A Spanyol Állam (Estado Español) Spanyolország hivatalos megnevezése volt 1936. október 1. és 1975. november 20. között, abban az időszakban, amikor a spanyol polgárháború lezárulta után Francisco Franco teljhatalmú vezetőként irányította az országot. Ez az korszak ismert Franco-diktatúra és Francoista Spanyolország néven is. A rendszer jellege fennállása alatt többször is változott. A polgárháború 1936 júliusi kitörése után Franco tábornok a nacionalista erők vezetőjeként jelent meg, majd miután 1936. október 1-jén államfővé nyilvánították, az általuk megszállt területen diktatórikus önkényuralmat vezetett be. Az 1937-es egyesítési rendelet, amely egyesítette a nacionalistákat támogató összes pártot, azt eredményezte, hogy Spanyolország egypártrendszerré vált. A háború 1939-es befejezése a Franco-diktatúra egész országra való kiterjesztését és a köztársaság intézményének felszámolását hozta magával. A rendszert leginkább félfasiszta rezsimként szokták jellemezni, mivel a fasizmus egyértelmű jeleit mutatta olyan területeken, mint a munkaügyi politika, az autarkia és az egypártrendszer. Az idő előrehaladtával a rendszer nyitottabbá vált, és közelebb került a modern diktatúrákhoz, bár mindig megőrizte a fasiszta jellemzőit. A második világháború alatt az éhínséggel küzdő Spanyolország nem csatlakozott a tengelyhatalmakhoz, hanem különböző módon támogatta őket, miközben fenntartotta semlegességét. Emiatt Spanyolországtól a háború után közel egy évtizeden át sok más ország eltávolodott, miközben gazdasága, amely még mindig a polgárháború okozta recesszióból próbált talpra állni, az összeomlás szélén állt. Az 1947-es örökösödési törvény Spanyolország államformáját de jure ismét királyságként határozta meg, de Franco tábornoknak élethosszig tartó államfői címet biztosított.
Az 1950-es évektől kezdve a Spanyol Állam új gazdasági reformok bevezetésébe kezdett, így felhagyott az autarkiával és az izolacionizmussal, ami komoly gazdasági növekedéssel járt, Japán után a második legütemesebben fejlődő ország lett. Ebben az időszakban rezsim is átalakult: a nyíltan totalitárius és súlyos elnyomást alkalmazó rendszerből egy korlátozott pluralizmussal működő autoriter rendszerré vált. 1955-ben e reformok eredményeként Spanyolország csatlakozhatott az ENSZ-hez. A hidegháború idején Franco Európa egyik legjelentősebb antikommunista vezetője volt, így rezsimjét a nyugati hatalmak, különösen az Egyesült Államok is támogatták. Franco 1975-ben, 82 éves korában halt meg. Utódja I. János Károly király lett, és az ő, illetve Adolfo Suárez vezetésével megkezdődött az ország demokratikus átmenete.
Alapítása
1936. október 1-jén a Junta de Defensa Nacional (Nemzeti Védelmi Junta), amely a nacionalisták által elfoglalt területeket irányította, hivatalosan is kinevezte Francisco Franco tábornokot Spanyolország Caudillójává (jelentése vezér, a német Führer, és az olasz Duce mintájára). 1937 áprilisában Franco átvette az irányítást a Falange Española de las JONS párt felett, amelyet addig Manuel Hedilla vezetett, aki a köztársasági kormány által 1936 novemberében kivégeztetett José Antonio Primo de Rivera utódja volt. Összeolvasztotta a pártot a Comunión Tradicionalistával, hogy megalakítsa a Falange Española Tradicionalista y de las JONS-t, ennek híveit nevezték falangistáknak. Onnantól ez volt Spanyolország egyetlen legálisan működő pártja. A falangisták a helyi önkormányzatok és az alulról szerveződő rétegek szintjén koncentrálódtak, és rájuk bízták a polgárháború tömegmobilizációs lendületének hasznosítását segédszervezeteiken és szakszervezeteiken keresztül, az ellenséges lakosok feljelentéseinek összegyűjtésével és a munkások szakszervezetekbe való toborzásával. Bár voltak kiemelkedő falangisták magas kormányzati szinten, különösen az 1940-es évek vége előtt, ezeken a szinteken nagyobb arányban voltak monarchisták, katonai tisztviselők és más hagyományos konzervatív frakciók, azonban a Falange maradt az egyedüli párt.
