A héber ábécé (héberül: אָלֶף־בֵּית עִבְרִי, alef-bet ivri) eredeti formájában egy 22 betűt (vagy karaktert) tartalmazó, úgynevezett „abdzsad” (abjad), azaz tisztán mássalhangzóírás, amelyet az ókortól kezdve napjainkig a héber nyelv írására használnak. Ugyanezt az írást használták és használják ma is, esetleges kisebb módosításokkal a zsidó diaszpóra számos más nyelvének – például a német jiddis, a spanyol ladino vagy a judeo-arab nyelvek – leírására is. A bibliai szövegek lejegyzése során kialakult úgynevezett pontozási rendszer eredetileg nem volt része az írásnak.
Az írástípusok tekintetében szokás föníciai, arámi, szamaritánus, héber stb. írásokat külön tárgyalni, ezek azonban csak a betűformában mutatnak eltérést, mind ugyanannak az írásnak a változatai. Éppen ezért a betűk sorrendje, elnevezéseik, fonetikai értékük és használatuk módja is megegyezik.Ezért szokásos az az eljárás, hogy a nehezen olvasható, kézírásos vagy eltérő betűformájú szövegeket mindig héberre (konkrétan kvadrátra) írják át.
A héber nyelvhez használt írástípusok a történelem során jelentősen változtak, így beszélhetünk óhéber, kvadrát, rási és modern kurzív típusú írásokról. (Ezek a legjellegzetesebb csoportokat jelentik.) A jelen cikkben szereplő típus a kvadrát. Az ókori Izraelben eredetileg használt óhéber és a mai kvadrát semmiben sem hasonlít egymásra, utóbbi az arámból fejlődött ki.
Története
A kvadrát az i. e. 3. század során alakult ki az arámiból, amit a nyelv írására az i. e. 6. sz. óta használtak. Ezt megelőzően a hébert az óhéber írással írták, mely az i. e. 10 században jött létre a föníciai ábécé nyomán.
A héber írás történetében a legnagyobb fordulatot a babiloni fogság idézte elő, amikor i. e. 598 és 596 között II. Nabú-kudurri-uszur erőszakkal Babilonba telepítette a zsidóság nagy részét. Mintegy fél évszázad múltán II. Kurus perzsa király megengedte a hazaköltözésüket. Ebben az időszakban vették át a zsidók az arámi ábécének akkorra már igen elterjedt és kedvelt betűit. Az i. e. 6. századtól kezdve a gömbölyded, hajlékony vonalvezetésű arámi betűkkel írták a héber szövegeket, egyelőre nem változtatva azok formáján. Mintegy 200 év alatt alakították ki sajátos, máig megőrzött betűtípusukat, a kvadrátot, a tulajdonképpeni héber írást, melyben az egyes betűk egy-egy négyzetet töltenek ki. A kvadrát szolgált alapul a szép héber nyomdabetűk, valamint a modern héber írás spanyol (széfárd), lengyel-német (askenázi), levantei és marokkói változatának kialakulásához is.
A héber írás elemei A héber írás több, egymásra épülő, de nem egyszerre kialakult elemből (jelcsoportból) áll. Mivel a héber írást az ókortól napjainkig különféle jellegű szövegek lejegyzésére használták / használják, érdemes azzal is tisztában lenni, hogy az egyes íráselemek a szövegcsoportokban nem egyformán fordulnak elő.Praktikusan ez azt jelenti, hogy aki például pontozatlan szövegeket szeretne átírni, annak az ábécén kívül nincs másra szüksége, aki azonban a bibliai héberrel ismerkedne, annak az összesre van, aki az újhéberrel szeretne, annak csak egy részére. A táblázat mutatja az egyes íráselemek jelenlétét a főbb szövegtípusokban. Az írás elemeiFőbb szövegtípusok ókori pontozatlan •héber karakterekkel írt sémi (pl. arám) •héber karakterekkel átírt nem sémihéber Bibliaposztbiblikus, rabbinikusújhéber pontozottújhéber pontozatlanÁbécé: a betűk vagy mássalhangzók + + + + +PontozásMagánhangzójelek– + – + ritkán Segédjelek– + – + ritkán Neginák– + – Egyéb jelek– + –
Az ábécé, azaz a mássalhangzók A héber ábécé 22 mássalhangzóbetűből áll. Amikor a héber ábécéről beszélünk, akkor csak ezekre a betűkre gondolunk, az összes többi jel (a pontok) nem tartoznak bele az ábécébe, betűnek is csak ezeket nevezzük.
