A Szent István-székesegyház (, elterjedt becenevén Steffl) az első keresztény vértanú és Mindenszentek tiszteletére felszentelt, a 12. századtól több évszázadon át épített gótikus székesegyház Bécs belvárosában, a Stephansplatzon.
A katedrális Ausztria egyik legfontosabb gótikus épülete. Az 1230-tól 1263-ig állt késő román stílusú elődépület egyes részei máig fennmaradtak, és a nyugati homlokzatot alkotják, amelyet a két, mintegy 65 méter magas hangatorony szegélyez. A templom jelenlegi kinézetét a IV. Rudolf által megálmodott gótikus bővítések határozzák meg. Az építmény 109 méter hosszú és 72 méter széles, összesen négy tornya van: 136,4 méteres magasságával a déli torony a legmagasabb, az északi torony viszont befejezetlen maradt és mindössze 68 méteres. Jelentőségét mutatja, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiában a székesegyház déli tornyánál magasabb építmény létrehozását megtiltották, például a linzi Szűz Mária-székesegyház emiatt lett két méterrel alacsonyabb.
Jelentős magyar vonatkozása, hogy I. Lipót parancsára itt helyezték el az eredeti máriapócsi Madonna-kegyképet, emellett több magyar uralkodót is ide temettek el. 1365-től káptalani, az 1470-es évek óta püspöki, 1723 óta pedig érseki katedrális. Az épület az osztrák főváros és az ország egyik jelképe, az osztrák gótikus építészet csúcsteljesítménye, 2001 óta pedig Bécs belvárosával együtt a világörökség része. bélyegkép|A Pummerin ünnepi harangzúgása 2013. október 26-án bélyegkép|220px|Eduard Gurk: A Szent István-székesegyház (1830)
Története A kezdetektől 1945-ig A terület, ahol később a székesegyház felépült, az egykori ókori római katonai tábortól, Vindobonától keletre fekszik, amit egykoron canabae legiones, a tábor elővárosa foglalt el. Az 1. és 3. század között itt állt házakat és utcákat a 4. században temetők váltották fel, amelyekből 1690 óta egyre több lelet és feltárt sír kerül a napvilágra.
Az épület történetének kezdete 1137-ig nyúlik vissza, amikor is IV. Lipót osztrák őrgróf és Reginmar passaui püspök megkötötték a mauterni csereszerződést, amelyben javakat és egyházi jogokat is kicseréltek annak érdekében, hogy a püspök az akkori város templomán kívül egy új templom építését engedélyezze, amelyet cserébe Szent István vértanúnak, a passaui püspökség védőszentjének kell ajánlani. Megegyeztek, hogy a már meglévő Szent Péter-templom plébániai jogai az új bécsi püspököt illetik meg. A Bécshez tartozó Ruprecht-templomot is egy salzburgi szentről nevezték el, hogy ezzel is politikai gesztust tegyenek.
Az első templomot 1147-ben fejezték be, és ugyanabban az évben pünkösd körül (1147. június 8.) szentelte fel Reginbert püspök, majd a kíséretéből Eberger passaui papot nevezték ki az első plébánosnak. A templom akkoriban túlméretezett volt a város számára, ezért érdemes lehetett volna erőfeszítéseket tenni esetleges püspöki széktemplommá alakításáért. A templomot az 1137. december 26-i napkeltéhez keletelték.
1230 és 1245 között II. Frigyes herceg uralma alatt egy másik késő román stílusú épületet emeltek, amelynek nyugati homlokzata ma is látható, és két Pogány toronyból (Heidentürme) és a köztük lévő Óriáskapuból (Riesentor) áll. Mindkét név eredete részben tisztázatlan. A Pogány tornyok talán azokból a kövekből épültek, amelyek az ókori római romokból származtak, másik magyarázat lehet a nem keresztény termékenységi szimbólumok, mint a fallosz és vulva ábrázolása is, amelyek a tornyok alatti nyugati fal két vakoszlopát koronázzák. A legenda szerint az Óriáskapu név egy hatalmas kapu fölé akasztott mamutcsontig nyúlik vissza, vagy egy óriásig, aki segített az építkezésben; valójában a név a középfelnémet risen (süllyedni, zuhanni) szóból és a kapu tölcsérszerű alakjából ered.
