bélyegkép|upright|jobbra|A feminizmus szimbóluma a Vénusz-tükör A radikális feminizmus a feminizmus egy olyan ága, amely a társadalom olyan radikális újrarendezését támogatja, amelyben a férfi felsőbbrendűség minden társadalmi és gazdasági kontextusban megszűnik, miközben elismeri, hogy a nők tapasztalatait más társadalmi helyzetük is befolyásolja, például faji, osztálybeli és szexuális irányultság. Az ideológia és a mozgalom az 1960-as években jelent meg.
A radikális feministák a társadalmat alapvetően patriarchálisnak tekintik, amelyben a férfiak leuralják és elnyomják a nőket. A radikális feministák a patriarchátus felszámolására törekszenek a nők és lányok igazságtalan társadalomból való felszabadításáért folytatott küzdelemben, a meglévő társadalmi normák és intézmények kérdőre vonásával. Ez a küzdelem magában foglalja a nők szexuális tárgyiasítása elleni fellépést, a közvélemény felhívását olyan témákra, mint a nemi erőszak és a nők elleni egyéb erőszak, a nemi szerepek koncepciójának megkérdőjelezése, valamint a sok országra jellemző faji és nemi kapitalizmus megkérdőjelezése. Shulamith Firestone szerint a The Dialectic of Sex (1970) című művében: "A feminista forradalom végcélja az első feminista mozgalométól eltérően nemcsak a férfi privilégiumok felszámolása kell, hogy legyen, hanem magának a nemi megkülönböztetésnek a felszámolása: a nemi szervi különbségek az emberek között kulturálisan már nem számítana." Míg a radikális feministák úgy vélik, hogy a nemi szervek és a másodlagos nemi jellemzők különbségei kulturálisan és politikailag nem kéne számítsanak, azt is fenntartják, hogy a nők reprodukcióban betöltött különleges szerepét el kell ismerni, és a munkahelynek alkalmazkodnia kéne ehhez, a nők büntetése nélkül. Egyesek szerint kompenzációt kellene felajánlani ezért a társadalmilag nélkülözhetetlen munkáért.
A radikális feministák a nők elnyomásának kiváltó okát a patriarchális nemi kapcsolatokban keresik, szemben jogrendszerekkel (mint a liberális feminizmusban) vagy az osztálykonfliktussal (mint a marxista feminizmusban). A korai radikális feminizmus, amely az 1960-as években a második hullámú feminizmuson belül alakult ki, a patriarchátust jellemzően az elnyomás más forrásait megelőző vagy mélyebb "transzhisztorikus jelenségnek" , "nemcsak az uralom legrégebbi és leguniverzálisabb formájának, hanem az elsődleges formájának" és az összes többi elnyomás modelljeként tekintette. A radikális feminizmusból származó későbbi politika a kulturális feminizmustól a szocialista feminizmus szinkretikus formáiig terjedt (mint például az anarcha-feminizmus ), amelyek a társadalmi osztályok, a gazdaság és hasonló kérdéseket az elnyomás forrásaként egy szintre helyezik a patriarchátussal.
Elmélet és ideológia A radikális feministák szerint a globális társadalom patriarchátusként működik, amelyben a férfiak osztálya a nők osztályának elnyomója. Azt állítják, hogy a nők elnyomása az elnyomás legalapvetőbb formája, amely az emberiség kezdete óta létezik. Ahogy a radikális feminista Ti-Grace Atkinson írta a "Radical Feminism" című alapművében (1969):Ennek a tömegnek [az emberiség] az első dichotóm felosztása állítólag nemi alapon történt: férfi és nő… azért, mert az emberi faj fele viseli a szaporodási folyamat terhét, és mert a férfinak, a „racionális” állatnak volt esze, hogy ezt kihasználja, hogy a gyermekszülőket, vagyis a „teherállatokat”, egy politikai osztályba zárták: a biológiailag esetleges terhet politikai (vagy szükséges) büntetéssé alakítja, ezáltal módosítva ezen egyének definícióját az emberről a funkcionálisra vagy állatra. A radikális feministák szerint a patriarchátus miatt a nők az emberi faj "másik" felévé váltak a férfi normához képest, és mint ilyen, szisztematikusan elnyomottak és marginalizáltak. Azt állítják továbbá, hogy a férfiaknak, mint osztálynak hasznuk származik a nők szisztematikus elnyomásából. A patriarchális elméletet nem az a hiedelem határozza meg, hogy minden férfinak mindig haszna származik minden nő elnyomásából. Inkább azt állítja, hogy a patriarchátus elsődleges eleme a domináns viszony, ahol az egyik fél domináns, és a másikat az ő javára használja ki. A radikális feministák úgy vélik, hogy a férfiak (mint osztály) társadalmi rendszereket és más ellenőrzési módszereket használnak a nők (valamint a nem domináns férfiak) elnyomására. A radikális feministák az élő társadalmi normák és intézmények kihívásával a patriarchátus felszámolására törekszenek, és úgy vélik, hogy a patriarchátus megszüntetése mindenkit felszabadít az igazságtalan társadalomból. Ti-Grace Atkinson azt állította, hogy a hatalom iránti igény arra készteti a férfiosztályt, hogy továbbra is elnyomja a női osztályt, azzal érvelve, hogy "a férfiaknak az elnyomó szerepére való szükséglete minden emberi elnyomás forrása és alapja".
