A kitalált középkor nevű összeesküvés-elmélet Heribert Illig német germanista író, könyvkiadó nevéhez fűződik, aki szerint az időszámításunk szerinti 614–911 közötti évek (vagyis a kora középkor) nem léteztek, és minden erre a korszakra datált esemény máskor történt meg, vagy egyáltalán nem, az ekkori személyek pedig úgyszintén máskor éltek, vagy kitalált alakok.
Az elméletet tanulmányaikban elfogadták Hans-Ulrich Niemitz, Christoph Marx, Angelika Müller, Uwe Topper és Manfred Zeller, ám a történészek nagy többsége szerint az elmélet következtetései helytelenek és történelmietlenek.
Illig szerint elmélete, következtetései alapjaiban kérdőjelezik meg a középkor történészeinek összes jelenlegi ismeretét. A középkor ismerői szerint a kieső időre jutó események és ide datált történeti emlékek felemlítése önmagáért beszél, így az elmélet további cáfolására nincs szükség. Illig szerint az elmélettel szemben azért alakult ki ellenséges hangulat, mivel tagadja Nagy Károly, Nagy Alfréd, és még egy sor jelentősnek tartott középkori személyiség létezését. Illig véleménye az, hogy az ellenzők nagy része még csak bele sem olvasott elméletébe.
Előzményei A korszakolást és a középkor kronológiáját korábban is sokan kérdőjelezték meg. Jean Hardouin a 18. század elején, Wilhelm Baldauf vagy Wilhelm Kammeier is ezek közé tartoztak., Pap Gábor előszava A Karoling korral kapcsolatos kételyek már korábban is arra vezettek néhány történészt, hogy tagadják Nagy Károly birodalmának létét, bár arra szorítkoztak, hogy Károly történeti jelentőségét, császárságát tagadják, és ezeket Ottó-kori hamisításnak gondolják.Ferdinand Gregorovius, Harald Zimmermann
Az elmélet állításai Heribert Illig az elméletét két megfigyelésre alapozta, és ezeknek kidolgozásával és bővítésével jutott el a hiányzó idő gondolatához. A Karoling kor feltűnően gyengén dokumentált régészeti emlékekkel, írásos forrásokkal, vagy bármilyen egykorú emlékkel. Illig véleménye az, hogy azért gyér az emlékanyag, mert az sosem létezett, és valójában minden 7–10. század közti lelet datálása tartalmaz megfelelő mértékű hibalehetőséget. A Julián naptár egyik rejtélye, hogy a 128 évenként felgyülemlő 1 napnyi eltérést 1582-ben miért 10 (kihagyott) nappal kellett megjavítani. A caesari naptár bevezetése és a gergelyi reformok között 1627 év telt el. 1627/128 ~ 12,7. Kerekítve 13 nap javítást kellett volna eszközölni. Vélhetően valamikor a 3–4. század folyamán javításra került sor (2 nap), amelyről azonban nincsenek adatok. Illig szerint a 2 napnyi javításra azért nem volt szükség, mert a két és fél évszázadnyi idő nem is létezett.
Betoldott évszázadok Naptárrendszerek a kora középkorban Használatban volt a Róma alapításával kezdődő évszámítási rendszer. Használatban volt a császár uralkodásának első évével kezdődő aera Diocletiani, vagy aera martyrum. Létezett emellett több, a világ különböző időpontokra tett teremtésével kezdődő keresztény évszámítás. Nem létezett még a Jézus születésével kezdődő aera vulgaris rendszer. Ezek közül a kora középkor eseményei az első két évszámítási rendszerrel biztosan datálhatók. Nem datálhatók viszont semmiképpen sem az akkor még nem létező aera vulgaris szerinti évszámítással, amit Dionysius Exiguus számított jóval később.
Az időtoldás naptári módja Dionysius Exiguus az időszámítás kezdőpontját az addig használt aera Diocletiani kezdetétől 284 évvel visszavitte az időben. Az új évszámítási rendszerben, bármikor vezették is be, bármilyen évkezdettel, bármilyen húsvétszámítással, egy csapásra 284 olyan év keletkezett, amelynek nem létezett írott történelme. Az aera Diocletiani 241. évét az aera vulgaris 525. éve követte.
