Koszovó jugoszláv bekebelezése a Szerb és a Montenegrói királyság által a 20. század elején és elindított program volt, melyet később utódállamuk, a Jugoszláv Királyság hajtott végre. A huszadik század folyamán Koszovó négy nagy beolvasztási kampányt élt át, amelyek célja az volt, hogy a régióban megváltoztassák az etnikai népesség egyensúlyát, csökkentsék az albán lakosságot, és montenegróiakkal, valamint szerbekkel helyettesítsék őket. A 20. század elején, amikor Koszovó Jugoszlávia része lett az albánok alkották a régióban az etnikai többséget.
Történelmi háttér 250px|bélyegkép|jobbra|A Szerb Fejedelemség kiterjedése Nemanja István idejében, a 12. század végén A szlávok bevándorlása a Balkánra a 6. és 7. század között zajlott és érkezésük előtt vagy asszimilálták, vagy kiűzték a Koszovó régióban lakó helyi, nem szláv lakosságot. A koszovói régiót Preszián kán (836–852) uralkodása alatt beolvasztották a Bolgár Birodalomba, és 150 évig Bulgária határain belül maradt, egészen 1018-ig, amikor is a Bizánci Birodalom II. Baszileiosz (976–1025) alatt fél évszázados hadjárat után visszafoglalta. Nemanja István szerb fejedelem 1185–1195-ben elfoglalta a Fehér Drin menti környező területet, Prizren és erődje a Podrimljei župa (albánul Podrima vagy Anadrini) közigazgatási és gazdasági központja volt. Koszovót ebben az időszakban teljesen bekebelezte Szerbia,és a Szerb Birodalom része volt (1346-1371). A 13. század közepétől a század végéig a Nemanjić uralkodók fő rezidenciái Koszovóban voltak. Nagy birtokokat kaptak a nyugat-koszovói kolostorok (Metohija). Koszovó legjelentősebb templomait – a pejai Peći Patriarchátust, a gračanicai templomot és a Deçan melletti Visoki Dečani kolostort – ebben az időszakban alapították. Koszovó lakossága ebben az időszakban főként szerbekből, albánokból és oláhokból állt. 1355-ben a szerb állam Dusán István szerb cár halálával szétesett, és civakodó hűbérbirtokokká bomlott fel. A rigómezei csata, mely Koszovó földjén zajlott elhozta az oszmán uralmat a térségbe, bár rendszerint az oszmánok vazallusaiként a szerb fejedelemségek továbbra is fennálltak, majd 1455-ben maga Szerbia is oszmán uralom alá került. 200px|bélyegkép|balra|A Dukagjini és Kasztrióti Fejedelemségek, valamint az Albán Hercegség a 15. században Az északi és északkeleti albán fejedelmek egyike Gjon Kastrioti, Szkanderbég apja, a tizennegyedik század végén és a tizenötödik század elején sikerrel küzdött az önállóságért és Koszovó szívében, az Ismitől Prizrenig húzódó térségből sikerült fejedelemséget faragnia. Nyugat-Koszovó egy része Dukagjini albán hercegséghez tartozott, amely után Nyugat-Koszovót albánul Dukagjin néven ismerik. Szkanderbég halálával azonban 1468-ban véget ért az albán történelem e dicsőséges korszaka, melynek során az albánok győzelmek sorát aratták a török seregek ellen. A teljes oszmán hatalomátvétel idejére Nyugat-Koszovó már jelentős albán bennszülött lakossággal rendelkezett, demográfiai növekedés nagy részét az őslakos albán lakosság Koszovón belüli terjeszkedése okozta. 1877-ben az oszmán közigazgatás megalakította a Koszovói vilajetet. Ekkor használták először Koszovót az egész terület elnevezéseként.Fábián & Trost 2019, p. 349. A vilajet egyike volt annak a négy albán lakosú vilajetnek, amelyek a Prizreni Ligát alkották. A liga célja az volt, hogy ellenálljon az oszmán uralomnak és az újonnan feltörekvő balkáni nemzetek betöréseinek, de végül kudarcot vallott és megszűnt. Az első Balkán-háború után Koszovó nagy részét a Szerb Királysághoz csatolták, míg a Metohija régiót (albánul: Dukagjini-völgy) a Montenegrói Királyság foglalta el. Ebben az időszakban Koszovó lakosságának többsége albán volt, mely nem fogadta szívesen a szerb uralmat. 