A radikális-feminista politika jelentős hatást gyakorolt a nőfelszabadító mozgalomra. A Redstockings társalapítója, Ellen Willis, 1984-ben azt írta, hogy a radikális feministák "közkérdésként ismertették el a szexuális politikát", létrehozták a második hullámú feminizmus szókészletét, segítettek legalizálni az abortuszt az Egyesült Államokban, "az elsők voltak, akik a teljes mértékű egyenlőséget követelték az úgynevezett magánszférában" ("házimunka és gyermekgondozás… érzelmi és szexuális szükségletek"), és "a sürgősség légkörét teremtették meg", amely majdnem az Egyenlő Jogok Alkotmánymódosításához vezetett. A radikális feminizmus hatása megmutatkozik abban, hogy ezeket a kérdéseket a A Nők Nemzeti Szervezete (NOW) is felvette, egy feminista csoport, amely korábban szinte kizárólag gazdasági kérdésekre összpontosított .
Mozgalom
Gyökerek Az Egyesült Államok radikális feministái alkották meg a női felszabadító mozgalom (women's liberation movement, WLM) kifejezést. A WLM nagyrészt az 1960-as években felerősödött polgárjogi mozgalom befolyásának köszönhetően nőtte ki magát, és a radikális feminizmus ügyét felvállaló nők közül sokaknak volt korábbi tapasztalata a radikális tüntetésekkel kapcsolatban a rasszizmus elleni küzdelemben való részvételüknek köszönhetően. Kronológiailag az 1960-as évek elején indult feminizmus második hullámának részeként is tekinthető.Sarah Gamble, ed. The Routledge companion to feminism and postfeminism (2001) p. 25 A feminizmus második hullámának vezéralakjai közé tartozott Shulamith Firestone, Kathie Sarachild, Ti-Grace Atkinson, Carol Hanisch, Roxanne Dunbar, Naomi Weisstein és Judith Brown . A hatvanas évek végén a magukat "radikális feministának" nevező női csoportok, mint például a UCLA Women's Liberation Front (WLF), eltérő nézeteket képviseltek a radikális feminista ideológiáról. Az UCLA WLF társalapítója, Devra Weber emlékei szerint: „a radikális feministák ellenezték a patriarchátust, de nem feltétlenül a kapitalizmust. A mi csoportunkban legalábbis ellenezték az úgynevezett férfiak által uralt nemzeti felszabadító harcokat."
A radikális feministák segítettek átültetni a faji egyenlőségért folytatott radikális ellenállást, amelyben sokuknak volt tapasztalata, a nők jogaiért folytatott küzdelembe is. Kiálltak a nőket érintő számos ügy mellett, beleértve abortuszhoz való jogot, az Egyenlő Jogok AlkotmánymódosításáhozEgyenlő Jogok Alkotmánymódosítását, a hitelhez való hozzáférést és az egyenlő fizetést. Sok színes bőrű nő volt a Women's Liberation Movement alapítói között (Fran Beal, Celestine Ware, Toni Cade Bambara); azonban sok színes bőrű nő nem vett részt a mozgalomban, mivel arra a következtetésre jutottak, hogy a radikális feministák nem foglalkoznak "a kisebbségi nők számára jelentős kérdéseivel", különösen a fekete nőket érintő ügyekben. Miután tudatosságnövelő csoportokat hoztak létre a támogatás összegyűjtésére, a radikális feminizmus második hullámában egyre több színes bőrű nő vett részt.
