A gót háború a Bizánci Birodalom és az itáliai Osztrogót Királyság között zajlott 535 és 554 között az Itáliai-félszigeten, a környező szigeteken és Dalmáciában. A háború azon hódítások sorába tartozott, melyekkel I. Iusztinianosz császár igyekezett visszaszerezni azoknak a területeknek egy részét, amelyek az előző évszázadok során a barbárok uralma alá kerültek. Ezt megelőzően a Vandál Királyságot sikerült megdöntenie és visszahódítania Észak-Afrikát.
A háború két szakaszra osztható. Az 535-től 540-ig tartó részében a Belisarius vezette bizánci csapatok meghódították Itália Pótól délre eső részét és elfoglalták az osztrogót fővárost, Ravennát. A gót állam az összeomlás határára került. A második, 540/541-től 553-ig tartó szakaszban a perzsa háború miatt visszahívták Belisariust és csapatai jelentős részét és a Totila vezette gótok ezt kihasználva visszafoglalták szinte egész Itáliát. 552-ben a császár Narszész hadvezérre bízott egy jelentős hadsereget, amellyel megsemmisítette a maradék osztrogót erőket, és az 553-ban Észak-Itáliába betörő frankokat és alemannokat is.
Iusztinianosz 554-ben kiadta pragmatica sanctio ("gyakorlati intézkedések") c. rendeletét, melyben Itáliát betagozta a birodalmába. Észak-Itáliában néhány város még ellenállt, de 562-re valamennyien kapituláltak. A háború (valamint a pestisjárvány és az éghajlat lehűlése) elpusztította Itália gazdaságát és megtizedelte lakosságát, így a birodalom nem tudta megállítani az 568-ban betörő longobárdokat, akik meghódították a félsziget jelentős részét.
Előzmények Az itáliai osztrogót királyság 476-ban Odoacer megbuktatta Romulus Augustulus császárt és a Nyugatrómai Birodalom (amely akkor már javarészt csak Itáliára korlátozódott) végleg megszűnt. Bár Odoacer elismerte Zénón keletrómai (bizánci) császár névleges fennhatóságát, független politikája és növekvő ereje miatt Konstantinápoly szemében fenyegetést jelentett. Zénón szövetségesi (foederati) kapcsolatot létesített a Balkánra magukat befészkelő osztrogótokkal és vezérükkel, Theoderickel, hogy egyfajta ütközőállamot hozzon létre Odoacer és maga között. Mivel a feszültség továbbra is fennmaradt, utasította Theodericet, hogy a birodalom képviselőjeként távolítsa el Odoacert. Theoderic le is győzte ellenfelét (saját kezűleg vágta le egy lakomán) és Itália az osztrogótok uralma alá került. A gót király és Zénón (illetve utódja, Anasztasziosz) megállapodása értelmében Itáliát és népét a birodalom részének tekintették, Theoderic pedig a császár képviselőjeként kormányzott katonai főparancsnoki (magister militum) tisztségében.Bury (1923), Vol. II, Ch. XIII, pp. 453–454 A megállapodást Theoderic lelkiismeretesen betartotta; a kizárólag rómaiak által működtetett polgári közigazgatásban megmaradt a korábbi rendszer, a törvényhozás pedig a császár hatáskörében maradt.Bury (1923), Vol. II, Ch. XIII, pp. 454–455 A hadsereg viszont csak gótokból állt, akiket törzsi vezetőik és fejedelmeik irányítottak.Bury (1923), Vol. II, Ch. XIII, pp. 456–457 A rómaiak és a gótok vallásuk szerint is elkülönültek: az előbbiek katolikusok (a khalkédóni hitvallást követők), míg az utóbbiak ariánus keresztények voltak. A vandáloktól vagy a vizigótoktól eltérően az osztrogótok tolerálták római alattvalóik eltérő vallását.Bury (1923), Vol. II, Ch. XIII, p. 459 Ez a kettős rendszer jól működött Theoderic hozzáértő vezetése alatt, aki kiegyezett a római arisztokráciával, de kései éveiben már kezdett akadozni; utódai alatt pedig teljesen összeomlott.Bury, pp. 157–161
I. Iusztinosz császár trónra lépésekor megszüntette a római és konstantinápolyi egyház közötti támadt akakioszi egyházszakadást és a vallási egység helyreállásával az itáliai arisztokrácia több tagja szorgalmazni kezdte a Konstantinápollyal való kötelékek szorosabbra húzását; nem kis mértékben a gót uralom háttérbe szorítása érdekében. Az sem növelte lojalitásukat a gótok irányában, amikor Theoderic 524-ben lefogatta és kivégeztette a tekintélyes Boethiust és apósát. Amikor Theoderic 526 augusztusában meghalt, 10 éves unokája, Athalaric követte a trónon, aki helyett anyja, Amalasuntha kormányzott régensként. Amalasuntha római módon nevelte a fiát és próbálta megbékíteni a római arisztokratákat. Ezzel azonban maga ellen fordította a gót főnemességet, akik összeesküvést szőttek ellene. A királynő az összeesküvők közül hármat kivégeztetett, és levélben fordult az új császárhoz, I. Iusztinianoszhoz, amelyben menedéket kért tőle arra az esetre, ha elűznék.Bury (1923), Vol. II, Ch. XVIII, pp. 159–165
