ért véget. Az antiochiai hadsereg főparancsnoka Salernói Roger, az aleppóié Ilgází mardini és aleppói emír volt.

1119-re Antiochia elfoglalta az Aleppó környéki erődöket, ezért a mind erősebb antiochiai fenyegetésre válaszul Ilgází ortokida emír méretes sereget gyűjtött, és 1119 júniusában támadást indított a keresztes fejedelemség ellen. Antiochia ura, Salernói Roger segítséget kért Jeruzsálemtől, ám végül az erősítés bevárása nélkül vonult fel a támadók ellen. Június 27. éjjelén a törökök bekerítették a keresztesek Szarmada melletti táborát; a másnap reggel kibontakozó ütközetben jóformán az egész antiochiai had odaveszett. Salernói Rogert megölték, a fejedelemség bárói közül sokan vagy ugyanerre a sorsra jutottak, vagy fogságba kerültek. Noha a muszlimok a csata után visszafoglalták a határ menti erődöket, súlyosabb csapást nem tudtak mérni Antiochiára. A keresztes forrásokban a veszteségek miatt ager sanguinisnek nevezett összecsapásról Walter kancellár Bella Antiochena című munkájában szemtanúi beszámoló maradt fent.

Előzményei Az itáliai normann származású Salernói Roger, a keresztes Antiochia ura 1115-ös Tell Dánit-i győzelme után kiterjesztette uralmát Aleppó környékére. Aleppó és Antiochia légvonalban hozzávetőleg 90 kilométerre fekszik egymástól, körülbelül félúton természetes határként húzódik a Dzsabal Talat hegyvidéke, melyet keletről és nyugatról is várak fogtak közre a határ védelmére. Ezen erődök közé tartozott a Dzsabal Talat keleti, antiochiai oldalán Ártah, Imm és Háram, valamint a hegység nyugati, síksággal övezett oldalán az Aleppótól nagyjából 30 kilométerre eső Szarmada, Atárib és Zardana. Ezek 1111-re mind keresztes ellenőrzés alatt voltak; majd 1118-ban az Aleppótól északra, a Zardana–Szarmada vonal meghosszabbításán lévő Azáz, 1119 elején pedig az északkeletre található Bizaa is Antiochiához került. A muszlim települést ekképp három irányból is ellenség fogta közre. A város uralkodója, Ilgází ibn Artuk és szövetségese, a búrida Tugtakín damaszkuszi atabég a szeldzsukoktól való félelmükben sokáig nem merték megkockáztatni teljes haderejük bevetését a keresztesek ellen; de az 1118-as szeldzsuk uralkodóváltás lehetővé tette a keresztesek elleni fellépést.

1119 tavaszán Ilgází törökökből, kurdokból és a szíriai sivatagban élő arabokból szervezett sereget; ügyének megnyerte Tugtakín damaszkuszi atabéget is, s a saizari munkididákkal ugyanekkor Antiochia déli részén végrehajtandó elterelő hadműveletekben állapodott meg. Thomas Asbridge történész hangsúlyozza, hogy ámbár Ilgází felhasználta a dzsihád ideológiáját a katonák lelkesítésére, a muszlim hadjárat elsődleges oka nem vallási volt: az antiochiai térhódításra, a határ keletebbre tolódására ez volt a racionális válaszlépés. Ilgází hada májusban indult meg Antiochia felé, közeledésüknek június elején hírét véve, Bernát antiochiai latin pátriárka győzködésére Salernói Roger II. Balduin jeruzsálemi királytól kért segítséget. II. Balduin, aki ekkor a Jordán völgyében háborúzott a damaszkusziakkal, nekikezdett a jeruzsálemi és tripoliszi csapatok toborzásának, és azt üzente, Salernói Roger védekezzék és tartson ki az erősítés megérkezéséig. Ilgází ezalatt Edessza környékén portyázott, majd júniusban átkelt az Eufráteszen, és az Aleppótól tizenöt mérföldre délre eső Kinnaszrínnál várakozott damaszkuszi szövetségeseire.

