Arisztotelész kezdetben elfogadta Platón idealista tanait, melyek annak tudományos ellenfeleivel, a szofistákkal folytatott vitában kristályosodtak ki.

Tény, hogy a szofista filozófia gyakorlatias és lényegre törő, antiidealista, sokszor felvilágosultan vallásellenes képviselői kezdetben sokban hozzájárultak a filozófia és egyes tudományok (retorika, ismeretelmélet, csillagászat, természetfilozófia – és a későbbi természettudományok) fejlődéséhez. A legnagyobb szofisták, vagy az erős szofista hatást mutató cinikus filozófusok azzal, hogy saját maguk is követték azt az életformát, melyet prédikálták (Diogenész pl.), legalább annyira kiérdemlik az utókor megbecsülését életükkel, mint a később ellenfelükké vált Szókratész halálával (akit egyébként a kortársai szintén „szofistának” neveztek, eredetileg ugyanis ez a kifejezés „hozzáértőt”, „tanítót” jelentett); azonban – különösen a poliszrendszer egyre mélyülő válsága, a görög világrend megrendülése idején – a pragmatizmus, ahogyan az nem ritka, szélsőséges relativizmusba torkollott. Az egyik nagy szofista, a szicíliai Gorgiász például a következő, a filozófiában járatlanok számára esetleg abszurdnak tűnő (noha egyébként védhető, és szigorú értelemben véve nem cáfolható) elveket fektette le mint a filozófia alapjait (vagyis inkább mint mindenfajta filozófia megdöntésének alapjait): Semmi sem létezik; minden látszat; Ha létezne is valami, azt nem lehetne megismerni; mert az érzékek csalnak; Ha valami létezne is és talán még megismerhető is lenne, azt úgysem lehetne elmondani, mivel a nyelv közlései és fogalmai szubjektívek (nem a reális fogalmakat adnánk át másoknak, ha ilyenek lennének is, csak a róluk való beszédet), azonkívül változandók, elmosódottak.

Ám ez az ismeretelméleti relativizmus az erkölcs és az értékek relativizálódásával is együtt járt, s nehéz lenne megmondani, melyik volt inkább az ok s melyik inkább a következmény. Sok, a filozófiát pénzforrásnak tekintő, nyerészkedő szofista az előbb említettekkel ellentétben egyáltalán nem szolgált életével semmilyen megbecsülésre, ezzel összefüggésben a „szofista” szó csakhamar olyan jelentést nyert már a korabeli Athénban is, mint aki nyelvi csűrés-csavarásával saját anyagi érdekében kifordítja az igazságot. Nem csodálható, hogy a tudni vágyó fiatal Arisztotelész Athénban a biztos tudást ígérő Platónhoz szegődött inkább, s nem valamelyik szofista retorikatanárhoz. Ahogy már Platón is kifejtette, amikor a szofista Protagorasz azon kijelentését bírálja, miszerint „Minden dolog mértéke az ember”; ilyen elvekre komoly filozófiát építeni nem lehetséges. Az a relativizmus, ami a humánum kizárólagosságára épít, nem csak a tudományt rombolja le, de az erkölcsöt is, vagyis magát a humánumot. Ha minden megrendül, a biztos tudást kell megkeresni. Erre az útra lépett rá Szókratész, ezzel emelkedve szofista kortársai fölé, és ezt az utat folytatta Platón.

Idealizmus és realizmus: Platón és Arisztotelész ellentéte

Arisztotelész tehát a szofistákkal folytatott vitában először Platón oldalára állt a bizonyosság keresésében. Platón azonban a bizonyosságot a szellemi, gondolati szférában vélte megtalálni, és az utóbbiba tartozó objektumokat, az „ideákat” (mai, de nagyon torzító fordításban: a fogalmakat) nemcsak létezőként posztulálta, hanem a „valódi”, az érzékelhető-tapasztalható világgal szemben ezeket vélte a valódi és elsődleges létezőknek (idealizmus). Így Platón az érzéki észrevételt ugyanúgy megtagadta, mint a szofisták, csakhogy nem állt itt meg, hanem megalkotott egy azokon túli világot, melyben a bizonyosság létezik, s mely kihat a tökéletlen realitásra. Hogy ez mennyire tekinthető jónak, helyesnek, elfogadhatónak, érthetőnek stb., arról azóta is folyik a vita.