AlapbetűkVégbetűk (kamnefec)Magánhangzóbetűként (mater lectionis)betűnévátíráskiejtésbetűnévkiejtésmit jelöl és holא álef ʾ – á – héberben ritka, az arámi nyelvben gyakoriב bét b b / v ג gimel g g ד dálet d d ה hé h h, – (a), á, e, é, ó – csak szó végénו váv w v ó, ú (o, u) – szó belsejében vagy végén; elején csak az וּ ú- és kötőszóbanז zajin z z ח hét ḥ ch ט tét ṭ t י jod y j í (i), é – szó belsejében vagy végén; e – egy birtokragbanכ khaf k k / ch ך vég-khaf ch (k) ל lámed l l מ mém m mם vég-mém m נ nun n nן vég-nun n ס számeh s sz ע ajin ʿ – (e – jiddisben)פ pé p p / fף vég-pé f (p) צ cádi ṣ, c cץ vég-cádi c ק kof q, ḳ k ר rés r r שׂ szin ś sz שׁ sin š s ת táv t t
Eredetileg az s és az sz jelölésére csak egy betűt alkalmaztak (sin: ש), a ma őket megkülönböztető diakritikus pont későbbi fejlemény (sin: שׁ és szin: שׂ). A mai pontozatlan szövegekben a sin mindig jelöletlen, csak a szin kap pontot, középkori szövegben mindkettő jelöletlen. A betűk elnevezése egységes, a szefárd – askenázi – újhéber kiejtési különbségekkel magyarázható kisebb eltéréseknek (pl. jod / jud, cáde / cadi) nincs jelentősége (a fenti betűnevek az OH. 264. oldalán lévő táblázatot követik, amely Bányai Viktória és Komoróczy Szonja Ráhel munkáján alapul).
Több betű, egy hang Amint a fenti táblázatban is látható, helyenként előfordul, hogy több betűhöz ugyanaz a hangérték tartozik, akárcsak a magyar j és ly esetében (az alábbiakban a modern izraeli hébert vesszük alapul). Az azonos hangértékkel rendelkező betűk az alábbiak: Egyik betű Másik betű Közös hangérték vét(dágés nélkül) ב váv ו /v/ kaf(dágéssel) כּ kof ק /k/ khaf(dágés nélkül) כ hét ח /χ/ („kh”) tét ט táv ת /t/ számeh ס szin(balra ponttal) שׂ /s/ („sz”)
Alak szerinti rendezés Az alábbi táblázat alaki hasonlóság szerint rendezve mutatja be a betűket, hogy a szembeállítás révén a különbségeik jobban kitűnjenek. (Ezúttal talpas (serif), azon belül Times New Roman betűtípussal szerepelnek a betűk.) ז ו ד ר ן ך ף zajin váv dálet rés vég-nun vég-khaf vég-pé נ ב כ פ מ ם ט ס nun bét khaf pé mém vég-mém tét számeh ה ח ת ץ ע צ ש hé hét táv vég-cádi ajin cádi sin További, könnyebben elkülöníthető betűk ל ק ג א י lámed kof gimel álef jod
Mássalhangzócsoportok A mássalhangzókat különféle közös tulajdonságaik alapján (melyek lehetnek nyelvtaniak vagy pusztán formaiak) a héber nyelvtan csoportokba sorolja. A héber elnevezések általában az egyes betűcsoportokból alkotott mozaikszavak, vagyis nem jelentenek semmit. kamnefec (végbetűk) – Öt betűnek – כ מ נ פ ץ k, m, n, p, c – külön szóvégi formája van, négyet az alapbetűk szárának lehúzásával, egyet (m) összezárásával kapunk. Elnevezése a belőlük alkotott כַּמְנֶפֶץ kamnefec betűszó. A végbetűk az óhéberben még nem léteztek.Az arabban és a szírben majdnem minden betűnek van végfomája. begadkefat-betűk – A ב ג ד כ פ ת b, g, d, k, p, t betűk, vannak kemény és lágy formáik, dáges lenét vehetnek föl. magánhangzóbetűk (mater lectionis) – A ה hé, ו váv és י jod bizonyos helyzetekben magánhangzókat jelöl. Ilyenkor nevük magánhangzóbetű (héberül אִמּוֹת הַקְּרִיָּה immót haqqərijjá olvasási anyák vagy anyabetűk). Az א álef is idetartozik, de á-ként való alkalmazása az arámban szokásos és nem a héberben. némabetűk – Azok a betűk, amelyeket az olvasás során nem kell kiejteni. Bármely betű lehet néma, ami nem kap magánhangzót vagy svát, a héberben ugyanis a szó utolsó mássalhangzóját leszámítva minden betű kell, hogy kapjon magánhangzót vagy svát. Ami nem kap, az abban a helyzetben az olvasás szempontjából nem létezőnek tekintendő. Elsősorban az álef tartozik ide (pl. a רֹאשׁ rós fej-ben, mert nincs magánhangzója, de a יֶאֱהַב je'ehav szeretni fog már nem, mert itt van magánhangzója; a יִשׁשָׂכָר jišśáchár Izsakhár-ban az שׁ š néma). A némabetűket a gondosabb kéziratok és kiadások ráfé-val jelölik. torokhangok (gutturálisok) – Az א ה ח ע álef, hé, chet, ajin és a ר res. Nem kettőzhetőek; szimpla svá helyett összetettet vesznek fel; környezetükben kedvelik az a-hangokat és amit lehet, arra is változtatnak. A res hol közéjük tartozik, hol nem. foghangok (dentálisok) – A ד ט ת d, ṭ, t betűk bizonyos helyzetekben felcserélődhetnek. sziszegők (szibiláták) – A ז ס צ שׁ שׂ z, sz, c, sz (ś), s betűk bizonyos helyzetekben felcserélődhetnek. Memóriaszavuk זַסְצַשׁ zaszcas. nyújtott betűk (litterae dilatabiles) – A legtöbb héber betű kinyújtható, ezt sorok végén alkalmazták, ha a sor üres lett volna (Héber elnevezése a leggyakoribb ilyen betűkből אֲהַלְתֶּם ahaltem)
Magánhangzójelölés A héber magánhangzójelölés egy a latin írású nyelvektől erősen eltérő, kétrétegű és kombinált rendszer. A magánhangzók jelölésében első rétegként három mássalhangzó (hé, váv, jod, ritkábban az álef is) vesz részt, a második rétege pedig egy úgynevezett „pontozási rendszer”. Pontozatlan szövegekben csak az előbbi, pontozottban csak az utóbbi szerepel. (Az előbbi ugyanis a pontokkal kombinálódva jelenik meg.)
