250px|bélyegkép|jobbra|Az ismeretlen katona emlékműve a belgrádi Avala-dombon A jugoszlávizmus, délszlávizmus, vagy jugoszláv nacionalizmus egy olyan ideológia, amely azt a felfogást hirdeti, hogy a délszlávok, azaz a bosnyákok, horvátok, macedónok, montenegróiak, szerbek és szlovének, de a még bolgárok is egyetlen jugoszláv nemzethez tartoznak, amelyet az eltérő történelmi körülmények, nyelvi és vallási megosztottság választ el egymástól. A két világháború közötti időszakban a Jugoszláv Királyságban a jugoszlávizmus vált uralkodóvá, és az ország hivatalos ideológiájává. A jugoszlávizmusnak két fő irányzata volt: a rezsim az egységes jugoszlávizmust részesítette előnyben, elősegítve az unitarizmust (egységre törekvést), a centralizációt és az ország etnikai csoportjainak egységes jugoszláv nemzetté való egyesülését, szükség esetén akár kényszerrel is. Ezt a megközelítést a királyságban beszélt nyelvekre is alkalmazták. Ennek fő alternatívája a föderalista jugoszlávizmus volt, amely a történelmi területek autonómiáját szorgalmazta egy föderáció és fokozatos egyesülés formájában, de külső nyomás nélkül. Mindkét irányzat egyetértett a nemzeti egység koncepciójában, amelyet a délszlávok stratégiai szövetségének kifejeződéseként fejlesztettek ki Ausztria-Magyarországon a 20. század elején. A jugoszlávizmus azt hirdeti, hogy a délszlávok egyetlen „fajhoz” tartoznak, „egyvérűek”, és közös nyelvük van, és ennek szempontjából közömbös, hogy a centralizmust vagy a föderalizmust választja-e eszközként.

A jugoszláv eszme gyökerei az 1830-as évek horvátországi illír mozgalmában rejlenek, amely az értelmiségiek egy csoportja a délszlávok egységét (akár az Osztrák Birodalmon belül, akár azon kívül) a németesedés és elmagyarosítás elleni védelemként fogta fel. Együttműködési tárgyalások kezdődtek szerb politikusokkal, és megtörtént a szerbhorvát mint közös nyelv Vuk Karadžić nyelvtudós általi egységesítése, korlátozott sikerrel. Az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés után napirendre került a monarchia trialista alapon történő újjászervezésének igénye. A Balkánnak az Oszmán Birodalom és Ausztria-Magyarország általi irányítása azonban megakadályozta a jugoszláv eszmék gyakorlati megvalósítását egészen addig, amíg az 1912-es első Balkán-háborúban az oszmánokat ki nem szorították a Balkánról, és az első világháború utolsó napjaiban Ausztria-Magyarország fel nem bomlott. A szerb háborús céloknak a niši nyilatkozattal való közzétételével, az Ausztria-Magyarországon élő délszlávok képviseletére létrejött Jugoszláv Bizottság létrehozásával és az egyesülés elveiről szóló korfui nyilatkozat elfogadásával már a háború alatt megkezdődött a délszláv egyesülés előkészítése. A korábban a Habsburgok által uralt délszláv területeken az első világháború végén kikiáltották a rövid életű Szlovének, Horvátok és Szerbek Államát. Ennek vezetése elsősorban Szerbiával akart egyesülni szövetségi alapon, Szerbia pedig a központosított államot preferálta. 300px|bélyegkép|balra|Ünnep Zágrábban a Szlovének, Horvátok és Szerbek Államának kikiáltásakor 1918. októberében