Az időszámítási rendszer csak egyházi körökben terjedt. Az évszámítás akkoriban rajtuk kívül senkit nem érdekelt, mert sem a gazdasági, sem a vallási életre semmilyen hatással nem volt. Az évkezdet időpontja, és az éven belüli ünnepek időpontja számított lényegesnek. Az ugyanis egy közkeletű tévedés, hogy a naptár létrehozására a mezőgazdaságnak lett volna szüksége, hogy a vetés és aratás idejét meg lehessen határozni. Ezek ugyanis nem naptár-, hanem időjárásfüggő gazdasági tevékenységek. A naptár állásától függetlenül akkor kell elvégezni őket, amikor az időjárás arra lehetőséget ad, és az évszázados tapasztalat is azt mondja.
Ügyesen manipulálva a diocletianusi 241-es dátum és az exiguusi 525. év közti (nem létező) időt ki lehetett tölteni.
Az üres századok kitöltésének ideje és módszerei A kitaláltnak minősített időszakban csak egyházi dokumentumok ismertek. Elsősorban krónikák, évkönyvek és szentek legendái. Az ismert európai egyházi központok kolostoraiban készültek, amelyek a dokumentumok alapján mind gond nélkül azonosíthatók. Ezek egyházi vezetői azok, akiket megsokszorozva, más néven, de azonos tettekkel az évkönyvekben szerepeltetni fognak. A kitalált háborúk veszteséglistáin mindig ott szerepelnek ők is. Rangjuk azonos a másolt csatában elesettekkel, csak nevük más, vagy ha az is azonos (például érsekek, királyok, pápák esetén), akkor a számuk eggyel (vagy jelzőjük, előnevük) változik. A történészek a krónikaírás kezdeteit egyébként az új évszámítás szerinti 13. század elejére teszik.
A hamisítás módszerének lényege a duplikáció. Ennek példájaképp a pozsonyi csata és I. Károly 791-es csatája hozható fel. A kis csavar nem más, mint a csata győztesének megváltoztatása. Mivel nem élt olyan kívülálló ember, aki emlékezhetett volna egy meg nem történt eseményre, vagy ezeket az írásokat olvashatta volna, ezért ez akkor minden következmény nélkül megtehető volt.
Papíron gond nélkül megváltoztatható volt egy csata földrajzi helyszíne vagy egy hadjárat útiránya is. Például Attila hadainak a catalaunumi mezőn vívott csatáját azért kellett (utólag) Châlons-sur-Marne mellé tenni (ahol Attila hadai a hadjárat elején valóban jártak), mert ha nem azt teszik meg az utolsó csatának, amelyik után Attila hazatér, akkor nem lehetett volna Aëtiust győztesnek nyilvánítani.
A hamisítók a hamisítás sok helyszíne és sok résztvevője okán sem ügyelhettek minden részletre. Sok nyomot hagytak maguk után. Az események évszámát például rendre megváltoztatták, de már a két datált esemény között a hagyomány által számon tartott eltelt évek és különösen a generációk számát nem minden esetben. Csak a számukra lényeges fő személyekre koncentráltak. Ez is lehetőséget kínál a hamisítás logikai felfedésére.
Naptárreformok Az a kronológiai kérdés, ami kiváltotta a szerző vizsgálódásait a Caesar által bevezetett naptárreform. A szökőévek bevezetése ellenére sem volt egészen pontos, és a csillagászati és naptári év nem esett teljesen egybe. Évszázadok során emiatt a napfordulók ideje (június 21. és december 21.) egyre távolabb került a naptári dátumtól. Pedig a tavaszi napéjegyenlőségnek kitüntetett szerepe volt a liturgikus évben, mivel a kereszténység korai évszázadait nem tekintve, a húsvétot a tavaszi napéjegyenlőséget követő holdtölte utáni első vasárnapon kellett tartani. 1582-ben XIII. Gergely pápa egy bullával olyan naptárreformot vezetett be, amely helyreigazította a Julián-naptár hibáját. 1582. október 4. után 15-e következett, s így a tavaszi napéjegyenlőség ismét március 21-re esett.
Illig rámutatott, hogy a Iulius Caesar és XIII. Gergely között eltelt évszázadokat figyelembe véve nem 10, hanem 13 napot kellett volna törölnie a pápának 1582-ben. A helytelen korrekció ellenére az eredmény helyes volt, azaz XIII. Gergely csillagászai segítségével „úgy javította ki a naptár hibáját, hogy ezáltal összhangba került a csillagászok égboltjával – jóllehet a matematika törvényei alapján más számadatoknak kellett volna kijönnie”.