Salernói Roger június 20-án a teljes antiochiai haderővel kivonult a városból, átkelt az Orontészen a Vas hídon keresztül és az Antiochától nagyjából 40 kilométerre keletre lévő Ártah mellett tábort vert. A tábornak ugyan akadtak nehézségei az ellátmányozással, de jól megerősítették, és amennyiben itt maradnak az erősítés megérkezéséig, a keresztesek akadályozhatták volna az ellenség mozgását. Walter kancellár az antiochiai bárók győzködésének tulajdonítja, hogy a jeruzsálemi király és Bernát pátriárka tanácsa dacára Salernói Roger úgy döntött, elébe megy az ellenségnek: az antiochiai had továbbment Ártah alól, és Tell Akbirin erődjével szemközt, a Szarmadai-síkság keleti peremén, a muszlim forrásokban Balátnak nevezett helyen alakította ki újabb táborát. Az Ártahból való indulás előtt Salernói Roger meggyónta bűneit a pátriárkának, és végrendelkezett birtokai felől; végakaratának tartalma viszont nem ismert. Bernát pátriárka nem tartott a sereggel, hanem Ártahból visszament Antiochiába. bélyegkép|jobbra|500px|Antiochia és Aleppó térsége 1119 környékén Az antiochiaiak helyzetéről és jelentős számbeli hátrányáról kereskedőnek álcázott kémek tájékoztatták Ilgázít. Emírjei nyomására ő is úgy határozott, hogy nem várakozik tovább Tugtakínra, és június 26-án egy kontingenst küldött Atárib keresztes erődjének megostromlására. Az ostromló egységet feltételezhetően Aleppó városi milíciája, az úgynevezett ahdász alkotta. A hadművelet lehetett csel, egyben kísérlet arra, hogy előcsalogassa a kereszteseket táboruk biztonságának elhagyására; de Thomas Asbridge történész szerint Atárib elfoglalása volt Ilgází tényleges szándéka, és csak azután határozta el az antiochiai főhad megtámadását, hogy szembesült ellenfele sebezhetőségével. Salernói Roger mindenesetre elővigyázatosan nem vonult teljes seregével Atárib felmentésére, hanem június 26–27. éjjelén Vieux-Ponts-i Róbert vezénylete alatt néhány katonát küldött az erőd megsegítésére. Ezek az erődítményből kitörő várúr, Alan és a védők segítségével visszaverték az ostromlókat.

Haderő Walter kancellár, Salernói Roger tanácsadója és krónikása, aki maga is ott volt a hadseregben, a keresztesek létszámát több, mint négyezer fősre becsülte: 700 lovagról és gyalogosról, továbbá nagy számú kiegészítő zsoldoscsapatról; az ellenség részéről pedig főről tudósított. A szintúgy kortárs Foucher de Chartres, a jeruzsálemi udvar történetírója antiochiai elesettről és mindössze 20 fő török veszteségről írt. Türoszi Vilmos az előbbivel, Orderic Vitalis az utóbbival megegyező számokat közölt. Edesszai Máté hozzávetőlegesen főre tette a muszlimok haderejét, míg a keresztes had méretét a következőképp részletezte: 600 fő frank lovasság, 500 fő örmény lovasság és 400 fő gyalogság, kiegészülve „mindenféle rendűekből és rangúakból toborzott szedett-vedett” emberrel.

A muszlim krónikások közül Ibn al-Kalániszí az aleppóiak kapcsán nem írt pontos számot, a keresztény had nagyságát a lovagságot és a gyalogságot is beleértve fősnek mondta. Ibn al-Aszír feljegyzéseiben latin lovag és keresztény gyalogos szerepel. Ibn al-Adím aleppói történetíró szerint Ilgází több, mint katonát gyűjtött össze az Eufráteszen túli vidékről.

A súlyos páncélokban nehezen mozgó európai lovagok és gyalogság igencsak kiszolgáltatott volt az íjakkal felszerelt, könnyebb páncélzatot viselő török–szíriai könnyűlovasságnak, ezért a lovagság védelmére a keresztesek kezdetben helyi könnyűlovas íjászokat, úgynevezett turkopolokat verbuváltak. Salernói Roger seregének is volt turkopol egysége.

Mindent összevetve Steve Tibble történész a keresztesek létszámát 6-8000 fősre becsüli: a had felét, 3-4000 főt a jól képzett európai keresztesek és helyi keresztények tettek ki, a másik felét a képzetlen önkéntesek és jobb híján besorozottak alkották. A muszlim haderő ennél lényegesen nagyobb volt, akár háromszoros túlerőt is képviselhettek, főleg azt figyelembe véve, hogy a keresztény had képzetlen fele akár hátráltathatta is fejetlenségével a szakavatott katonákat.