Az 1960-as években a radikális feminizmus megjelent a liberális feminista és munkásfeminista vitákban, először az Egyesült Államokban, majd az Egyesült Királyságban és Ausztráliában. Az érintettek fokozatosan arra jutottak, hogy nemcsak a középosztálybeli nukleáris család nyomja el a nőket, hanem olyan társadalmi mozgalmak és szervezetek is, amelyek kiállnak az emberi felszabadítás mellett, nevezetesen az ellenkultúra, az új baloldal és a marxista politikai pártok, amelyek mindegyikét férfiak uralták és férfiak felé is orientáltak. Az Egyesült Államokban a radikális feminizmus újbaloldali szervezetek, például a Students for a Democratic Society (SDS) és feminista szervezetek, például a NOW, néhány észlelt kudarcára adott válaszként alakult ki. Kezdetben nagyvárosokra, mint New York, Chicago, Boston, Washington, DC és a nyugati partra koncentrálódtak, majd a radikális feminista csoportok 1968 és 1972 között gyorsan terjedtek az országban.
Ezzel egyidőben megegyező gondolkodási irányzatok alakultak ki az Egyesült Államokon kívül: a müncheni The Women's YearbookThe essay on "Feminist Tendencies" in the Women's Yearbook (Frauenjahrbuch '76), published by the new Frauenoffensive press in Munich and edited by a work group of the Munich Women’s Center in Myra Marx Ferree: Varieties of Feminism German Gender Politics in Global Perspective (2012) p.60 jól érzékelteti az 1970-es évek eleji feminizmust Nyugat-Németországban:A radikális feministák bevezették a tudatosságnövelő (consciousness raising, CR) csoportokat. Ezek a csoportok értelmiségieket, munkásokat és középosztálybeli nőket hoztak össze a fejlett nyugati országokban, hogy megvitathassák tapasztalataikat. A megbeszélések során a nők azt vették észre, hogy politikai hovatartozásuktól vagy társadalmi osztályuktól függetlenül osztoztak a rendszer elnyomásában. Ezen megbeszélések alapján a nők arra a következtetésre jutottak, hogy a patriarchátus megszűnése a legszükségesebb lépés egy valóban szabad társadalom felé. Ezek a tudatosságnövelő ülések lehetővé tették a korai radikális feministák számára, hogy olyan politikai ideológiát alakítsanak ki, amely a nők férfifölényével szembeni közös tapasztalatain alapul. A tudatosság növelését az 1970-es években széles körben alkalmazták a Nők Országos Szervezetének (NOW) alegységeiben. Az ezekből a vitákból kibontakozó feminizmus mindenekelőtt a nők felszabadítása mellett szólt a saját életükben való férfiak, valamint a hatalomban lévő férfiak elnyomásától. A radikális feminizmus azt állította, hogy a totalizáló ideológia és társadalmi formáció – a patriarchátus (apák kormányzása vagy uralma) – a férfiak érdekeit szem előtt tartva uralja a nőket.
Csoportok bélyegkép| A Redstockings logója Az olyan csoportokon belül, mint a New York Radical Women (1967–1969; nem kapcsolódik a jelenlegi szocialista feminista Radical Women nevű szervezethez), amelyet Ellen Willis "New York City első női felszabadító csoportjaként" jellemzett, radikális feminista ideológia kezdett kialakulni. Eszerint "a személyes politikai", és a "női testvériség erőteljes"; Kathie Sarachild és más csoporttagok által megfogalmazott felhívások a női aktivizmusra. A New York Radical Women 1969 elején szétesett, a folyamat „politikai-feminista szakadásként” vált ismertté, a „politikai” pártiak a kapitalizmust tekintették a nők elnyomásának fő forrásaként, míg a „feministák” a nők elnyomását egy olyan férfi felsőbbrendűségben látták, amely „nem csak rossz attítűdök kérdése, hanem anyagi, intézményesített viszonyok összessége volt”. A szétválás feminista oldala, amelynek tagjai "radikális feministáknak" nevezték magukat, hamarosan egy új szervezet, a Redstockings alapját képezte. Egy időben Ti-Grace Atkinson "egy a NOW-tól való radikális elszakadást" vezetett, amely The Feminists néven vált ismertté. Egy harmadik fontos álláspontot a New York Radical Feminists fogalmaz meg, amelyeket 1969-ben később alapított Shulamith Firestone (aki a Redstockings-ból vált ki) és Anne Koedt.