Borisz Mikolajovics Ljatosinszkij, ukránul Бори́с Микола́йович Лятоши́нський (Zsitomir, 1895. január 3. / régi naptár szerint 1894. december 22. – Kijev, 1968. április 15.) ukrán zeneszerző, karmester, tanár.
Élete Családja és gyermekkora 1895. január 3-án született az akkor az Orosz Birodalomhoz tartozó ukrajnai Zsitomirban. Szülei mindketten képzett és zenéhez értő emberek voltak; a fiuk otthoni oktatásban részesült. Borisz gyermekkora alatt a Ljatosinszkij család különböző ukrajnai városokban élt. Apja, Mikola Leontyijovics Ljatosinszkij történelemtanár volt, aki pályafutása során Zsitomirban, Nemirivben, Kijevben és Zlatopilban tanított. Ljatosinszkij anyja, Olha Boriszovna zongorán játszott és énekelt. Borisznak volt egy Nyina nevű nővére.
A család nagy becsben tartotta a lengyel irodalmat és történelmet; Borisz gyermekként sokat olvasott, főleg Henryk Sienkiewicz és Stefan Żeromski történelmi és romantikus műveit. Korai zeneműveit Borisz Jaksza Ljatosinszkij névvel szignózta, felhasználva egy lengyel lovagTargowiski Jaksa volt aki a Wrocimowicei Marcin által elejtett fehér sasos vörös zászlót újra felemelte a csatában. nevét, aki a grünwaldi csatában harcolt. Legkorábbi művei között találhatók mazurkák, keringők és egy Chopin-szerű scherzo, amelyek alig hasonlítanak későbbi kompozícióihoz. A család lengyel ága miatt Ljatosinszkij műveinek jó részében központi helyen állnak a lengyel témák. Zsitomir, a Volhíniai kormányzóság – jelentős számú lengyel kisebbség által lakott – járásának kulturális és igazgatási központja volt. Borisz első zenetanára is lengyel származású volt.
Ljatosonszkij 1913-ban végezte el a zsitomiri gimnáziumot. Emlékezéseiben azt írta, hogy az iskolában valódi érdeklődés támadt benne a zene iránt; jól hegedült és megírta első zeneműveit, többek között egy zongorakvarttettet. Az eredetiséget nem mutató darabok elárulták zenei tehetségét, ezért apja támogatta zeneszerzői tevékenységét. Zlatopolban Ljatosinszkij zongoraleckéket vett egy tanártól, akire utóbb meleg hangon emlékezett vissza. 1914-ben ismerte meg jövendő feleségét, Margarita Carevicset.
Diákévei A zenetudósok korábban úgy gondolták, hogy Ljatosinszkij első műve egy mazurka volt, amit 1910. január 20-án, 15 éves korában írt. Valójában Ljatosinszkij az 1910-es években 31 különböző műfajú darabot szerzett, amelyek korábbi életrajzírói nem ismertek; ezek közül 20-at 2007-ben fedeztek fel.
1913-ban Ljatosinszkij apja tanácsára beiratkozott a kijevi egyetem jogi karára. Amikor zongorakvartettjét nyilvánosan előadták az apja születésnapja alkalmából, a helyi sajtó dicsérte a darabot annak ellenére, hogy azok számára, aki hallgatták, a zongora túl domináns volt. Ljatosinszkij családja úgy döntött, hogy felkérik Reingold Glière zeneszerzőt, az újonnan megnyitott kijevi konzervatórium igazgatóját és tanárát, hogy zeneszerzésre tanítsa a fiatalembert. Az anya elvitte Glière-nek a kvartett paritúráját, és Glière beleegyezett az óraadásba. Fennmaradt egy levelezőlap, amelyen Glière meghívja Ljatosinszkijt az első órára. (Glière halála után Ljatosinszkij befejezte és hangszerelte tanára hegedűversenyét, és 1964-ben a Lírikus költemény-t az ő emlékének ajánlotta.) Ljatosinszkij korai műveinek stílusát családja, tanárai és jövendőbeli felesége, Margarita Carevics befolyásolták. Jövendőbelijének 1914 és 1916 között írt leveleiben leírta első gondolatatit a zeneszerzésről.
Ljatosinszkij beiratkozott a konzervatóriumba, ahol 1918-ban végzett. Következő évben a konzervatóriumban kapott állást a zeneszerzés tanáraként. Diákévei alatt írta 1. vonósnégyesét (1915) és 1. szimfóniája (1913–1919) Ihor Szavcsuk és Tetyana Homon muzikológusok szerint korai zongoradarabjai közül talán a Gyászprelúdium a legtragikusabb, amelyet 1920. december 19-én, apja halálának napján írt.