Arisztotelész azonban hamar önállósította magát és eltért mestere tanaitól, és az érzéki észrevételt, a tapasztalatot kezdte filozófiailag védelmezni. Nem az érzékek csalnak, hanem ezek gondolkodásunk általi értelmezése. Vegyük számba, amit érzékelünk, és ha valamilyen ellentmondást – aporiát – tapasztalunk, azt ad hoc (külön-külön) javítsuk ki, ez volt az aporétikus módszer, amit Arisztotelész a kutatásban és oktatásban használt. Figyelemre méltó, hogy a huszadik század modern tudományelméletében újra ez a gondolat került előtérbe, amikor például Karl Raimund Popper és a bécsi kör felvetették a falszifikációs módszer gondolatában.

Arisztotelész valóban eltávolodott Platón idealizmusától és már-már misztifikáló matematizmusától abban az értelemben, hogy tanárával ellentétben nem volt hajlandó a földi természet fizikai jelenségeinek vizsgálatáról csak azért lemondani, mivel a korabeli természetfilozófia kezdeti állapota miatt az e vizsgálódás igényelte eszközök is hiányoztak, a meglévők pedig igen kezdetlegesnek tűnhettek a matematika akkor már mesterfokra kifejlesztett, és akkoriban meg nem haladhatóan tökéletesnek tűnő eszközeihez képest; hanem nekiállt – és ismereteink szerint, bizonyos tekintetben a világon elsőként! – legalább kvalitatíve leltárba venni mindazt, ami a természetben van: az égi szférát, és az annál kevésbé szabályosabb változásokon áteső földi jelenségeket.

Nagy eredményei, például a Hold feletti (csillagászati) és a Hold alatti (meteorológiai) tartomány, vagyis a két Ég (a levegőég és az égbolt) megkülönböztetése mellett persze sok tévedése is volt: az üstökösöket, meteorokat és a Tejutat légköri tüneményeknek vélte (innen származok a téves „meteorológia” elnevezés a légkör tanulmányozására...), komikusan tévedett abban, hogy a „gömbölyű növényeket” (mint a tök) külön rendszertani kategóriának tartotta, de ő és tanítványai megkezdték a természetvizsgálat eszközei, például az empíria kidolgozását.

Módszertan: racionalizmus és hajlam az empirizmusra

Arisztotelész módszere nem az idealisztikus jellegű hagyományos elmélkedés, hanem az anyaggyűjtés, rendszerezés és aztán az így keletkezett tudás továbbgondolása és felülvizsgálata, és a talált hibák, ellentmondások (aporiák) kijavítása. Nem volt a mai értelemben vett empirista: kísérleteket nem végzett, adatgyűjtés címén sokszor megelégedett azzal, hogy korábbi szerzők elméleteit vagy „megfigyeléseit” vette át (ld. a következő szakaszt is). Alighanem ő volt korának legműveltebb embere: még Platón is legalább olyan csodálattal, mint amennyire ironikusan nevezhette Arisztotelész házát „az Olvasó házának”. Ha Arisztotelész megbízott egy szerzőben, akkor mindenféle lényegi kritika nélkül elfogadott tőle mindent. Sokszor pedig a helyi parasztoktól, halászoktól gyűjtött népi megfigyeléseket, folklorisztikus anekdotákat. Mindezek miatt sokszor igen sok téves adat került a műveibe. Kvázi-empirikus kutatási módszerét a modern filozófiatörténet aporétikus („ellentmondásokra alapuló”) módszernek nevezte el: bizonyos írásaiban (hüpomnématikus művek) óriási mennyiségű adattömeget halmozott fel egy-egy témáról, ezek között pedig összefüggéseket és ellentmondásokat keresett. Ha összefüggést talált, azt értekezéseiben megírta, ha pedig ellentmondást (aporiát), azt is, csak megpróbált rá az értekezésben valami választ vagy javítást adni.

Lényegében tehát addig írt, amíg valami problémába nem ütközött, ezt pedig mindig ad hoc módon igyekezett kijavítani. E módszer – és ezzel egy fontos példán be is mutatjuk, hogy működik ez – például a Katégoriák c. logikai művében is megfigyelhető: mondjuk ha a „birtoklás” speciális nyelvi-fogalmi jelenségről (ez ún. posztpredikamentum) ír, akkor megpróbálja definiálni ezt a fogalmat, egyszerűen számba veszi, milyen jelentéseit lehet az „ellentétes” szónak elképzelni vagy felidézni; ír arról, hogy esetleg olyan értelemben is használhatjuk ezt a szót, aminek semmi köze a definícióhoz (ez egy aporia), és a fejezet végén hozzáteszi, hogy „Tehát ” „Esetleg másféle értelemben is mondhatjuk, hogy »van valamije«. De alighanem mégis minden lényeges értelmét felsoroltuk.” (ld. az eredeti szöveget ...)