Illig szerint a toldás itt fogható meg, mivel a két naptárreform között nem a 13 napnak megfelelő 1627 év telt el, hanem csak 1282.
Illig érvei és ellenérvek Heribert Illig úgy véli, hogy az írott forrásokra nem lehet alapozni egy korszak történetének megírását, csak a régészetre lehet támaszkodni. Az oklevelekről mint a középkor történetének legfontosabb forrásairól úgy vélekedik, hogy hamisítványok, s köztük csak jó és rossz hamisítvány van.
Egy még 1986-os, a középkori hamisításokkal foglalkozó történészkonferencián a legtekintélyesebb kutatók állapították meg a középkor számos, addig hiteles forrásként kezelt dokumentumáról, hogy hamisítvány. Ez közismert tény a kutatók körében. A Meroving-kor (5. század–751) ma ismert 194 okleveléből 116 későbbi hamisítvány. A középkorban ez bevett szokás volt. Nem volt nehéz dolguk az írástudó szerzeteseknek, rajtuk kívül szinte senki nem tudott olvasni, még az uralkodók sem. A kreált oklevelekkel elsősorban birtokigényeket kívántak alátámasztani, vagy ideológiai hátteret biztosítani valamilyen tettnek. Illig mindebből arra a következtetésre jutott, hogy a középkorban talán nem is volt olyan elképzelhetetlen utólag „kitalálni” eseményeket, személyeket, hiszen mindezekről az utókor csak az elbeszélő forrásokból, a krónikákból, feljegyzésekből értesülhetett. A krónikák egy része viszont egymásból eredt, azaz a krónikások egyszerűen átvették a régebbieket, vagy azokhoz illesztették saját feljegyzéseiket.
Az oklevelekhez hasonlóan vélekedik Illig az életrajzokról, krónikákról is: például Einhard Nagy Károly életrajzának mind a 80 kéziratát hamisítványnak tekinti. Ugyanezt kell mondania az elszigetelt, egymástól több száz kilométerre levő kolostorokban készült krónikákról, névjegyzékekről is, vagy feltételezni, hogy közöttük olyan titkos kapcsolat és együttműködés volt, ami a pápa vagy a császár által kifundált célok megvalósulását szolgálta.
A középkori szerzők műveiről azt kellett állítania, hogy azok nem a „kitalált” három évszázadban születtek. Ezért írja, hogy Beda Venerabilis nem a 7–8. század fordulóján, hanem a 12. században élt (arról azonban nem értesülünk, miért nem írta meg a 10. és 11. századi Anglia egyháztörténetét). Johannes Scotus Erigena Illig szerint nem előfutára a skolasztikának (a nem létező 9. században), a „természet felosztásáról” szóló művét Anselmus és Abélard kortársaként írta meg. A „De divisione naturae” II. Szilveszter pápa máig is meglévő könyvtárában megtalálható, és 980 táján idézett belőle a pápa egyik tanítványa.
Az Arab Birodalom nehezen illeszthető e konstrukcióba. A keresztény világgal harcban álló iszlám vezetői miért asszisztáltak volna két keresztény császár manipulációjához? Illig szerint a 10. században az iszlám hívei saját időszámításukat szinkronba hozták a keresztényekével, az akkor már hamis időszámítást korrelálták. A muszlimoknak nem volt kitalált középkoruk, azaz nem volt három évszázaddal rövidebb addigi történetük. Heribert Illig ezért a hedzsra évét nem 622-re, hanem 325-re teszi, azaz az iszlám nem a 7., hanem a 4. században jött létre az ebioniták tanításából, bár Mohamed csak a 7. században élt.
A „kövek bizonysága” A „kitalált középkor” érvrendszerét, bizonyító anyagát Illig szerint nem lehet az írásos forrásokra építeni, hiszen azok mind hamisítványok (legalábbis 614 és 911 között). Az igazságot a kövek hordozzák, azok az épületek, melyek feloldhatják az írott szövegek ellentmondásait. „A középkori régészet többnyire hiába kutat Meroving- és Karoling-kori épületek nyomai után, s minden egyes felsülésével az üres évszázadok teóriáját támasztja alá”. A meglévő Karoling-korinak tartott emlékekről viszont azt állítja, hogy azok vagy korábban, vagy később születtek.
Kik és miért?