Magánhangzóbetűk
szó elejénszó belsejébenszó végén váv ú ומי úmí és-ki שוב súv visszatér שבו səvú térjetek vissza! ó – יום jóm nap בו bó vele jod í – איש ís férfi פרי pərí gyümölcs é – בית bét háza valakinek הרי háré valaminek a hegyei e – עליה á`lehá rajta – hé ă – מה mă mi? á – עלה ólá égőáldozat e – זה ze ez, משה Móse Mózes é – עלה ălé levél ó – שלמה Səlómó Salamon
Pontozatlan írásban a rövid magánhangzók nem jelennek meg, a hosszú magánhangzókat azonban a héber tudja jelölni. Erre három betűt: a hé-t (ה), a váv-ot (ו) és a jod-ot (י) alkalmazza a következőképpen: a váv-val az ó-t és ú-t (ritkábban o-t és u-t), a jod-dal az í-t (néha i-t) és é-t és egyetlen, ám fontos esetben az e-t (a többes számú S/3f birtokrag יה- -ehá). A jod és a váv magánhangzóbetűként csak szó belsejében vagy szó végén fordulhat elő, az egyetlen szóeleji alak az וּ ú- és kötőszó. A hé-vel – kizárólag szó végén – az a-t, á-t (ez a leggyakoribb), e-t, é-t és ó-t. Az álefet (א) a héber nagyon ritkán használja erre a célra, akkor á-t jelöl. Ez a használat az arámra jellemző. A héberben a szóvégi magánhangzókat mindig jelölni kell, ez alól nagyon kevés (általában helyesírási okokra visszavezethető) kivétel van.
Kialakulása Kialakulásának magyarázataként általában az szokott szerepelni, hogy a nyelv első fázisában csak mássalhangzókat írtak, a második fázisban kerültek bele a magánhangzóbetűk, míg a harmadikban adták hozzájuk a pontokat. Ez azonban így nem igaz, az első és második fázist nem lehet egymástól elkülöníteni. Kétségtelenül meg lehet különböztetni magánhangzóbetűkkel kevésbé vagy jobban ellátott szövegeket – és ennek alapján régebbi vagy újabb szövegekre is el lehet akár őket különíteni –, a magánhangzóbetűk egy része azonban kezdettől benne van a szavakban, mivel azoknak integráns része. Példák: a תורה twrh:tórá törvény-ben a váv magánhangzóbetű (és sohasem írható תרה-ként), ugyanakkor a ירה járá jod-jából származik, tehát a szógyök része בית byt:bajit ház, byt:bét háza vkinek – a jod szintén a gyök része, ami az első esetben mássalhangzóként, a másodikban magánhangzóbetűként szerepel. (Utóbbi biblián kívüli ókori szövegekben בת bt-ként is szerepel, ekkor azonban a szövegkörnyezetből minden esetben világosan kiderül, hogy a bét-ről és nem a bat lány szóról van szó, amit viszont mindig így írunk.) צור cwr:căvvár nyak, de cwr:cúr kőszikla, cór Tírusz – a váv a fentihez hasönlóan szintén a gyök része, és a szó olvasatától függően marad mássalhangzó vagy lesz magánhangzóbetű.
A hé, váv és jod magánhangzóbetűként való szerepeltetése tehát „adja magát”, mivel ezek a szavaknak integráns részei és a ragozások során eleve hol mással-, hol magánhangzóként jelennek meg (בית byt: bajit / bét, ישׁב yšb: jásav / jésév / hósív / húsav / hivvásév). Igazi magánhangzóbetűnek akkor tekinthetjük őket, ha olyan helyen kerülnek be a szövegbe, ahol eredetileg nem szerepeltek (pl. a שׁוֹמֵר sómér-ben a váv nem szükséges, mert a gyöknek nem része, a szóalak csak שֹׁמֵר). Ez utóbbi csak a vávval és a joddal tehető meg (nagyon ritkán – idegen szavakban – az áleffel)