…a későbbi empirizmus előfutára

Ez, a fogalmi spekuláció kizárólagosságával szakító a módszertani különcség tette őt nemcsak nagy filozófussá, hanem nagy természettudóssá is, később az empirikus szellem meghonosítójává az európai gondolkodásban. Hozzá kell tennünk azonban, hogy Arisztotelésznél néha a tudományosság és empirizmus sokszor egyazon fejezeten belül is a mai ész számára megdöbbentő módon hihetetlenül abszurd legendákkal, vagy a tapasztalattal szembeni nyilvánvaló, sokszor gyermeteg ellentmondásokkal keveredik, mivel ha egy szerzőt megbízhatónak tartott, attól mindent „ismeret”et kritikátlanul áttett saját írásaiba. Tehát empirizmusa inkább afféle – ezt minden negatív felhang nélkül mondjuk – „bölcsész-empirizmus”, nem az a szigorú empirizmus, ahogy azt ma értjük, de feltétlenül annak előképe és mindenképp óriási előrelépés a későbbi európai tudományosság felé. „A tények és megfigyelések tömegét már az antikvitás bámulta benne, s magyarázatául megszületett a legenda, hogy Nagy Sándor hódító hadjárataira külön megfigyelőket vitt magával, akik Arisztotelésznek gyűjtötték az anyagot. Valójában azonban Nagy Sándor még kisgyerek volt, s Arisztotelész még Fülöp király udvarába sem került, amikor biológiájának gerince, a híres Állattan már megszületett. Arisztotelész nem valami >>gyűjtőexpedíción<< szerezte adatait, egészen másféle ismeretanyag élteti az ő nagy Állattanát, a biológiai folklór. Mindig tudták az emberek, hogy a róka ravasz, a nyúl gyáva; […] ősidők óta tudták, hogy a datolyapálma kétféle: >>hím<< és >>nőnemű<<, […] az efféle történeteket gyakran mesékben mondották el. Arisztotelész összegyűjtötte az efféle történeteket, lévén szorgalmas >>olvasó<< […]. Később, leszboszi és asszoszi tartózkodása idején állattenyésztő parasztoktól s főleg a két sziget halászaitól hallott adatokkal egészítette ki gyűjteményét, aztán kritikusan rendezte és osztályozta […]. Arisztotelész Állattanát mégsem az osztályozás kedvéért olvasták s kommentálták két évezredig, hanem szemléletes, élvezetes leírásaiért. […] Azt is leírta – a halászokra hivatkozva – hogy a delfinek emlős állatok, ismerte értelmességüket […]. […] Ugyanakkor azonban sok különös históriát is leírt, […], például hogy >>a tevék sohasem hágják meg anyjukat, és tiltakoznak, ha kényszerítik őket […], […] a lovak hasonló helyzetben […] öngyilkosok lesznek (Historia animal., IX.47.).”</small> Vekerdi László: Kalandozás a tudományok történetében. Egy tudomány születése.. Magvető, Bp., 1969.

Módszereinek lét- és ismeretelméleti alapjai

Arisztotelész az érzéki észrevételt, a tapasztalatot filozófiailag is védelmezte (ld. a fentieket is). Nem az érzékek csalnak, hanem ezek gondolkodásunk általi értelmezése. Vegyük számba, amit érzékelünk, és ha valamilyen ellentmondást – aporiát – tapasztalunk, azt ad hoc (külön-külön) javítsuk ki, ez volt az aporétikus módszer, amit Arisztotelész a kutatásban és oktatásban használt, s ami miatt Arisztotelészt helytelenül empiristának szokták nevezni – holott ő tudását nem igazán megfigyelés és kísérletezés alapján szerezte, hanem, különösen kezdetben, nagyrészt könyvekből, a kortársak és elődök írott tudományos munkáiból, óriási műveltségre tévén így szert (és ezért is nevezte mestere, Platón, legalább akkora megbecsüléssel, mint amekkora iróniával Arisztotelész házát „az olvasó házának”). Arisztotelész csak annyiban volt valóban empirista, hogy általában a konkrét valóság dolgait mint nemlétezőket vagy látszatokat nem volt hajlandó megtagadni, vagyis inkább filozófiai álláspontja mint módszere szerint, de ennek értelmében inkább realistának lenne helyesebb nevezni. Ami pedig magát a módszertant, az aporétikus módszert illeti, nem kerülheti el figyelmünket, hogy a huszadik század a modern tudományelméletében újra ezt a gondolatot bukott felszínre például a Karl Raimund Popper és a bécsi kör felvetette falszifikációs módszer gondolatában.

A tudományok arisztotelészi rendszere