A francoisták átfogó és módszeres kimerítő háború (guerra de desgaste) révén vették át az irányítást Spanyolország felett, amelynek során bebörtönözték és kivégezték azokat a spanyolokat, akiket azzal gyanúsítottak, hogy támogatták a köztársaság által támogatott értékeket: regionális autonómiát, liberális vagy szociáldemokráciát, szabad választásokat, szocialista irányultságot és a nők jogait, beleértve a szavazati jogot. A jobboldal úgy vélte, hogy ezek az "ellenséges elemek" a spanyolellenes bolsevikok és egy "zsidó-szabadkőműves összeesküvés" termékei. Ez utóbbi állítás a falangizmus előttről származott, mivel az Ibériai-félszigetnek a muszlim móroktól való visszahódítása után alakult ki. A falangisták alapítója, José Antonio Primo de Rivera toleránsabb álláspontot képviselt, mint a németországi nemzetiszocialisták, mivel a spanyolországi zsidó közösség akkori kis mérete nem kedvezett az erős antiszemitizmus kialakulásának. Riviera a "zsidókérdés" megoldását a zsidók kötelező katolikus áttérítésében látta. A spanyol polgárháború végén a rezsim saját adatai szerint több mint 270 000 férfit és nőt tartottak fogva börtönökben, és mintegy félmillióan menekültek száműzetésbe. Az elfogottak nagy részét visszaszállították Spanyolországba, vagy az állam ellenségeként német koncentrációs táborokba internálták. Mauthausenben hat- és hétezer spanyolországi száműzött halt meg. Becslések szerint a diktatúra első éveiben, 1940 és 1942 között több mint 200 000 spanyol halt meg a politikai üldöztetés, az éhezés és a konfliktushoz kapcsolódó betegségek következtében.
Spanyolországnak a tengelyhatalmakhoz fűződő szoros kapcsolatai a második világháborút követő első években nemzetközi kiközösítést eredményeztek, mivel Spanyolország nem volt az Egyesült Nemzetek Szervezetének alapító tagja, és csak 1955-ben vált annak teljes jogú tagjává. 1945-ben, az ellenségeskedések befejezését hamarosan követő hidegháborúval ez megváltozott, amivel szemben Franco erős antikommunizmusa az Egyesült Államokkal való szövetkezés felé billentette rendszerét. Más politikai pártok, illetve szakszervezetek működése a diktatúra teljes ideje alatt tilos volt. 1947. július 26-án Spanyolországot királysággá nyilvánították, de nem neveztek ki uralkodót, egészen addig, amíg Franco 1969-ben János Károlyt tette meg hivatalos örökösének. Francót Luis Carrero Blanco követte volna miniszterelnökként, de ezek a remények azzal értek véget, hogy 1973-ban egy baszk szeparatista csoport meggyilkolta. Franco 1975. november 20-án bekövetkezett halálával János Károly lett Spanyolország királya.
A Spanyol Állam kormánya bélyegkép|Francisco Franco és Gerald Ford Madridban Franco 1939-es győzelme után a Falange lett az egyetlen törvényesen engedélyezett politikai párt Spanyolországban. A rendkívüli állapothoz hasonló státuszban Franco papíron nagyobb hatalommal uralkodott, mint bármelyik spanyol vezető előtte vagy azóta. A legtöbb jogszabály bevezetéséhez még a kabinetje tagjaival sem kellett konzultálnia. Egyes történészek szerint Franco ekkor nagyobb hatalommal bírt, mint Hitler vagy Sztálin a saját országában, mivel e két ország fenntartotta a parlamentáris rendszer látszatát, míg Franco nyíltan vállalta, hogy egy személyben irányít. 1942. július 18-án ünnepélyesen megnyitották a Cortes Españolas-t, az új spanyol parlamentet. Egy 1942-es törvény az államfőt tette végső soron felelőssé minden törvény elfogadásáért, míg a Cortes-t tisztán tanácsadó testületként határozta meg, amelyet sosem választottak meg. A Cortes-nak nem tartoztak a hatáskörébe a kormányzati kiadások, és a kormány sem volt felelős értük; a minisztereket egyedül Franco mint államfő nevezte ki, és bocsátotta el. Az 1945-ben elfogadott Ley del Referendum Nacional (nemzeti népszavazásról szóló törvény) értelmében minden alapvető törvényt népszavazással kellett jóváhagyni, amiken csak a családfők (házas, családos férfiak) vehettek részt. A népszavazási törvényt Franco uralkodása alatt kétszer alkalmazták - 1947-ben, amikor egy népszavazáson újjáélesztették a spanyol monarchiát, Franco pedig de facto élethossziglani régens volt, akinek kizárólagos joga volt utódja kinevezésére; 1966-ban pedig egy másik népszavazást tartottak egy új "szerves törvény" vagy alkotmány jóváhagyására, amely állítólag korlátozta és egyértelműen meghatározta Franco hatalmát, valamint hivatalosan is létrehozta a modern spanyol miniszterelnöki tisztséget. Azzal, hogy 36 éves diktatúrája alatt halogatta a köztársaság kontra monarchia kérdését, és 1947-ben nem volt hajlandó ő maga trónra lépni, Franco sem a monarchistákkal, sem a köztársaságpártiakkal nem rokonszenvezett. Franco figyelmen kívül hagyta az utolsó király, XIII. Alfonz fiának trónigényét, mivel túl liberálisnak tartotta. 1961-ben Franco felajánlotta Habsburg Ottónak a trónt, de az visszautasította, és végül Ottó ajánlását követve 1969-ben a fiatal János Károlyt választotta hivatalos örökösének.
