Az Apollo-program űrhajósainak listája összesen 32 olyan személyt tartalmaz, aki a NASA Apollo-programja keretében a Holdra szállás előkészítését, majd végrehajtását célzó űrrepülésen vett részt (pontosabban hárman tragikus halálukhoz vezető tűzeset miatt végül effektíve nem repültek, csak a repülések előkészítésében vállaltak oroszlánrészt). Összesen 9 repülés járt a Holdnál, amelyből 6 a holdfelszínre való leszállást hajtott végre, mindegyik háromfős személyzettel. Ennek keretében 12-en jártak a holdfelszínen, akik közül hatan a holdjárón is ültek. További 12 olyan űrhajós van, aki a holdrepülések keretében járt a Holdnál, de a felszínre nem szállt le (ők vagy a korai tesztrepülések – Apollo–8 és Apollo–10 – részesei, vagy más a Holdra szállások expedícióinak parancsnokiegység-pilótái, akik Hold körüli keringésben maradtak, amíg társaik lenn a felszínen dolgoztak). Összesen hárman vannak, akik kétszer is jártak a Holdnál, egyikük mindkétszer csak keringett körülötte, míg a másik kettő egyszer keringett, egyszer pedig le is szállt az égitesten. A Holdnál járt 24 főn kívül nem járt ember az alacsony Föld körüli pályánál távolabb, mindössze állatok (köztük két teknős és öt egér) kerülték meg a Holdat az Apollo-program ideje alatt.
Hogyan válhatott valakiből Apollo-űrhajós?
A holdutazások alapjainak lefektetésekor a tervezők úgy döntöttek, hogy az együléses Mercury űrhajók, majd a kétszemélyes Gemini űrhajók után háromszemélyes űrhajókat küldenek a Hold meghódítására. Később, amikor véglegesítették a Holdra szállások mikéntjét, az ún. LOR koncepciót, ahhoz is illett a három űrhajóssal operáló megközelítés. A koncepció ismeretében megszülettek a funkciók is és a személyzet tagjainak elnevezései. Eszerint egy parancsnok, egy parancsnokiegység-pilóta és a holdkomppilóta repülhetett a Holdra szálláshoz.
A NASA a kezdetben összesen 10 holdrepüléshez kereste a háromfős személyzeteket, illetve a szintén három főből álló tartalék személyzeteket. Ráadásul beindult egy másik program, a Gemini-program is, amely arra kereste a válaszokat (az Apollonál olcsóbban és hatékonyabban), hogy egyáltalán kivitelezhetőek lehetnek-e a holdprogramhoz szükséges műveletek. Nyilvánvalóvá vált, hogy a Mercury-programra kiválasztott 7 űrhajós kevés lesz, ezért gyors egymásutánban két űrhajósválogató toborzást tartott, akik közül kikerülhettek a Holdra szálló személyek. További nyomás nehezedett a NASA-ra a tudományos közösség részéről, hogy ne csak katonai pilóták jussanak el a Holdra, hanem a tudomány emberei is eljuthassanak egy helyszíni vizsgálatra az addig közvetlenül nem tanulmányozott közegbe, így ebből a körből is válogattak jelölteket abba a csoportba, ahonnan aztán a repülésekre kijelölésre kerültek a személyzetek. Végül a Gemini-program kifutásával is újabb űrhajósokat keresett a NASA, egyrészt a Gemini-program alatt balesetekben elhunytak, vagy más miatt kiesők pótlására, másrészt már az Apollo utáni időkre gondolva. Ebből az összesen öt válogatási fordulóból került ki az a népes csoport, ahonnan a kiválasztást végzők meríthettek.
A válogatást Donald Slayton, egy, a repüléstől eltiltott Mercury-űrhajósjelölt végezte (Slaytont, amikor egy kisebb szívritmuszavart állapítottak meg nála, kivették a Mercury-programból, és a neki szánt repülést is más végezte el, ő magát pedig – némileg kárpótlásul – a NASA személyzeti ügyekért felelős igazgatójává nevezték ki, aki mind az űrhajósok, mind a más repülési tevékenységekben részt vevők felett diszponált, így különösen az űrhajósok tekintetében teljhatalmú főnök volt, aki a jelöléseket is koordinálta). Slayton már a kétüléses Gemini-repülések idején kidolgozott egy rotáción alapuló rendszert, amellyel az űrhajósok viszonylag kiszámítható rendszerben kerültek kijelölésre. A „tartalék jelölés – két repülést kihagysz – tényleges repülési jelölés” szisztémát alkalmazva viszonylag könnyen koordinálható volt, hogy az egymással versengő űrhajósok valamiféle rendet lássanak a rendszerben, illetve a rendelkezésre álló idők is jól láthatóak voltak mindenki számára a kiképzéseket illetően. A szisztéma viszonylag zavartalanul működött, csak néha kellett rajta változtatni, egy-egy betegség miatti kiesés, vagy éppen valamelyik űrhajós távozási szándéka esetén.
