A radikális reformáció gyűjtőfogalom sok heterogén áramlatból álló reformmozgalomra, amelyek a lutheránus–kálvinista protestáns reformáció peremén alakultak ki, Luther és a fő reformátorok mozgalmával szemben. A 16. századtól Németországban és Svájcban kezdődő mozgalom számos csoportot szült Európa-szerte. Aktívan vagy passzívan működő személyek, vándorevangélisták, próféták és kommunák csoportjai álltak mögötte, mint például Thomas Müntzer, Andreas Karlstadt, Kaspar Schwenkfeld, Menno Simons, a zwickaui próféták és olyan mozgalmak, mint az unitarizmus Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet: vagy az anabaptista csoportok stb.
Etimológia A radikális reformáció kifejezést elsősorban George Huntston Williams (1914−2000), a 20. század egyik legjelentősebb unitárius teológusa alkotta meg.George Huntston Williams: The Radical Reformation; Sixteenth Century Essays and Studies, Truman State University Press 1992, Mások, mint Roland H. Bainton amerikai történész és Heinold Fast német teológus is „a reformáció balszárnyaként” emlegették a radikális reformációt.Roland H. Bainton: The Left Wing of the Reformation. In: The Journal of Religion, Jg. 21 (1941), Nr. 2, S. 124–134.
Irányzatok A radikális reformáció meglehetősen heterogén képet mutatott. A vallástörténészek legalább négyféle irányzatot különböztetnek meg:
Az anabaptisták jelentős szerepet játszottak a radikális reformációban. Az anabaptista mozgalom 1525 januárjában indult Svájcban (→ Svájci Testvérek), és gyorsan elterjedt Németország nagy részén. Az anabaptisták jellemzői közé tartozott az összes hívő papsága, a gyülekezeti autonómia, az eskü elutasítása és a vallásszabadság iránti elkötelezettség. A különböző csoportjaik a következő vezetőkhöz kapcsolódnak: Kaspar Braitmichel, Conrad Grebel, Balthasar Hubmaier, Hans Hut, Anneken Jans, Felix Manz, Pilgram Marbeck, Dirk Philips, Michael Sattler, Leupold Scharnschlager, Leonhard Schiemer, Menno Simons és Ulrich Stadler.
A spirituálisokra a középkori miszticizmus és a humanizmus egyaránt hatott. Gyakran elszigetelt gondolkodók voltak, akik körül nem alakult ki mozgalom. Számukra a vallás külső formái másodlagosak, sőt károsak, a hit pedig egyéni valóság, amelyet a Szentlélek működése vált ki. a Szentlélek ihletését a Szentírás szava fölé helyezték (inspiráció), azaz személyesen átélt kinyilatkoztatás a bizonyosság egyetlen forrása.Karl Heussi: Az egyháztörténet kézikönyve, 335-338. o. A misztikus-spiritualistákat a következő személyek képviselik: Hans Denck, Sebastian Franck, Andreas (Bodenstein) Karlstadt, Heinrich Niclaes, Gabriel Ascherham, Kaspar Schwenckfeld, a zwickaui próféták. Később Oroszországban is kialakult egy heterodox spirituális mozgalom, a spirituális kereszténység. Schwenkfeldiánusok ma is élnek Észak-Amerikában.
A forradalmárok, "rajongók". Ezeket a személyeket és csoportokat erősen befolyásolták a Dániel könyve és a Jelenések könyve; látnokok és apokaliptikus gondolkodásúak. Thomas Müntzer egyesítette az egyházreformot a fennálló politikai és társadalmi viszonyok bírálatával. Más jelentősebb személyek: Melchior Hofmann, Bernhard Rothmann.
Az antitrinitáriusok: a szociniánusok, lengyel testvérek, unitáriusok. Jelentősebb személyek: Sebastian Castellio, Bernardino Ochino, Szervét Mihály, Lelio és Fausto Sozzini
Az egyes kategorizálások között alkalmanként átfedések is vannak, például Thomas Müntzer a spirituális csoporthoz, vagy a zwickaui "próféták" a forradalmár csoporthoz is köthetők. Ludwig Haetzer antitrinitárius nézete csak az anabaptizmus miatti kivégzése (1529) után vált nyilvánossá.
Jegyzetek
Kategória:Reformáció