A Vandál Királyság annektálása
530-ban Gelimer került az észak-afrikai Vandál Királyság élére, aki elődjétől eltérően üldözni kezdte az ortodox keresztényeket, Iusztinianosz császár közvetítési próbálkozását pedig durván elutasította. 533-ban, a perzsa háború lezárását követően a császár hadjáratot indított a vandálok ellen, amelynek vezetését legtehetségesebb hadvezérére, Flavius Belisariusra bízta. A vandál uralom váratlanul gyorsan, szinte egy győztes csatát követően összeomlott, a siker pedig meggyőzte Iusztinianoszt, hogy hasonló módon visszaszerezheti a Birodalom többi, barbár uralom alá került provinciáját is. A vandál háborúban az osztrogótok Konstantinápoly szövetségesei voltak és rendelkezésükre bocsátották szicíliai kikötőiket.
534-ben meghalt Athalaric, Amalasuntha pedig társuralkodóként maga mellé vette unokatestvérét, Theodahadot. Ő azonban őrizetbe vétette a királynőt, 535 tavaszán pedig megölette. Iusztinianosz követei révén megpróbálta kimenekíteni Amalasunthát és halála most megfelelő casus bellit szolgáltatott a számára, hogy hadat üzenjen a gótoknak.Bury (1923), Vol. II, Ch. XVIII, p. 164
A hadműveletek főparancsnokává (sztratégosz autokratór) ismét Belisariust nevezte ki. Ezzel egyidejűleg utasította Mundust, Illyricum magister militumát hogy szállja meg az osztrogót fennhatóság alatt lévő Dalmáciát. Belisarius csak 7500 embert kapott, ami jóval kevesebb volt, mint amennyivel partra szállhatott Észak-Afrikában; pedig az osztrogótok katonailag erősebbek voltak a vandáloknál. Az előkészületeket titokban tartották, a császár pedig előzetesen arannyal igyekezett megvásárolni a frankok semlegességét.Bury (1923), Vol. II, Ch. XVIII, pp. 170–171
Az első bizánci hadjárat (535–540) Szicília és Dalmácia megszállása
Belisarius Szicílián szállt partra, amelynek római lakossága felszabadítóként tekintett rá. A szigetet sikerült gyorsan elfoglalnia, egyedül Panorus (Palermo) gót helyőrsége nem volt hajlandó letenni a fegyvert, de december végére ők is megadták magukat. Belisarius felkészült az Itáliába való átkelésre. Eközben Theodahad követséget küldött Iusztinianoszhoz és felajánlotta, hogy a császár vazallusa lesz és odaadja Szicíliát, később pedig egész Itáliát.Procopius, De Bello Gothico I.VIBury (1923), Vol. II, Ch. XVIII, pp. 172–173
536 márciusában Mundus bevonult Dalmáciába és elfoglalta a provincia fővárosát, Salonát. Nagy gót sereg érkezett ellene és az egyik kisebb összecsapásban Mundus fia, Mauritius is elesett. A döntő összecsapásban Mundus megfutamította a gótokat, de üldözésük közben halálos sebet kapott. A vezérüket vesztett bizánciak kivonultak Dalmáciából, csak Salonában hagytak helyőrséget, de a gótok így is hamar elfoglalták a várost. A felbátorodott Theodahad bebörtönöztette a bizánci követeket. Iusztinianosz Konsztantinianosz személyében újabb főparancsnokot nevezett ki Illíriába (magister militum per Illyricum) azzal az utasítással hogy foglal vissza Dalmáciát. Konsztantinianosz nem vesztegette az időt, de helyzetét megkönnyítette, hogy a gót vezér, Gripas önként kivonult Salonából, melynek falai ekkorra már romokban álltak és a lakossága is gyűlölte a gótokat. A bizánciak visszavették és a várost és kijavították a falait. A gót sereg visszavonult Itáliába és június végére egész Dalmácia bizánci kezekben volt.Bury (1923), Vol. II, Ch. XVIII, p. 174Procopius, De Bello Gothico I.VII
Róma első ostroma
536 tavaszának végén Belisarius átkelt Itáliába, ahol elfoglalta Rhegiumot, majd északnak fordult. Őszre elérte Nápolyt, melynek lakossága ellenállt. Három héten át ostromolta a várost, míg végül novemberben talált egy titkos bejáratot egy régi vízvezetéken keresztül, ahol becsempészhette a katonáit. Nápoly elesett és Belisarius engedélyezte jelentős részben barbár zsoldosokból álló seregének a szabad rablást. Belisarius folytatta útját észak felé és mikor Rómához ért, a Nápoly sorsából tanuló magisztrátus megnyitotta számára a kapukat. December 9-én ötezer katonájával a Porta Asinarián keresztül bevonult a birodalom régi fővárosába.