250px|bélyegkép|jobbra|A Koszovói vijalet felosztása Szerbia és Montenegró között 1913-ban Az albán szeparatizmus miatti félelmek és az ország számára stratégiai fontosságú Koszovó biztosításának szükségessége arra késztette a szerb államot, hogy megoldásként a beolvasztásra törekedjen. A szerb politikai elit szerint Koszovó egy korábbi késő középkori szerb terület volt, amelyet az oszmán hódítást követően albánok népesítettek be. Mint ilyen, a beolvasztási folyamatot az albánok kitelepítésével és birtokaik megvásárlásával együtt „a felszabadító háború logikus folytatásaként” értelmezték, amelyben a négy balkáni állam legyőzte az Oszmán Birodalmat. Az első rövid beolvasztási kísérleteket Montenegró és Szerbia tette a balkáni háborúk és az első világháború idején. A háborúk végét és Jugoszlávia létrejöttét követően a két világháború közötti időszakban volt a legnagyobb beolvasztási tevékenység. Az 1912-ben az Oszmán Birodalomtól elfoglalt egykori Koszovói vilajet területén 60-65 ezer új betelepülő telepedett le, akiknek több mint 90%-a szerb volt. Rajtuk kívül még számos állami bürokrata és családtagjaik telepedtek le Koszovóban. A szerb beolvasztással párhuzamosan az albánok kényszermigrációs politikája is megvalósult, amely Törökország közreműködését kérte abban, hogy visszatelepítse őket a területre.. 250px|bélyegkép|balra|A muszlim Džemijet párt választási eredménye a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság koszovói részén 1923-ban A két világháború közötti időszakban több tízezer albánt öltek meg Koszovóban, Vardar tartományban (a mai Észak-Macedónia) és Montenegróban. 1918 és 1921 között hozzávetőleg 60 000–77 000 albánt öltek meg. Haki Demolli szerint 1940-ig 80 000 albánt öltek meg.
A második világháború alatt Koszovót az olasz irányítás alatt álló Albániához csatolták, és a beolvasztott lakosság a szomszédos, tengelyhatalmak által megszállt Szerbiába és Montenegróba menekült. A háború végén Jugoszlávia kormánya megtiltotta a telepesek visszatérését és leállította a beolvasztási programot.:sh:Datoteka:Zabrana povratka kolonistima.jpg Újraindult az albánok kényszermigrációja Törökországba, és egészen Aleksandar Ranković 1966-os elűzéséig szerb telepeseket telepítettek Koszovóba. Az 1990-es években Slobodan Milošević elnök kormánya megkísérelte Koszovó beolvasztását, különféle pénzügyi és foglalkoztatási ösztönzőkkel, majd később a jugoszláv háborúkból származó szerb menekültek erőszakos letelepítésével segítette elő a szerbek letelepedését.
Koszovó beolvasztását általában sikertelennek tekintik, mert nem elégítette ki sem az államot, sem a telepeseket, sem a bennszülött lakosságot. A beolvasztási folyamattal és annak Koszovó lakosságának különböző csoportjaira gyakorolt hatásaival kapcsolatos politika továbbra is vita tárgyát képezi.
Története A második világháború előtt Koszovó évszázadokig az Oszmán Birodalom része volt, de a balkáni háborúkat követően (1912–1913) a nyugati terület Montenegróhoz, a többi pedig Szerbiához került. 1912-től kezdődően Montenegró megindította a beolvasztási kísérleteket, és 1914-ben törvényt hozott a folyamatról, amelynek célja 55 000 hektár albán föld kisajátítása és 5 000 montenegrói telepesre való átruházása volt. Koszovó szerb bekebelezésére a balkáni háborúk idején került sor. Szerbia is komoly lépéseket tett a beolvasztás érdekében az „újonnan felszabadult területeken” élő betelepültekre vonatkozó rendelet elfogadásával, amely 9 hektár földet ajánlott fel családoknak. 300px|bélyegkép|jobbra|A Szerb Királyság (zöld) és Montenegró (sárga) területnövekedése a balkáni háborúk után 1913-ban
Az első világháború után Szerbia és Montenegró Jugoszlávia része lett. A szerb ellenőrzés visszaállt Koszovó felett, és az albán szeparatizmus ellen küzdő állam olyan politikát folytatott, hogy megváltoztatja Koszovó nemzeti és vallási demográfiai jellemzőit, és új gyarmatosítással szerbesítse a területet. Jugoszlávia aláírta a kisebbségek védelméről szóló szerződést, az albánokra azonban nem terjesztették ki a kisebbségként való elismerés vagy az albán nyelvoktatás jogát. Koszovó és Vajdaság északi része olyan területek voltak, ahol a szerbek nem voltak többségben, és az állam ezeken a területeken földreform és gyarmatosítási politika révén demográfiai változásra törekedett. Egy 1919-ben, majd 1920-ban kiadott új rendelet újraindította a gyarmatosítási folyamatot azokon a helyeken, ahol albánok éltek, vagyis Koszovóban és Vardar Macedóniában. 1918 és 1945 között több mint 100 000 albán hagyta el Koszovót.. Political parties of Eastern Europe: a guide to politics in the post-Communist era p. 448-449Anna Di Lellio The Case for Kosova p, 61