Apollo-űrhajósok a NASA űrhajós-válogatási fordulói szerinti sorrendben 1959
A NASA az első űrhajóscsoportját még az első amerikai űrhajós világűrbe juttatását célzó Mercury-programhoz válogatta, ám annak véget értével az űrtevékenység – főként politikai indíttatásból – talán még fokozottabb sebességgel haladt tovább, így logikus volt, hogy az elsőként kiválogatott űrhajósokat a NASA továbbvigye a további programjaiba. Ám a hét űrhajósból – egészségügyi, vagy karrier okokból, sőt alkalmatlanság okán – többen lemorzsolódtak, így csak 3 űrhajós mondhatta el magáról, hogy Apollo-űrhajós is vált belőle, ezekből is csak kettő repült végül Apollo űrhajón a világűrbe. Az első űrhajósok kiválasztásánál a fő szempont a tökéletes egészségügyi kondíció volt. Gus Grissom a Mercury–Redstone–4 pilótájaként 1961 augusztusában járt a világűrben egy ún. űrugrás (szuborbitális űrrepülés) keretében, majd a Gemini–3 parancsnokaként ő végezhette el a vadonatúj Gemini űrhajó berepülését. Az Apollo-programban a legelső emberekkel végzett tesztrepülés parancsnokságát bízták rá, ám az Apollo–1 tüzeként elhíresült katasztrófa során életét vesztette Ed White-tal és Roger Chaffee-vel egyetemben 1967. január 27-én. Wally Schirra az eredeti hetek másik tagjaként a Mercury–Atlas–8 pilótájaként járt először a világűrben 1962 októberében, majd a Gemini–6A parancsnokaként részese volt az űrtörténelem első úrbeli randevújának, amikor a Gemini–6A és a Gemini–7 űrhajósai néhány méter közelségbe navigálták űrhajóikat. Ezt követően, átkerülve az Apollo-programba, a Gus Grissom halálával megüresedett helyet vehette át, az Apollo űrhajó első, emberekkel végzett tesztrepülésének parancsnoka lett az Apollo–7-en. Ezután nem repült többet. Alan Shepard Amerika első űrhajósa lett, amikor a Mercury–Redstone–3 fedélzetén elsőként lépte át a Kármán-vonalat és tett sikeres űrugrást három héttel Gagarin orbitális repülését követően. Később átkerült a Gemini-programba, ahol az első emberekkel végzett Gemini repülés, a Gemini–3 parancsnoki beosztásának várományosa volt, de egy makacs betegség ledöntötte a lábáról és elvették a repülésre alkalmas státusát. Ekkor Deke Slayton helyetteseként az űrrepülő legénységek kinevezéséért és tréningjéért felelős vezető lett. Egy műtétet követően aztán teljesen felépült, visszaszerezte repülésre alkalmas státusát, és vezetőből visszakérte magát beosztott űrhajósnak, ahol elnyerte az Apollo–14 parancsnoki beosztását és utolsó űrrepülésén így jutott el a Holdra 1971-ben.
1962
A NASA második űrhajós-válogatásának kiválasztottjainak mindegyike repült a Gemini űrhajóval és White kivételével Gemini repülés parancsnoka is volt, valamint – szintén White kivételével – valamennyien részesei voltak Apollo repüléseknek és valamennyien voltak parancsnokok is az Apollo-programban.
A kiválasztási kritériumok erősen változtak, immár nem a mindenek felett álló egészségügyi kondíciók voltak az elsődlegesek – miközben természetesen a normál repülőorvosi alkalmasság alapkövetelmény volt –, hanem a mérnöki képzettség és a berepülőpilótai tapasztalat.
