A katolikus egyház kritikája

A katolikus egyház tanításait, kultuszát, intézményi felépítését és történeti szerepét az ortodox kereszténység, a protestantizmus, a felvilágosodás, az antiklerikalizmus, a szekularizmus, a feminista teológia, az emberi jogi mozgalmak, más vallási hagyományok és katolikus reformirányzatok bírálták. A teológiai kifogások a szent hagyomány és a Biblia tekintélyére, a római pápa primátusára, a pápai tévedhetetlenségre, a szentségekre, a Mária-tiszteletre, a szentek és ereklyék tiszteletére, a képtiszteletre, az eucharisztiára, a purgatóriumra, a búcsúkra, a gyónásra, a csecsemőkeresztségre, a papi cölibátusra és a szerzetességre irányulnak.

Az egyház történeti és intézményi működéséről szóló történeti, jogi és társadalomtudományi bírálatok az egyházi és világi hatalom összefonódását, a keresztes hadjáratokat, az inkvizíciókat, az eretneknek minősített személyek üldözését, a cenzúrát, az Index librorum prohibitorumot, a zsidóellenes tanításokat és jogkorlátozásokat, a gyarmatosítással, a misszióval és a rabszolgasággal kialakult kapcsolatokat, valamint autoriter és diktatórikus rendszerekkel kötött megállapodásokat tárgyalják. A 20–21. századi vizsgálati jelentések, emberi jogi értékelések és reformmozgalmak a szexuális visszaélésekre, az eltussolásra, a vezetői felelősségre, a pénzügyi korrupcióra, a kormányzás átláthatóságára, a nők egyházi helyzetére, továbbá a fogamzásgátlás, a abortusz, az eutanázia, a házasság és az LMBT-személyek kérdésében képviselt álláspontokra összpontosítanak.

A protestáns hitvallások a katolikus tanok egy részét a Szentírásból le nem vezethető egyházi fejleménynek minősítik. Az Ágostai hitvallás, a református hitvallások, az anglikán Harminckilenc cikkely, az anabaptista, baptista, adventista és restauracionista irodalom eltérő körben alkalmazza ezt a kifogást; a csecsemőkeresztséget, az eucharisztikus jelenlétet, a püspöki szolgálatot és a liturgiát nem azonos módon ítélik meg. A kultusz Ottlyk Ernő, Gecse Gusztáv, Ralph Woodrow és Loraine Boettner a katolikus vallásgyakorlat több elemét – a védőszentek rendszerét, a körmeneteket, a misét, a klérus jelvényeit és öltözékeit, az oltárt, a szenteltvizet, a tömjénezést, a búcsújárást, valamint a szentképek glóriáját – az antik és népi vallások rítusaival állította párhuzamba. Ottlyk 1979-es egyháztörténeti tankönyve e jelenségeket pogány eredetűnek minősítette; Gecse vallástörténeti lexikona a misét az őskeresztény agapéból és a misztériumvallások hatásából eredeztette; Woodrow és Boettner a párhuzamokat a katolicizmus pogány eredetének bizonyítékaként használta. Verbényi István és Arató Miklós Orbán liturgikus lexikona a szenteltvíz, a liturgikus öltözet, az oltár és a tömjénezés antik előzményeit ismertette.Ottlyk Ernő: Az egyház története. Budapest, 1979, 78–79. o.Gecse Gusztáv (szerk.): Vallástörténeti kislexikon. Budapest, 1975.Arató Miklós Orbán – Verbényi István: Liturgikus lexikon. Ecclesia, Budapest, 1989.

Alexander Hislop The Two Babylons című könyve és Ralph Edward Woodrow Babylon Mystery Religion című korai műve a római katolikus kultusz egészét a babiloni vallás továbbélésének ábrázolta. Hislop a liturgikus jelképek, Mária, a szentek, a gyónás, az eucharisztia és a pápaság között egységes pogány eredettörténetet szerkesztett; Woodrow 1997-ben visszavonta e könyvét, és későbbi munkájában Hislop etimológiáit és forráskezelését megbízhatatlannak nevezte. A Hislop–Woodrow-féle tézis továbbra is jelen van fundamentalista protestáns és restauracionista kiadványokban, ezért a katolicizmus elleni modern polémia történetéhez tartozik.