Az egyesülésre 1918. december 1-jén került sor, amikor kikiáltották a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságot. Az új királyság létrejöttének első éveiben, ahogy az egyes politikai pártok azonosultak az ország bizonyos nemzeteivel, a politika egyre inkább etnikai jellegűvé vált. Hasonlóképpen az integrált jugoszlávizmus is összekapcsolódott a rezsimmel, és a kormány elleni politikai harc egyre inkább a (a rendszerrel azonosított) szerbek és a különböző etnikai csoportok – leggyakrabban a horvátok, mint a leghangosabb politikai ellenzék – közötti etnikai harcban nyilvánult meg. A szövetségek idővel változtak, és nem mindig voltak etnikai alapúak. Ezek nagymértékben függtek attól, hogy az érintettek a jugoszlávizmus milyen formáját fogadták el. Az új ország első néhány éve politikai vitáinak eredménye a sokak által illegitimnek tartott Vid-napi alkotmány, valamint a rezsim és az ellenzék által támogatott erőszak lett. Az állam 1939-ben, amikor a horvát ellenzéki vezetővel, Vladko Mačekkel a Cvetković–Maček-megállapodással megegyezésre jutottak, felhagyott az integrált jugoszlávizmussal. A rezsim megpróbálta egységesíteni a köznyelvet. A szerb-horvát szabványosítás hiánya azt a gyakorlatot eredményezte, hogy a hivatalos dokumentumokat a Szerbiában kedvelt e-ző kiejtésű ragozással, gyakran cirill betűkkel publikáltak, amelyeket a horvátok vagy a szlovének általában íráshoz nem használtak. A rezsim a szerb ortodox egyházat részesítette előnyben és ezzel egyidejűleg megpróbálta csökkenteni a katolikus egyház hatalmát a királyságban. Segítette az áttéréseket és a rivális egyházakat, és a szerb ortodox egyház tiltakozása miatt tartózkodott a Szentszékkel kötött konkordátum ratifikálásától. Az első világháború előtt a szintetikus jugoszláv kultúra nagyrészt a horvát művészekre és írókra korlátozódott. Közülük egy 1911-es római kiállítás alapján Ivan Meštrović lett a legkiemelkedőbb. Az egyesülés után kiábrándult művészek és írók elhatárolták magukat a szintetikus kultúrától.

A második világháború után a Jugoszlávia Kommunista Pártja (KPJ) irányította az országot. A KPJ egy erősen centralizált államban formálisan elkötelezte magát a föderalizmus mellett, elősegítve a szociáljugoszlávizmust és a „testvériség és egység” sokrétűen értelmezett fogalmát. Az 1948-as Tito–Sztálin-szakítás a KPJ-t a fokozatos decentralizáció felé lökte egészen az 1950-es évek közepéig, amikor jugoszláv kampány indult az irány megfordítására, ami vitához vezetett a decentralizáció szintjeiről. A centralista erők az 1960-as évek közepére vereséget szenvedtek. A horvát tavasz alatt és azt követően jelentős decentralizáció ment végbe. 1987-ben a szlovén értelmiségiek a szlovén identitás fő veszélyeként a jugoszlávizmust említették. Az általuk felvetett kérdések hozzájárultak a Jugoszlávia konföderációként való átalakítására irányuló 1990-es javaslathoz, valamint motiválták a Jugoszlávia felbomlását előidéző szlovén és horvát függetlenségi nyilatkozatokat.

Háttér A délszlávok a szláv népeknek a bolgárok, horvátok és szerbek alkotta alcsoportja, akik nemzeti identitása középkori államaik kollektív emlékezetével, jóval a modern nacionalizmus előtt alakult ki. A délszlávok közé tartoznak még a bosnyákok (azaz Bosznia-Hercegovina muszlim szlávjai), macedónok, montenegróiak és szlovének is. A 19. század elején a Balkánt felosztották az Osztrák és az Oszmán Birodalom között. Az Osztrák Birodalom a szlovén területeket, Horvát-Szlavónországot, a jelentős horvát lakosságú Dalmáciát, valamint a jelentős szerb lakossággal rendelkező Vajdaságot foglalta magában. Az Udvari Haditanács által ellenőrzött katonai határvonal elválasztotta a horvát és a szlavóniai királyságot egymástól és az oszmán területektől. Jelentős horvát és szlovén lakosság élt az Illír Királyságként szervezett Isztrián. Az Oszmán Birodalomban a 19. század elején kialakult a félig független Szerb Fejedelemség. A birodalomhoz tartozott a Boszniai vilajet, amely Szerbia és az Osztrák Birodalom közötti terület legnyugatibb része. Ott volt még Montenegró el nem ismert hercegpüspöksége is.