Előkészületek június 27–28. éjjelén Vieux-Ponts-i Róbert és emberei június 27. éjjelén tértek vissza Atárib alól a fősereghez. Walter kancellár tanúsága szerint diadalittas beszámolójuk az Atáribot ostromló törökök elkergetéséről feltüzelte és vakmerőségre sarkallta az antiochiai nagyurakat. Abban, hogy a keresztesek ennyire könnyedén sutba dobták az óvatosságot, közrejátszhatott, hogy egyfelől nem ismerhették pontosan a velük szemben álló fél erejét, másrészt viselkedése alapján egyszerű portyázóknak, nem komoly összecsapásra készülőknek vélhették őket. A június 27-én éjszaka, Salernói Roger „bölcs embereinek” (proceres) és Péter apameai érseknek a részvételével tartott haditanácsban Salernói Roger elrendelte, hogy másnap a teljes hadsereg meneteljen Atárib alá, és ott csapjon össze a törökökkel. Walter kancellár megfogalmazása azt sugallja, hogy Salernói Rogernek az volt a szándéka: amennyiben június 28-án nem kerül sor csatára Atáribnál, úgy a következő nap, 29-én megelőző csapást mér az ellenségre. Salernói Roger az éj leple alatt a kincseket és a nehezebb málhát titokban Ártahba szállíttatta, nem akarván, hogy a teherhordók lassítsák a sereget az atáribi úton.

A haditerv szerint még az éjjel Hauteville Mauger negyven lovaggal és nagyjából azonos számú könnyűlovassal – inkább előhad jellegű, semmint az ellenfél létszámát és mozgását kikémlelő felderítő egységgel – elhagyta a tábort; s ugyanekkor tíz lovag az egyik közeli magaslaton álló toronyba küldetett azzal a céllal, hogy onnan tartsák szemmel a környéket.

A keresztes tábor bekerítése

Június 28-án, szombaton napfelkeltekor a keresztes tábor áldozásra és áldásra gyűlt a hordozható tábori szentélyhez. Mialatt a katonák tábort bontottak, Salernói Roger háznépével vadászni ment; de vadászatát félbeszakítva a toronyhoz indult. A felderítők küldönce itt érte utol, és jelentette neki, hogy „az egész környéket, a hegyhátakat és a járhatatlan völgyeket, helyeket, melyeken még a vadak számára sem vezet át ösvény, ellepték az ellenség hordái.”

Az aleppóiak bekerítették a keresztesek táborát. Három, egyenként a keresztes sereggel azonos létszámú hadtestre oszlottak, és sikerült észrevétlenül előrenyomulniuk azon a terepen, melyről a keresztesek azt feltételezték, domborzati viszonyai miatt a lovasság nem tud rajta áthatolni. Az antiochiaiak a rájuk rontó ellenség létszámáról, a pontosabb erőviszonyokról valószínűleg csak ekkor, az éjszaka kiküldött Hauteville Mauger egységéből visszatérő néhány túlélőtől szereztek tudomást. Az egyetlen reményüket az ellenség vonalának áttörése és a több mérföldre lévő Atárib elérése jelentette. Ehhez a kereszteseknek fegyelmezetten, amolyan „harcoló menetoszlopban” kellett volna előrenyomulnia az erődig; ám a nagyszámú, képzetlen és rendszabályozatlan kiegészítő csapatok miatt Salernói Roger ezt a megoldást lehetetlennek tarthatta, és helyette azt a taktikát választotta, hogy rohammal megpróbálja szétszórni a muszlimokat, és újrarendeződésük előtt megkísérel eljutni Atáribba. Utasítására vagy elterelés, vagy az abból az irányból érkező szaracénok feltartóztatásának céljával Mazoir Rajnald és egysége Szarmada felé igyekezett átvágni magát.

Péter apameai érsek prédikációban buzdította a katonákat, meggyóntatta őket és Salernói Rogert. A keresztesek hadrendbe álltak; Salernói Roger rövid buzdító beszédét és a Szent Kereszt előtti tiszteletadást követően megindult a roham: „felharsantak a kürtök, trombiták és sípok, a szakaszok egymás után emelték fel zászlajukat, sorokba rendeződtek és Isten nevében megkezdték lelkes menetelésüket.”

A csata