Koszovó stratégiai fontosságú terület volt az állami elit és biztonsága szemplontjából, mivel az albán lakosságot „megbízhatatlannak” ítélték, és aggodalmak merültek fel a kormányzását nem helyeslő helyiek esetleges jövőbeni lázadásai miatt. A szerb politikai elit álláspontja szerint Koszovó késő középkori szerb terület volt, amelyet az oszmán hódítás után albánok telepítettek be. Vasa Šaletić, a gyarmatosítási folyamatot irányító testület vezetője „a felszabadító háború logikus folytatásaként” jellemezte az albánok kitelepítését és vagyonuk megvásárlását. A kedvező politikai eredmény elérése érdekében az állam különféle intézkedéseket tett erőszakkal és adminisztratív módokon, kiutasításokkal és az albánok másik népességgel való helyettesítésével. Az 1921-es jugoszláv népszámlálás idején az albánok alkották Koszovó lakosságának többségét, mintegy 64 százalékot, és mintegy 72 százalékuk a muszlim hithez tartozott. Koszovó és Vardar Macedónia kormány által támogatott gyarmatosítását 1920-ban kezdeményezték, amikor a Jugoszláv Királyság Közgyűlése szeptember 24-én elfogadta a Jugoszlávia déli tartományainak gyarmatosításáról szóló rendeletet. 200px|bélyegkép|balra|Koszovó etnikai térképe 1911-ben Koszovó mai határaira vetítve
Mind az 1920. szeptember 24-i, mind az 1931. július 11-i rendeletek körvonalazták a gyarmatosítható földeket, és szerepeltek benne a használaton kívülinek ítélt állami földek, a közösség igéényeit meghaladó közösségi földek, a lázadók tulajdonában lévő földek, az elhagyottnak minősített földek, és a mezőgazdasági reform révén felosztható nagybirtokok. Az elhagyottnak tekintett és az albánoktól kisajátított földterületek, melyek főként megművelhető földekből álltak, mintegy 228 000 hektárt tettek ki. A rendeletekkel kiosztott földeket az egykori katonák és csetnikek jutalmaként szánták a balkáni háborúk és az első világháború idején végzett szolgálatukért, ami lehetővé tette számukra, hogy 5 és 10 hektár közötti földterületet igényeljenek. A Koszovóban letelepedett katonai veteránokat dobrovoljac (önkéntes) néven ismerték, és politikailag megbízható csoportot alkottak az állam számára. A gyarmatosítási folyamat azt is magával hozta, hogy a szerb bürokraták családjaikkal együtt érkeztek Koszovóba. 1919–1928 között a rendeleti feltételek szerint mintegy 13 000-15 914 szerb család érkezett Koszovóba. A folyamat során 106 kolónia és 245 új település épült Koszovóban, és a szerbesítési erőfeszítések miatt néhányat a szerb epikus költészet hőseiről Lazarevónak, Obilićnek, Miloševónak neveztek el. Más helyek, például Ferizović (alb: Ferizaj) nevét Uroševacra változtatták.
1918 után Montenegróban, Macedóniában és Koszovóban az összes albán iskolát bezárták, és mintegy 400 000 albán nemzetiségűt fosztottak meg állampolgárságuktól."History Today" 1 December 1991; Hall 1994. p.201. The Financial Times 29 June 1989 Vladan Jovanovic szerint a jugoszláv hatóságok nem albán, hanem török iskolákat nyitottak. Az albánok mintegy 60%-a a jugoszláv politika következtében jövedelem nélkül maradt. A közszolgálatok bezárultak előlük, a vallási hivatalokat pedig átpolitizálták. A jugoszláv hatóságok a térség albánjait csetnikekkel, háborús veteránokkal és rendőrökkel, valamint határrendőrökkel, menekültekkel és pártaktivistákkal is szándékoztak felváltani. 1930-ban már egyáltalán nem léteztek albán iskolák Koszovóban. jobbra|200px|bélyegkép|Azem és Shota Galica 1920 körül