Mircea Eliade a népi vallási hagyományok és helyi mitológiák keresztény átértelmezését a vallástörténeti homogenizáció egyik példájaként írta le. Ramsay MacMullen és Robin Lane Fox a késő antik kereszténység rítusait, képi kultúráját és térhasználatát a görög–római városi kultúra és a császári reprezentáció környezetében elemezte. MacMullen és Lane Fox dokumentált kulturális kölcsönhatásokat, korábbi szent helyek keresztény használatát és helyi szinkretikus gyakorlatokat mutat be; történeti modelljük többirányú kulturális átalakulást, nem Hislop egyetlen babiloni leszármazási láncát alkalmazza.Mircea Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története III.

A szentek tisztelete

A szentek tisztelete a vértanúk sírjai körül kialakult emlékezetből, az ereklyék kultuszából, a liturgikus ünnepekből és a mennyei közbenjárásba vetett hitből fejlődött a késő antik és középkori latin kereszténység egyik meghatározó gyakorlatává.

Az Ágostai hitvallás apológiája és a református hitvallások megengedik a szentek emlékezetét és példájuk követését, de elutasítják segítségül hívásukat. Az 1Tim 2,5 egyetlen közvetítőről szóló kijelentése, az imádság Istenhez intézett újszövetségi mintái és a halottakkal való kapcsolatteremtés tilalmára hivatkozó szövegek alapján a lutheránus, református, baptista, adventista és restauracionista hitvitázó irodalom a szentekhez intézett könyörgést bibliailag megalapozatlannak minősíti. Loraine Boettner, Ralph Edward Woodrow és az evangéliumi polemika a gyakorlatot bálványimádó vagy politeisztikus vonásúnak nevezte.

A szentté avatás politikai és dinasztikus szerepét Robert Bartlett az uralkodói szentség, a térítés és az államszervezés történetével együtt elemzi. I. István magyar király és I. Vlagyimir kijevi nagyfejedelem kultuszának kritikai értelmezése szerint a kanonizáció és a későbbi nemzeti emlékezet a politikai teljesítményt és az egyházszervezést erkölcsi szentséggé alakíthatta, miközben az uralkodói erőszak, a dinasztikus házasságpolitika és a kényszerített keresztényesítés háttérbe szorult.

Védőszentek A védőszentek rendszerét Ralph Edward Woodrow és Ottlyk Ernő az antik védőistenek keresztény folytatásaként mutatta be. Woodrow szerint a pogányságból megtérő közösségek korábbi isteneiket keresztény nevekkel ruházták fel, a mesterségekhez, betegségekhez, napokhoz és városokhoz rendelt isteni illetékességeket pedig a szentek között osztották újra. A görög és római vallásban Pallasz Athéné többek között Athén, Spárta és Szirakúza védőistennője, Hesztia pedig a házi tűzhely és a családi élet istennője volt; a mezopotámiai és római panteonok szintén helyekhez, foglalkozásokhoz és élethelyzetekhez kapcsoltak istenségeket.

Peter Brown és Robert Bartlett a keresztény patrónusrendszert a vértanúk sírkultuszából, az ereklyék jelenlétéből, a késő antik patrónus–kliens társadalmi modellből és a helyi vallási hagyományok keresztény átértelmezéséből vezeti le. A funkcionális hasonlóságokra épülő, az „isteneket szentekké keresztelték át” formulával összefoglalt tétel Hislop, Woodrow és Boettner műveiben, majd fundamentalista protestáns és restauracionista kiadványokban maradt fenn.

Woodrow, Boettner és a GotQuestions evangéliumi apologetikai oldal a patrónusi szerepek utólagos kiterjesztését a rendszer önkényességének példájaként idézi. Párizsi Szent Dénes a fejfájásban szenvedők, Szent Adorján a katonák és hóhérok, Assisi Szent Klára pedig a televíziózással foglalkozók védőszentjeként jelenik meg. E példák a történeti személy és a későbbi kultikus funkció közötti laza kapcsolatot, valamint a patrónusrendszer új foglalkozásokhoz és technikai területekhez való alkalmazkodását szemléltetik.

Hagiográfia és vitatott történetiségű szentek A kora keresztény és középkori szentéletrajzok elsődleges célja nem a modern értelemben vett kritikai életrajz, hanem a vallási példamutatás, a liturgikus emlékezet és a helyi kultusz megalapozása volt. A hagiográfiák vándormotívumokat, csodás elemeket, bibliai mintákat és szimbolikus elbeszéléseket alkalmaztak. A történeti kritika a 17. századi bollandisták munkájától kezdve mind erősebben különbséget tett a korai forrással igazolható személyek, a részben legendás alakok és az irodalmi eredetűnek minősített szentfigurák között.