A gót arisztokráciát megdöbbentette a bizánciak gyors, szinte ellenállás nélküli előrenyomulása és Theodahad király tehetetlensége. Nápoly eleste után letaszították a trónról és helyére Vitigest választották meg, aki Rómából Ravennába sietett, helyzete megerősítésére feleségül vette Amalasuntha lányát, Matasunthát és elkezdte összegyűjteni a gót csapatokat. Ezután meglehetősen nagy hadsereggel Rómához vonult, ahol Belisarius, akinek nem volt elegendő katonája egy nyílt csatához, felkészült az ostromra. Róma első ostroma (a háromból ebben a háborúban) 537 márciusától 538 márciusáig tartott. A gótok nem voltak annyian hogy teljesen körbezárják Rómát, amely délről kaphatott utánpótlást. Több kisebb-nagyobb roham és kirohanást követően, miután 537 áprilisában 1600 hun és szláv lovas íjász, novemberben pedig további 5 ezer zsoldos érkezett a védelem megerősítésére. A bizánciak átvették a kezdeményezést. Lovasságukkal elfoglalták a városokat a gótok hátában, a flotta pedig megnehezítette a gót sereg ellátását. Mikor a bizánciak a gót fővárostól, Ravennától alig egynapi járóföldre eső Ariminumot (Rimini) is elfoglalták, Vitiges feladta az ostromot és visszavonult.Bury (1923), Vol. II, Ch. XVIII, p. 194Procopius BG II.VII
Ariminum ostroma
Vitiges északkelet felé haladtában megerősítette a városok és erődök helyőrségét, hogy biztosítsa a hátát, majd megérkezett Ariminum alá. A bizánciak korábban kétezer elit lovassal foglalták el a várost és mivel rájuk másutt is szükség volt, Belisarius gyalogsággal akarta felváltani őket.J. Norwich, Byzantium: The Early Centuries, p. 219 Parancsnokuk, Ióannész azonban nem engedelmeskedett az utasításnak és Ariminumban maradt. A megérkező gótok megrohamozták a falakat és bár sikerült visszaverni őket, a város nem készült fel egy hosszas ostromra.Procopius, De Bello Gothico I.XINorwich, pp. 119–220 Ekkor újabb erősítés érkezett Dél-Itáliába kétezer herul zsoldos személyében, akiket az örmény származású eunuch, Narszész vezetett.Procopius, De Bello Gothico I.XIII Belisarius és Narszész haditanácsot tartottak, melyen az utóbbi azonnali felmentő sereg küldését javasolta, míg a főparancsnok inkább az óvatosságra hajlott. Miután Ióannésznek sikerült eljuttatnia hozzájuk egy levelet, amelyben arra figyelmeztette őket, hogy a város bármikor eleshet, Narszész álláspontja győzött.Bury (1923), Vol. II, Ch. XVIII, p. 198 Belisarius három részre osztotta erőit: a tapasztalt és megbízható Ildiger által vezetett kontingens a tengerről támadott volna, Martinusra a dél felől közelítő csapatokat bízta, míg az általa és Narszész által irányított főerő északnyugatról közelített Ariminumhoz. Vitiges idejekorán tudomást szerzett a hadmozdulataikról és attól tartva hogy körülfogják, inkább visszavonult Ravennába.Bury (1923), Vol. II, Ch. XVIII, pp. 198–199