1973-ban Franco idős kora, és a Spanyolország kormányzásával járó terhek csökkentése érdekében lemondott a miniszterelnöki tisztségről, és Luis Carrero Blanco haditengerészeti admirálist nevezte ki a posztra, de továbbra is ő maradt az államfő, a fegyveres erők főparancsnoka és a párt elnöke. Carrero Blancót még ugyanabban az évben meggyilkolták, és Carlos Arias Navarro lett az ország új miniszterelnöke.
Az ország hadereje bélyegkép|Sorkatonák Donostia-San Sebastiánban A polgárháború lezárulta után a hadsereg létszámát drasztikusan csökkentették, a korábbi egymillió főről 250 ezerre, akinek többsége sorkatona volt. 1942 novemberében, amikor a szövetségesek észak-afrikai partraszállása és Franciaország német megszállása miatt az ellenségeskedések minden korábbinál közelebb kerültek Spanyolország határához, Franco részleges mozgósítást rendelt el, aminek következtében a hadsereg létszáma 750 000 fő fölé emelkedett. 1945-re a légierő és a haditengerészet létszáma és költségvetése is nőtt, 35 000 repülőre és 25 000 tengerészre, bár pénzügyi okokból Franco kénytelen volt visszafogni mindkét testület bővítési terveit. A hadsereg a világháború végéig megtartotta a 400 000 fős létszámot.
A polgárháborút követően a francoista Spanyolország közel húsz éven át a keresztény civilizáció védelmében a bolsevizmus elleni keresztes hadjáratnak állította be azt. A francoista narratívában a "jó hatalom" legyőzte az "anarchiát", és irányította az agitátorok, az istentelenek és a "zsidó-szabadkőműves összeesküvés" felszámolását.
Spanyolország gyarmatai
Spanyolország Franco uralma alatt is igyekezett megtartani gyarmatbirodalmának utolsó területeit. Az algériai háború (1954-1962) során Madrid lett az Organisation armée secrète jobboldali francia katonai csoport bázisa, amely Algéria elszakadása ellen harcolt. Ennek ellenére Franco kénytelen volt néhány engedményt tenni. Amikor a korábbi francia protektorátus Marokkó 1956-ban függetlenné vált, Spanyolország feladta spanyol irányítás alatt álló marokkói területeket, és csak néhány exklávét tartott meg. Egy évvel később Spanyolország megszállta Nyugat-Szaharát, és egészen 1975-ig ellenőrzése alatt tartotta.
A korszak politikai ideológiája bélyegkép|A Falange egyik pártgyűlése Az államra első éveiben a totalitárius jelzőt használták. A második világháború után az "organikus demokrácia" kifejezést használták saját magukra, ámde a nemzetközi közösség ezt nem ismerte el. A további puha meghatározások között szerepel az "önkényuralmi rendszer" vagy az "alkotmányos vagy fejlődő diktatúra", ez utóbbit maguk is használták. A hidegháború idején Juan José Linz, akit vagy azzal vádoltak, hogy védelmezi a diktatúrát, "korlátozott pluralizmussal rendelkező autoriter rezsimként" jellemezte azt. A francoista rezsimet más történészek fascismo a la española-ként (spanyol típusú fasizmus) vagy a fasizmus egy sajátos változataként jellemezték, amelyet a katolikus egyház, a fegyveres erők és a tradicionalizmus dominanciája jellemzett.