Életének ebben az időszakában Csajkovszkij, Glazunov és Szkrjabin hatott rá. Akkoriban az Orosz Birodalomban sok fiatal zeneszerző gondolta azt, hogy Szkrjabin kísérletei fordulópontot jelentenek a zenében. Ljatosinszkij 1. zongoratriója (1922) hegedűre, csellóra és zongorára dinamikusabb és bonyolultabb előző munkáinál.
A kijevi konzervatóriumban 1922 és 1925 között Ljatosinszkij zeneszerzést tanított a kijevi konzervatóriumban, emellett megszervezte és vezette az Ukrán Kortárs Zenei Társaságot. 1935-ben professzorrá nevezték ki. Az 1920-as években a kommunista bárt bevezette a „korenizáció” politikáját, amely az őshonos kultúrák támogatása által próbálta aláásni az imperialistának tekintett uralmat. A „korenizáció” (gyökeresítés, nativizálás) olyan kulturális légkört teremtett, amely kísérletezésre és újításra ösztönözte Ljatosinszkijt és kortársait.
Az 1920-as évek első felében Ljatosinszkij főleg kamarazenét szerzett hegedűre és zongorára, olyan műveket mint például a 2. vonósnégyes, Trió zongorára, hegedűre és csellóra és két zongoraszonátát. Ezen kívül dalokat is írt, néhányat régi kínai költők verseire. egy hét zongoradarabból álló sorozatot (1925), zongoraszonátákat (1924 és 1925).
Az 1920-as évek során Ljatosinszkij írt egy sor románcot Heinrich Heine, Konsztantyin Balmont, Paul Verlaine, Oscar Wilde, Edgar Allan Poe, Percy Shelley, Maurice Maeterlinck verseire (1922–1924). További művei a Szonáta hegedűre és zongorára (1924) és a 3. vonósnégyes- Aranygyűrű című operája (1929), amely Ivan Franko regényén alapul, az ukránok harcát írja le a mongol támadók ellen a 13. században. Úgy tartották, hogy az Aranygyűrű nem felelt meg a kommunista párt ideológiájának. Második operája, a Scsorsz (1937), Mikola Scsorsz ukrán kommunista történetén alapul, és az első világháború utáni konfliktusos időszakban játszódik. Az 1. zongoraszonátát 1926-ban kiadták Moszkvában. Ugyanebben az évben komponált egy ukrán népzenei motívumokon alapuló nyitányt; ez volt az első próbálkozása arra, hogy saját zenei stílusába beillessze az eredeti népi dallamokat. Az év júniusában Glière bemutatta Ljatosinszkij 1. szimfóniáját. (A művet Ljatosinszkij életében többet nem tűzték műsorra; a következő előadására 1970-ben került sor.)
1931–1932-ben írt egy zenekari szvitet. 1932 és 1939 között az Ukrajnai Zeneszerző Szövetségének elnökségi tagja volt. Az odesszai Opera- és Balettszínház megbízásából Tadzsikisztánba utazott, hogy tanulmányozza a népzenét és írjon egy balettet az ottani emberek életéről. 1932-ben írta meg Három dal tadzsik témákra című művét hegedűre és zongorára.
A moszkvai konzervatóriumban 1935 és 1938, valamint 1941 és 1944 között Ljatosinszkij hangszerelést tanított a moszkvai konzervatóriumban. 1939-ben betöltötte az Ukrán Zeneszerzők Szövetségének elnöki tisztségét.
1933-ban a Szovjet Zeneszerzők Szövetségének elnöksége megbízta 2. szimfóniájának megírásával, amelyet több más ukrán zeneszerző művével együtt Moszkvában mutattak volna be. Ljatosinszkij hat hónapon át dolgozott a szimfónián 1934-ben. A művet még bemutatás előtt kritizálta a sajtó, és egyik kritikusa „üres, erőltetett” műnek nevezte. A Grigorij Ordzsonikidze halála miatt elrendelt nemzeti gyász miatt a bemutató elmaradt.
Evakuálás Szaratovba A második világháborúban, amikor a Szovjetuniót megtámadó német hadsereg Kijevet veszélyeztette, a moszkvai kormányzat azon dolgozott, hogy megvédje a város legfontosabb művészeti intézményeit és művészeit. A színházakat, zenekarokat és zeneszerzőket a Szovjetunió belsejébe evakuálták.
A moszkvai konzervatórium több karát a Volga melletti Szaratovba evakuálták, és Ljatosinszkij is oda került kollégáival együtt. Itt az ukrán nyelvű Tarasz Sevcsenko rádióadó a politikai beszédek mellett naponta játszotta Ljatosinszkij ukrán népzene-feldolgozásait. Szólóműveket és kamarazenét szerzett, amelyek közül az Ukrán kvintett zongorára és vonósokra (1942) kapcsán 1943-ban állami díjjal tüntették ki. További művei ebből az időszakból a 4. vonósnégyes (1943), egy vonósnégyesre írt, ukrán népi dallamokon alapuló szvit (1944), valamint egy szvit fafúvós hangszerekre (1944). Kapcsolatot teremtett és együtt dolgozott a helyi koncertterem és rádióbizottság vezetőivel. Irányítása alatt az ukrán zenei kéziratokat biztonságos helyre szállították.