Az 1258-as tűzvész után az épületet az új uralkodó, II. Přemysl Ottokár uralma alatt befejezték, és Gerhard lelkész vezetésével 1263-ban újraszentelték. A Pogány tornyok felső szintjeit csak utólag építették meg. A két tornyot egy kései gótikus gyertyaív köti össze, amelynek feladata a két torony megtámasztása. Ez a középkori átépítés megakadályozta a nyugati oldal területén történő további átépítéseket. A gyertyaívet általában az orgona elrejti, de a 2018-as orgonafelújítás során látható volt. 1276-ban ismét tűz ütött ki, amely megrongálta a kórust, de nem érintette a nyugati homlokzatot és a nyugati galériát, illetve a Pogány tornyok szomszédos helyiségeit.
A Habsburgok uralma alatt, akik 1282 óta az osztrák hercegi címet viselték, megkezdődött a gótikus építkezések időszaka. I. Albert és II. Albert osztrák hercegek uralkodása alatt nemcsak a tűzkárokat javították ki, hanem 1304 és 1340 között egy megnagyobbított gótikus kórust is építettek, amely Albertinischer Chor néven ismert a mai napig. A kórust 1340. április 23-án szentelték fel, amikor a belső tér már nagyrészt elkészült, azután már vallási célokra is fel lehetett használni, amint azt a dokumentumok és a liturgikus tevékenységre felkészített oltárok mutatják.
Az Alapító címmel illetett IV. Rudolf herceg uralkodása jelentős volt a templom számára: 1359. április 7-én letették a déli torony és a templom gótikus bővítésének alapkövét. Az egyik forrás kifejezetten a kórusról szól, amelynek az 1365-as újraszentelését dokumentálja. Királyi székhelye főtemplomának fejlesztése céljából Rudolf (aki 1358/59 óta a főherceg címet viselte) 1365-ben a bécsi Hofburg Mindenszentek-kápolnájának kolostori kollégiumát a Szent István-templomhoz helyezte át, és dómkáptalannak nevezte ki őket, prépostjának az Ausztria főkancellárja címet adományozta és kinevezte az új bécsi egyetem kancellárjává (rektorává). Azóta a Mindenszentek, amely a testületre vonatkozik, a székesegyház második patrónusa lett. Ez csak az első lépés volt Bécs régi vágyának valóra váltásában, hogy a város saját püspököt és egyházmegyét szerezzen. A jelentős ereklyegyűjtemény és a hercegi kripta megalapítása is IV. Rudolfhoz kötődik, akárcsak a nyugati hajó két kápolnájának, és a hozzájuk kapcsolódó fejedelmi kapunak (Fürstenportale) a felépítése. Amikor Rudolf 1365-ben váratlanul meghalt, a kórusban temették el.
Rudolf legfontosabb tette a magas déli torony építésének megkezdése volt, még akkor is, ha uralma hét évében a hatalmas projektből alig több, mint az 1391-ben felszentelt Katharinenkapelle egy része valósult meg. Máig bizonytalan, hogy ki volt a gótikus épület tervezője, építője. Csak 1368-ban említik először a Seyfried nevű Magister operum ad St. Stephanum (a Szent István építőmestere) jelzővel ellátott mestert. A régebbi kutatásokban Michael Knab hercegi építőmesternek is jelentős ráhatást tulajdonítottak, de a székesegyház felépítésében való részvétele teljesen kizárható.
1407-re a torony magassága elérte a tetőszerkezetét, amikor is jelentős korrekciókat hajtottak végre, mivel Thomas Ebendorfer korabeli beszámolója szerint a művészetben jártas és a toronyépítésben híres építők olyan mértékben eltértek az eredeti tervtől, hogy mindent, amit több év alatt költségesen ráépítettek, le kellett bontani addig, ahol az első építtető otthagyta a munkát. Ez nyilván Wenzel Parler volt prágai székesegyház-építőre utal, aki 1403–1404-ben haláláig vezette az építési munkálatokat Bécsben. A tornyot végül 1433-ban Peter és Hans von Prachatitz a módosításokkal együtt befejezték, így ez a 136 méteres harangtorony Európa legmagasabbja volt egészen a strasbourgi katedrális tornyának 1439-es elkészültéig.
1469-ben III. Frigyes császár II. Pál pápához fordult, hogy Bécsnek olyan püspököt adjon, akit a császár nevezhet ki. A passaui püspökök hosszú ellenállása ellenére, akik nem akarták elveszíteni az irányítást a jelentős térség felett, a Bécsi egyházmegyét 1469. január 18-án hozták létre, székesegyháza a bővítés alatt álló Szent István-székesegyház lett.
