Az adriai kérdés vagy adriai probléma az első világháborút követően a korábban az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó, az Adriai-tenger keleti partja mentén fekvő területek sorsát érintette. A vita gyökerei a háború alatt (1915. április 26-án) aláírt titkos londoni szerződésben, valamint a növekvő nacionalizmusban, különösen az olasz irredentizmusban és jugoszlávizmusban rejlenek, amelyek végül Jugoszlávia létrejöttéhez vezettek. A kérdés a párizsi békekonferencián a megállapodás egyik fő akadálya volt, de az Olasz Királyság és Jugoszlávia között 1920. november 12-én kötött rapallói szerződésben részben megoldódott.
Háttér Ausztria-Magyarország 1918. november 3-án, amikor elrendelte csapatainak a harcok beszüntetését, kilépett a háborúból. Az Olaszországgal aznap aláírt Giusti-villai fegyverszüneti megállapodás november 4-én lépett hatályba, november 13-án pedig Olaszország balkáni szövetségeseivel a belgrádi fegyverszünetet is aláírták. Olaszország azonnal megkezdte az 1915-ös egyezmény által neki átengedett területek megszállását, miközben a délszlávok önkormányzatokat alakítottak mind az olasz terjeszkedés, mind az osztrák-magyar fennhatóság megakadályozására. Október 5–6-án Zágrábban megalakult a Szlovének, Horvátok és Szerbek Nemzeti Tanácsa, ahol október 29-én kikiáltották a Szlovének, Horvátok és Szerbek Államát, és Horvátország-Szlavónia törvényes parlamentje a Szábor még aznap kikiáltotta függetlenségét Ausztria-Magyarországtól. Ennek az új államnak Szerbiával és Montenegróval való egyesülésével december 1-jén Belgrádban megalakult a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság (1929-től Jugoszlávia). 250px|bélyegkép|jobbra|Az Adriai-tenger térképe
Érvek Népesség Jugoszlávia fő érve az volt, hogy a szóban forgó területeken körülbelül hétmillió szláv él, vagyis majdnem a teljes lakosság."The Peace Conference and the Adriatic Question", Edinburgh Review, 231:472 (1920), 214.
TérségDélszláv népességSzázalékOlasz népességSzázalék Dalmácia 610 669 96% 18 028 2,8% Fiume 15 68726 602 Sušakkal együtt – 24 21225 781 Sušakkal együtt – Gorizia és Gradisca 154 564 61% 90 009 36% Isztria 223 318Nyugati övezet: 58,373Keleti övezet: 135 290 57% 147 417Nyugati övezet: 129 903Keleti övezet: 6,686 38% Trieszt 56 916 29,8% 118 959 62,3%
A dalmát szigetek közül csak Lošinjnak (Lussin) volt olasz többsége. Fiume hátországának és külvárosainak bevonásával a jugoszláv többség tovább növekedett. Az olaszok Gorizia és Gradisca iránti igényét általában elismerték, csakúgy, mint a Friuli környéki szláv településekre vonatkozó igényét."The Peace Conference and the Adriatic Question", 216.
Az Osztrák–Magyar Monarchia Elnyomott Nemzetiségei Rómában tartott kongresszusán (1918. április 8–10.) Olaszország hivatalosan támogatta a korfui nyilatkozatot (1917. július 20.), a Nagy-Britannia és Franciaország által támogatott délszláv dokumentumot, amely kifejezte annak szükségességét, hogy politikailag egyesítsék a délszlávokat."The Peace Conference and the Adriatic Question", 218.
Földrajz Az olaszok azzal érveltek, hogy Olaszország természetes földrajzi határa a Júliai-Alpok és a Dinári-hegység, és ezért az osztrák-magyar partvidék a földrajzi Itálián belül helyezkedik el."The Peace Conference and the Adriatic Question", 215. Az Adria keleti partvidékének földrajzi jelentőségét általánosan elfogadták. Douglas Wilson Johnson a párizsi békekonferencián az amerikai delegáció tagja és a határföldrajzi osztály vezetője, akkoriban ezt írta: „A keleti parton minden tengeri hatalomnak óriási előnyökkel kell rendelkeznie Olaszországgal szemben.”Douglas Johnson, "Geographic Aspects of the Adriatic Problem", Proceedings of the American Philosophical Society, 59:6 (1920), 512–16. For a biography of Johnson, see Walter H. Bucher, "Douglas Wilson Johnson, 1878–1944", National Academy of Sciences of the United States of America Biographical Memoirs (1946), vol. XXIV, no. 5. Johnson a továbbiakban megjegyezte, hogy Póla (Pola), Vlora (Valona) és egy közép-dalmát szigetcsoport felajánlása az olaszoknak hatékonyan rendezte a stratégiai problémát és egyensúlyba hozta a két adriai hatalmat.Johnson, "Geographical Aspects", 513.