Jugoszlávia megalakulása előtt Az illír mozgalom

250px|bélyegkép|jobbra|A horvát nemzeti újjászületés – A Horvát Nemzeti Színház függönyének képe Zágrábban, Vlaho Bukovac alkotása A délszláv egység gondolata közel egy évszázaddal megelőzte Jugoszlávia megteremtését. A koncepciót először az 1830-as években, a Habsburg uralom alatt álló Horvátországban dolgozta ki a Ljudevit Gaj vezette horvát értelmiségi csoport. Az illír mozgalom tagjai úgy vélték, hogy a délszlávok a közös származás, a közös nyelv változatai és a saját államukban való élethez való természetes jog alapján egyesülhetnek. Azzal érveltek, hogy Horvátország történelme a délszlávok tágabb történetének része, és hogy a horvátok, szerbek, valamint potenciálisan szlovének és bolgárok egyetlen „illír” (ezt a szót semleges kifejezésként használva) nemzet részei. A mozgalom, elősegítve a horvát nemzeti identitást és az összes horvát tartomány integrációját az Osztrák Birodalomban kulturális mozgalomként indult. A „horvát tartományokra” való hivatkozást általában úgy értelmezték, mint a Horvátország, Szlavónia és Dalmácia Királysága, sőt néha Bosznia-Hercegovina egy része vagy egésze is ide tartozott. Tágabb cél az volt, hogy kell összegyűjteni az összes délszlávot egy nemzetközösségben a birodalmon belül vagy azon kívül. A mozgalom két irányzata horvát és jugoszláv nacionalizmus, vagy jugoszlávizmus volt., amely az elnémetesítés és az elmagyarosítás ellensúlyozására szolgált. 200px|bélyegkép|balra|Ljudevit Gaj Az 1830-as és 1840-es években az illír eszmének nagyon kevés híve volt. Gyakorlatilag valamennyien horvát értelmiségiek – papok, hivatalnokok, művészek, diákok és katonák – voltak. 1910-re a Horvátországi Néppárt (NS) köré tömörültek, de a lakosság alig egy százalékát tették ki. A 19. század közepén szlovén területeken a korai szlovén nacionalisták közelebb érezték magukat csehekhez vagy oroszokhoz, mint a többi délszlávhoz, és a megoldásokat a Habsburg Birodalom megreformált keretei között keresték. A szerb-horvát együttműködés támogatottsága a folyamatos németesítésre adott reakcióként nőtt, de a legtöbb szlovén értelmiségi elutasította az illír elképzeléseket.

Az egységes nyelv kialakítása A középkor óta a horvátok három nyelvjárást beszéltek – a „mi” szó formáiról elnevezett ča, kaj és nyugati što nyelvjárást. A szerbek kettőt beszéltek – a keleti što és a prizren–timoki nyelvjárást. A 12. századtól a két što dialektus egyre jobban hasonlított egymásra, és jobban elkülönült a többi dialektustól. Gaj támogatta a szerb nyelvtudós, Vuk Karadžić gondolatát, miszerint a közös nyelv a nemzet alapja. Karadžić úgy vélte, hogy a szerbeket és a horvátokat egy közös helyesírás egyesítheti. Ennek a célnak a támogatására az illír mozgalom a što nyelvjárást választotta szabvány irodalmi nyelvként, mert szinte minden szerb beszélte. Ez szándékosan hozott áldozatot jelentett, mert a legjelentősebb illíristák a Zágrábban általánosan használt kaj nyelvjárást beszélték. 150px|bélyegkép|jobbra|Vuk Karadžić – Aksentije Marodić festménye (1863) Ez vezetett a bécsi irodalmi megállapodáshoz a szerbhorvát nyelv, mint köznyelv szabványosításáról. Ez olyan meghatározásokat is eredményezett, hogy a szerbek keleti ortodox horvátok, a horvátok pedig római katolikus szerbek, valamint hogy a muszlim szlávok tulajdonképpen iszlamizált szerbek vagy horvátok – tagadva a „rivális” etnikai csoportok létezését. A megállapodás ellenére az illír mozgalom hívei további négyre évtizedig nem fogadták el a Karadžić által javasolt szabványt.