1511-től 1515-ig Anton Pilgram szobrász és építész vette át az építési munkálatok irányítását, befejezte az orgona talapzatát, és részt vett többek között a székesegyház szószékének kivitelezésében, ahol a hagyomány szerint az egyik fülkéjébe helyezte el önarcképét. Hans Herstorffer, aki 1637 és 1650 között tevékenykedett a székesegyház építőmestereként, 1647-ben barokk stílusúra cserélték a belső díszítést, ekkor készült el a Johann Jacob Pock szobrászművész és testvére, Tobias Pock festőművész által készített főoltár. Az 1683-as török ostrom során a székesegyházat török ágyúgolyók rongálták meg, a védők a toronyból kilőtt jelzőfényekkel próbáltak segítséget kérni, amely végül meg is érkezett, és a város megmenekült. Az új nagyharangot, amely mély dörgő hangjáról a Pummerin nevet kapta, 1711-ben készítették el ostromlók ágyúit is felhasználva. 1713-ban, Johann Carl Trumler főépítészségének idején III. Károly király a székesegyházban tette azon fogadalmát, hogy új templomot építtet, ha a pestisjárvány véget ér. Körülbelül három évvel később kezdték meg a Károly-templom építését, így a dóm építése megrekedt. 1722-ben XIII. Ince pápa érsekséggé emelte az egyházmegyét, így a dóm ettől fogva érseki székesegyház lett.
A 19. századi felújítások után az Osztrák Császárság császári sasát színes kerámiacserepekkel rakták ki a Szent István-székesegyház tetejének déli oldalára. A sas mellvértjén I. Ferenc császár monogramja volt olvasható. A második világháborús tűzvész utáni tetőszerkezet rekonstrukciójával az északi oldalra az osztrák szövetségi sas került Ausztria címeréről, amely azonban heraldikailag rossz irányba néz, mellé pedig a bécsi címer sasa került.
A második világháború pusztítása és az újjáépítés A Szent István-székesegyház nagyobb károk nélkül túlélte a második világháború alatti bombázásokat és a városi harcokat. Április 6-án azonban bombatalálat érte a déli mellékhajó boltozatát. Amikor 1945. április 10-én kitűzték a fehér zászlót a toronyra, Gerhard Klinkicht (1915–2000) Wehrmacht-százados megtagadta Josef Dietrich városparancsnok azon utasítását, hogy a székesegyházat 100 robbanógránáttal elpusztítsák. A hálás utókor Klinkicht tettének elismeréseként 2000-ben emléktáblát állított a dóm oldalán.
1945. április 12-én a Szent István-székesegyház vörösfenyőből készült tetőszerkezete és harangtornyai teljesen leégtek. Ezt követően évtizedekig elterjedt volt a történet, miszerint a bevonuló szovjetek felgyújtották a székesegyházat, vagy hogy a visszavonuló német hadsereg tette ezt, szemtanúk beszámolóiból azonban kiderült, hogy a rablók és fosztogatók által felgyújtott környező épületekről terjedt át a tűz a dómra. A korábbi harcok lyukakat ütöttek a székesegyház tetején; a repülő szikrák ezen keresztül jutottak be a tetőszerkezet belsejébe, és meggyújtották azt. A bécsi csata alatti harc megakadályozta a hatékony tűzoltást, ezenkívül 1945. március 12-én a székesegyház két nagy vízvezetéke megsemmisült egy amerikai bombatámadásban. 1945. április 12-én éjjel az északi toronyban lógó Halbpummerin leszakadt és a baloldali kereszthajóba esett, az ott található Wimpassinger-kereszt pedig elégett. Az égő harangszék a Pummerinnel április 12-én délután összeomlott. Az óriási harang áttörte a harangkamra padlójának boltozatos nyílását, azon át a toronyterembe esett, ahol a padlóra zuhanva teljesen megsemmisült, és emellett összetörte Bécs török alóli felszabadításának emlékművét. A Zwölferin, más néven Fürstenglocke, a Viertelpummerin (Neuerinként is ismert) és a déli Pogány torony mindkét harangja leszakadt és elpusztult. Az értékes, 1886-ból származó Walcker-orgona is elégett, miután a parázs a boltozat nyílásán keresztül az égő tetőszerkezetről ráesett. Április 13-án a reggeli órákban egy 16 m magas támfal összeomlott a tetőszerkezetben, és több boltozatot is összetört a középső és a déli kórusban. A galériát a kórus orgonájával, a császári oratóriummal és az értékes gótikus kórus székeivel együtt a lezúduló romok összetörték, és az égő tetőgerendák meggyújtották. III. Frigyes sírja a körbefalazásnak köszönhetően szinte sértetlen maradt. 1947 novemberében a megmaradt déli kórus boltozatai is összeomlottak.