A második világháború után 1943 szeptemberében Ljatosinszkijt meghívták egy évre a moszkvai konzervatóriumba, de Kijev felszabadítása után, 1943. november 10-én az első repülőjárattal egy küldöttség tagjaként, Makszim Rilszkij, Mikola Bazsan és Mihajlo Derehusz társaságában visszautazott a városba.
A háború után több szimfonikus zenedarabot írt: Возз'єднання ([Újraegyesítés], 1949); Tarasz Sevcsenko szvit (1952); Szláv zongoraverseny (1953); На берегах Вісли ([A Visztula partján], 1958); a 3., 4. és 5. szimfóniát, valamint a Szláv nyitányt (1961). Az 1955-ben írt Grazsina, amelyet Adam Mickiewicz halálának 100. évfordulójára írt, a költő Grażyna című költeményén alapul, és hősnője Német Lovagrend ellen harcolt, A Lengyel szvitet (1961) barátjának, Grazyna Bacewicz, lengyel zeneszerzőnek és hegedűművésznek ajánlotta.
1948-ban amikor a „zenei formalizmust” ismét támadások érték, Ljatosinszkij 2. szimfóniáját nemzetellenesnek és formalistának minősítették. A Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága szerint „Az ukrán zeneművészetben a nemzetellenes formalista irányzat elsősorban B. Ljatosinszkij zeneszerző műveiben nyilvánult meg. Ez a mű diszharmonikus, a zenekar indokolatlanul dübörgő hangjaival zsúfolt, amelyek lehangolják a hallgatót, dallam szempontjából pedig - a szimfónia szegényes és színtelen.” Miután a mű előadását betiltották, Ljatosinszkij ezt írta barátjának, Glière-nek: Zeneszerzőként halott vagyok, és nem tudom, mikor támadok fel.
A 3. szimfóniát évekig nem játszották közönség előtt. Natan Rahlin karmester elég bátor volt ahhoz, hogy egy teltházas matinén előadja. Ljatosinszkij Glière-nek írt levele szerint a zsúfolt terem szó szerint állva tapsolt. Mindazonáltal a zeneszerzőt azzal vádolták, hogy absztrakt módon értelmezi a békeharcot, és a szimfónia nem tükrözi a szovjet valóságot. A hruscsovi enyhülés idején Az aranygyűrű-t felújították, és Dmitro Szmolics rendezésében Lvivben műsorra tűzték.
Az 1960-as években Ljatosinszkijnak, aki akkor a Szovjet Zeneszerzők Szövetségének volt a tagja, megengedték, hogy 'kulturális' utazásokat tegyen külföldön. Felesége társaságában többek között Ausztriában és Svájcban járt. Tagja volt a moszkvai nemzetközi Csajkovszkij verseny (1958 és 1962), a Liège-i belga kvartettverseny (1956, 1959 és 1962) és a kijevi Mikola Liszenko Zenei Verseny (1965) zsűrijének. Az Ukrán Nemzeti Filharmónia művészeti igazgatójaként és az Ukrán Állami Rádióbizottság tagjaként tevékenykedett. Többször járt Lengyelországban a Varsói Zenei Ősz kortárs zenei fesztiválon. 1957 a Szovjet Zeneszerzők Szövetségének képviseletében Bulgáriába utazott a Mihail Glinka halálának 100. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségekre.
Életének utolsó éveiben fejezte be Ünnepélyes nyitány-át (1967). 1968. április 15-én hunyt el, és a kijevi Bajkove temetőnek temették el. Sírjára utóbb mellszobrát állították fel.
Díjai, kitüntetései, elismerései bélyegkép|Emlékműve Zsitomirban A Szovjetunió népi művésze(1945) Sztálin-díj az Ukrán kvintett-ért (másodosztály, 1946) és a Tarasz Sevcsenko című film zenéjéért (első osztály, 1952) Lengyelország állami díja (1963) Az Ukrán SZSZK népi művésze (1968) Lenin-rend Tarasz Sevcsenko Nemzeti Díj posztumusz az Az aranygyűrű című operáért (1971)
Zsitomirban emlékművet emeltek tiszteletére. Kijevben emléktáblát helyeztek el a házon, ahol 1944 és 1968 között lakott, és utcát neveztek el róla. A vorzeli történelmi és kulturális múzeumban egy terem viseli a nevét.