Hippolyte Delehaye és David Hugh Farmer forráskritikai munkái szerint a történetileg bizonytalan kultuszok azt mutatják, hogy a vallásos tisztelet hosszú időn át úgy is fennmaradhatott, hogy a tisztelt személy életére kevés kortárs adat állt rendelkezésre. A források hiánya nem minden esetben bizonyítja, hogy a személy nem létezett; több esetben csak az állapítható meg, hogy a fennmaradt legenda késői, és a történeti mag nem különíthető el megbízhatóan az irodalmi rétegektől. Ilyen viták kapcsolódnak többek között a következő alakokhoz:

Hippolyte Delehaye és David Hugh Farmer Szent Veronika alakját a Jézus arcát megőrző kendő hagyományából kialakult megszemélyesítésként tárgyalja; a kánoni evangéliumok nem neveznek meg ilyen személyt. Szent György történeti magja bizonytalan, a sárkányölő elbeszélés pedig jóval későbbi hagiográfiai és folklórhagyomány része. Kultusza Anglia politikai identitásának elemévé vált. Alexandriai Szent Fruzsina története a férfiruhában kolostorba lépő nő középkori hagiográfiai motívumának egyik változata; történeti ellenőrizhetősége korlátozott. Szent Kristóf életéről nem maradt fenn megbízható kortárs beszámoló. Egyetemes ünnepe 1969-ben kikerült az általános római naptárból. Alexandriai Szent Katalin vértanúságtörténetének forrásai több évszázaddal az állítólagos események után keletkeztek. Ünnepe 1969-ben kikerült az általános naptárból, majd 2002-ben fakultatív emléknapként visszakerült. Antiokheiai Szent Margit sárkánnyal és csodás szabadulással kapcsolatos legendája történetileg nem ellenőrizhető. Szent Filoména kultusza egy 1802-ben feltárt katakombasír feliratának és régészeti összefüggésének téves rekonstrukciójához kötődött. A történet jól példázza, hogyan alakulhatott ki modern kori hagiográfiai elbeszélés töredékes régészeti adatokból. Szent Elek legendája keletről került a latin kereszténységbe, és nyugati kultusza csak a középkorban vált széles körűvé; a történeti személy azonosítása bizonytalan. Szent Eustachius megtérés- és vértanúságtörténete több, más vallási és irodalmi hagyományból ismert motívumot egyesít, ezért történeti hitelességét régóta vitatják. Szent Borbála története késői forrásokból ismert, kronológiai és földrajzi változatai egymásnak is ellentmondanak. Ünnepe 1969-ben kikerült az általános római naptárból, miközben helyi tisztelete fennmaradt. Szent Zsófia és lányai, Hit, Remény és Szeretet történetében a nevek allegorikus jellege miatt is felmerült, hogy a hagyomány irodalmi megszemélyesítésből alakult ki.

Az 1969-es általános római naptár több, gyengén dokumentált kultusz egyetemes liturgikus rangját megszüntette vagy csökkentette. David Hugh Farmer hagiográfiai összefoglalása e személyeknél elkülöníti a korai tanúságot, a késői legendát és a történetileg nem ellenőrizhető elbeszéléseket; a naptárreformot a protestáns és szekuláris kritika a korábbi kultuszgyakorlat hiányos történeti megalapozottságának bizonyítékaként idézi.

Ereklyék, képek és zarándoklatok Az ereklyekultusz bírálata már a középkorban megjelent, különösen akkor, amikor ugyanazon szenthez vagy bibliai személyhez több, egymással összeegyeztethetetlen ereklyét kapcsoltak, illetve amikor az ereklyék kereskedelmi, politikai és zarándokforgalmi értéket kaptak. A reformátorok az ereklyék hitelességével, a köréjük kapcsolódó csodajelentésekkel és az azokból származó intézményi bevételekkel szemben egyaránt kifogásokat fogalmaztak meg. A modern történetírás az ereklyék átvitelét, eltulajdonítását és ajándékozását a középkori hatalom, városi versengés és szakrális gazdaság összefüggésében kutatja.