Ed White a második űrhajós válogatás tagjai a Gemini-program számára lettek kiválasztva és mint ilyen, White a Gemini–4 másodpilótájaként jutott fel az űrbe, hogy mindjárt ő lehessen az első amerikai űrhajós, aki űrsétát tett. Ezt követően átkerült az Apollo-programba, és az emberekkel végzett első Apollo-tesztrepülés parancsnoki moduljának pilótája kinevezését kapta meg. A repülés egy startpróba során kiütött tűz miatt meghiúsult és Ed White életét vesztette 1967. január 27-én, így valójában nem repült Apollo űrhajón, de az Apollo–1 legénységének tagjaként „tiszteletbeli” Apollo-űrhajósnak számít. Jim McDivitt Ed White partnereként a Gemini–4 parancsnoki pilótája lett első űrrepülésén, majd 1966-ban kiválasztották a majdani holdkomp első emberes tesztrepülésének parancsnokául, így ezt a repülést az Apollo–9 fedélzetén teljesíthette 1969 márciusában. A repülést követően nem repült többé, hanem kinevezték előbb a Holdi leszállási műveletek vezetőjévé, kicsit később pedig az Apollo-program igazgatójává. Frank Borman az első űrrandevú végrehajtását kapta feladatul elsőként a Gemini–7-en, annak parancsnokaként, majd átkerült az Apollo-programba és egy szövevényes terv részeként az első holdrepülés, az Apollo–8 parancsnoka lett, amely repülésen az amerikaiak végérvényesen a szovjetek elé vágta a Holdért folytatott versenyben. A repülést követően nem vállat újabb űrrepülést. Jim Lovell a Gemini–7 másodpilótája lett először Frank Borman parancsnok oldalán a világ első űrrandevúját teljesítve, majd másodszorra – a Gemini–9 eredeti legénységének, Elliott Seenek és Charlie Bassettnek halálát követő legénységi átrendeződésnek köszönhetően – a Gemini–12 parancsnoka lett amelyen először sikerült az amerikai űrhajósoknak problémamentes űrsétát teljesíteni, ezzel teljes mértékben utat nyitva a holdrepülések előtt. Az Apollo-programba egy kevésbé érdekes teszt, az Apollo–9 – az első extrém nagy magasságú repülés – parancsnoki pilótájaként jelölték, majd amikor a szovjetek legyőzésének céljából a repülés az Apollo–8 sorszámot kapta és a Holdat megkerülő küldetés vált belőle, ő tagja lett a legénységnek és 1968 karácsonyán az elsők között keringett a Hold körül. Később az Apollo–13 oarancsnoki beosztását kapta, amellyel a tervek szerint leszállt volna a Fra Mauro fennsíkra, ám ezt egy az odavezető úton bekövetkezett robbanás meghiúsította. A mentőakcióvá vált hazatérése után nem repült többé. Tom Stafford a Gemini-program veteránja, ő repülte volna be Al Sheparddal a Gemini űrhajót, ám a parancsnok betegsége miatt kiestek a jelölésből, ezért a Gemini–6A-ra csúszott az első repülése Wally Schirra oldalán, hogy a világ első űrrandevúját végrehajtsák, másodízben már parancsnokként repült, a Gemini–9A-n, egy meglehetősen sikertelen űrséta próbálkozással gazdagítva a holdrepülések előkészületeit. Ennél értékesebb volt a következő, immár Apollo-tesztrepülés, az Apollo–10, amelynek parancsnoka lehetett, előkészítve Armstrongék történelmi leszállását. A holdfelszín meghódításából kimaradt, de később még egy alkalommal járt az űrben: a Szojuz–Apollo-program parancsnokaként irányíthatta az amerikai űrhajót. John Young az amerikai űrtörténelem egyik legnagyobb űrhajósa, hat repüléssel a háta mögött. A Gemini-programba a Gemini–3-mal lépett be, az új űrhajós berepülésével, majd a Gemini–10 parancsnoki jelölése következett (amellyel hosszú ideig magassági csúcstartó volt). Átlépve az Apollo-repülésekre, az Apollo–10-tesztrepülésen kapott feladatot, ő volt a parancsnoki egység pilótája, míg később a holdfelszínre az Apollo–16-tal tette a lábát. A holdprogram befejeztével a NASA űrhajótípust váltott, megszületett a Space Shuttle, amelynek legelső repülésén, az STS–1-en lehetett Young a parancsnok, élesben berepülve az űrrepülőgépet. Végül az STS–9 1983. november-decemberi útja volt pályafutása búcsúrepülése. Neil Armstrong, aki az egész Apollo-program, sőt talán az egész űrhajózás legismertebb arca lett azáltal, hogy ő vethette meg a lábát elsőként a Hold felszínén. Űrhajós pályafutását a Gemini–8 parancsnokaként kezdte, amikor először teljesítették társával az űrtörténelem első dokkolását két űrhajó között (majd váratlanul egy technikai hiba miatt kis híján meghaltak, de éppen Armstrong leleményessége hozta őket haza). Második jelölésén ismét parancsnok lett, az Apollo–11-en és ebbéli minőségében ő irányíthatta a holdkompot a holdfelszínre a Nyugalom bázisra, majd ő szállhatott ki először és tehette lábát először a holdporba. A repülése után nem repült többé.