A szövetségesek általi megszállás Fiume közös megszállása 250px|bélyegkép|balra|A Kormányzói Palota Fiumében a 19. század végén 1918. október 29-én az osztrák-magyar csapatok kiürítették Fiumét, az új horvát polgármester, Rikard Lenac pedig kijelentette, hogy a város csatlakozik a Szlovének, Horvátok és Szerbek Nemzeti Tanácsához. Október 30-án az olasz közösség Antonio Grossich vezetésével saját „nemzeti tanácsot” hozott létre, és kikiáltotta Fiume egyesülését Olaszországgal.Hugh Seton-Watson and Christopher Seton-Watson, The Making of a New Europe: R. W. Seton-Watson and the Last Days of Austria-Hungary (London: Methuen, 1981), 325–26. Másnap a helyi kormányzó, akárcsak Trieszt kormányzója, átadta a hatalmat az olaszoknak.Lawrence Sondhaus, The Naval Policy of Austria-Hungary, 1867–1918: Navalism, Industrial Development, and the Politics of Dualism (Purdue Research Foundation, 1994), 354. November 4-én Guglielmo Rainer admirális vezetésével az Emanuele Filiberto csatahajó fedélzetén egy olasz haditengerészeti különítmény érkezett Fiume kikötőjébe. Rainer feloszlatottnak nyilvánította a helyi kormányt, és november 14-én Armando Diaz vezérkari főnök tanácsára Vittorio Orlando olasz miniszterelnök utasította Rainert, hogy tegyen partra egy csapat tengerészgyalogost. Másnap (november 15.) Diaz kérte, hogy a szövetséges csapatok vegyenek részt Fiume elfoglalásában. Az olasz fronton lévő brit erők parancsnoka, Cavan grófja arra kapott parancsot, hogy küldjön egy századot, „hogy demonstrálja a megszállás szövetséges jellegét, és hogy tartsa fenn a rendet”. Ugyanezen a napon 2000 szerb katona érkezett Fiume külvárosába. 200px|bélyegkép|jobbra|A fiumei Baross Gábor rakpart 1918-ban Franciaország és az Egyesült Államok is haditengerészeti kontingenseket küldött Fiuméba, november 17-én pedig néhány amerikai, brit és francia haditengerészeti tiszt az elhagyott kormányzói palotában találkozott Lenac polgármesterrel és Ivan Lorkovićcsal, a szlovén–horvát–szerb állam küldöttével. Megállapodtak abban, hogy a szerb csapatoknak még aznap délután ki kell üríteniük a területet, és az olasz tengerészgyalogosoknak még három napig, amíg a párizsi békekonferencia legfelsőbb tanácsa el nem fogadja azt, nem szabad partra szállni. Bár Rainer ebbe beleegyezett, felettese ellentámadásba lendült azzal az indokkal, hogy utasítás nélkül cselekedett, és aznap délután nyolcvanfős olasz csapat hatolt be a városba."The Peace Conference and the Adriatic Question", 223. Lenac kormányát kizavarták a palotából, és eltávolították az összes nyilvánosan kitűzött szerb zászlót. November 18-án a Szlovének, Horvátok és Szerbek Nemzeti Tanácsa hivatalosan tiltakozott a szövetséges parancsnokok előtt.Seton-Watson and Seton-Watson, A New Europe, 334 n. 82. Az erőszak kitörését egy amerikai zászlóalj november 19-i megérkezése megakadályozta, de az olaszok végül 12 000 katonát vezényeltek a városba, és ezzel „az elsöprő erővel politikai okokból végbement olasz katonai megszállás” – írta Edward Kiddle admirálisSeton-Watson and Seton-Watson, A New Europe, 334 n. 83. Howard Kelly admirális, a brit adriai haderő parancsnoka pedig november 22-én megjegyezhette, hogy „az olasz megszállásnak teljesen olyan látszata volt, mintha az olasz koronához csatolták volna„”.
Tengerészeti bizottság felállítása Amikor Olaszország először elkezdte elfoglalni a Tagliamentótól keletre, Olaszország és Ausztria-Magyarország egykori határát jelentő területet, az Egyesült Államok 332. gyalogezredének csapatait vetette be (amelyek az olasz fronton olasz parancsnokság alatt álltak), azzal a céllal, hogy az nemzetközi megszálló haderőnek tűnjön. Minthogy ez nyilvánvalóan az amerikai csapatokkal való visszaélés volt, arra késztette az Egyesült Államok hadügyminisztériumát, hogy elrendelje a kivonásukat, Woodrow Wilson elnök pedig azzal ellensúlyozta a parancsot, hogy Párizsban megakadályozta az Adria-kérdéssel kapcsolatos tárgyalások megszakadását. Ezt követően ennek eredményeként az Adriai-tenger nemzetközi ellenőrzése a haditengerészet feladata volt.Ralph H. Gabriel, "American Experience with Military Government", American Political Science Review, 37:3 (1943), 427–28. 250px|bélyegkép|balra|A „párizsi nagyok”: Balról jobbra: David Lloyd George brit miniszterelnök, Vittorio Emanuele Orlando olasz miniszterelnök, Georges Clemenceau francia miniszterelnök és Thomas Woodrow Wilson, az Amerikai Egyesült Államok elnöke
1918. november 16-án a szövetséges haditengerészet – amerikai, brit, francia és olasz – képviselői találkoztak Velencében, hogy létrehozzák az Adriai Tengerészeti Bizottságot. A bizottság november 26-tól több Rómában tartott ülésén döntött az osztrák-magyar flotta és az egykori monarchia partvonalának további sorsáról. A flottát a sorsáról szóló végső politikai döntésig az amerikaiak, a franciák és az olaszok között osztották fel, míg a partvonalat három ellenőrzési zónára osztották, egy olaszra északon (mely főleg a volt osztrák tengerpartnak felelt meg), egy középső amerikaira (főleg Dalmácia partjai) és délen egy franciára (főleg Albánia partvonala). Ezt a megállapodást végül Párizsban politikailag is ratifikálták. Josephus Daniels, az Egyesült Államok haditengerészeti minisztere azt írta haditengerészeti hadműveleti főnökének, William S. Bensonnak, egyben a Párizsi Békebizottság amerikai haditengerészeti tanácsadójának, hogy „a lehetséges adriai fejlemények miatt és a szlávokkal való [amerikai] együttérzés jeleként az egykori Osztrák-Magyar Monarchia területén megalakuló szláv kormány kívánatosnak tartja egy magasrangú tengerésztiszt azonnali kiküldését az Adriára.”Dragoljub R. Živojinović, "The United States and Its Unknown Role in the Adriatic Conflicts of 1918–21" Benson később írt William H. G. Bullard tengernagynak, aki az amerikai haditengerészeti erőket vezényelte övezetükben, hogy elő kell mozdítani „az elnök által lefektetett általános elvek”, azaz a wilsoni tizennégy pont érvényesülését, amely a nemzeti önrendelkezést hangsúlyozta, és ami a délszláv nemzetek aktív amerikai támogatását jelenti.
A spliti incidens A tengerészeti bizottság december elején kezdte meg munkáját Fiuméban, de januárban az olasz képviselő, Vittorio Mola admirális tiltakozásul lemondott. Az amerikai, brit és francia admirálisok követelésére Olaszország 1919. február 1-jén Ugo Rombo ellentengernagyot nevezte ki helyére. A február 8-i velencei találkozón Rombo azt mondta Albert Parker Niblack tengernagynak, hogy az amerikaiak nem értik az Adriai-tenger problémáját, ami az olaszok és a többiek közötti tárgyalások megszakadásához vezetett. A bizottság jelentését végül nem tették közzé.Živojinović, "The United States", 5.
Amikor a Bizottság Splitbe költözött, az admirálisok a jugoszlávokat bízták meg a rend fenntartásával, de február 24-én néhány jugoszláv (többnyire horvát) állampolgár megtámadott néhány olasz tisztet, akik találkoztak a helyi olaszokkal. Rombo követelte, hogy a szövetségesek járőrözzenek a városban, de Niblack és Benson megvétózta ezt.
Az osztrák-magyar flotta felosztása 200px|bélyegkép|jobbra|Horthy Miklós tengernagy, az Osztrák-Magyar Haditengerészet főparancsnoka 1918-ban