A dualizmus kori (1867-1914) Magyarországon a demográfiai átmenet jellegzetességei figyelhetők meg. A demográfiai átmenet alatt azt a folyamatot értjük a demográfián belül, amikor a magas születési arányszámot, és az azt kísérő magas halálozási arányszámot felváltja egy olyan szakasz, amelyben a születésszámok lecsökkennek, és a halálozási számok aránya is alacsonyabb lesz. Az átmenet jellemzően a preindusztriális társadalmakban kezdődik meg. Az elején azonban népességnövekedés jellemző, mivel a halálozások száma nem haladja meg a születések számát, sőt, gyakran eleinte magasabb is a népességnövekedés aránya, mint a korábbi demográfiai szakaszban, amiért a halálozások aránya nagyobb mértékben, illetve hamarabb esik le, mint a születéseké.
A gyakorlatban a demográfiai átmenet végén azonban megfigyelhető, hogy a halálozások száma meghaladja a születésekét. Ez azonban Magyarországon csak később jön el, mint az itt elemzett időszak, 1980-ban történik ez meg. A halálozások arányszáma már az 1870-es, 1980-as évek után csökkenni kezd, majd az 1890-es évektől a születésszámok aránya is elkezd alacsonyabb lenni. Érdemes azonban megemlíteni azt is, hogy mivel az ipari forradalmak is később érték el országunkat, mint a nyugat-európai országokat, így a halálozási arányszám csökkenése is több tíz évet késett hozzájuk képest, a születésszámok csökkenése viszont szinte velük egyszerre történt.
Születések arányának változása – Gyermekvállalási hajlandóságot alakító tényezők A halálozások számával ellentétben, a születések arányának változásai nem csak az egészségügy és a környezeti tényezők függvénye, hanem nagy részben a társadalmi csoportok, az egyén döntéseiben, gondolkodásában megfigyelhető eltérés az oka. Ezt sok tényező befolyásolhatja, többek között az egészségügyi, környezeti aspektusok változása, vagy pedig az aktuális gazdasági helyzet.
Nupcialitás A dualizmus kori termékenységi indexeket (amely azt mutatja, a szülőképes korú nőkre kivetítve, más országokhoz képest, mekkora a gyermekvállalási hajlandóság) megvizsgálva a legszembetűnőbb információ, hogy a magyarok esetén az arány kimagasló. Ennek az egyik indoka lehet, hogy a magyarországi nupcialitás is kimagasló volt, tehát azok aránya, akik házasságban éltek a korszakban. A nyugat-európai országokban a nupcialitás 0,4 és 0,5 közé volt tehető, míg Magyarországon az arány 0,7 körül mozgott a 19. század második felében. A nupcialitás tekintetében ugyanis Európa két részre szakadt, a keleti részre nagyobb mutató, míg a nyugatira alacsonyabb volt jellemző, és ebben a tekintetben Magyarország kelet felé tendált.
Ehhez tartozik, hogy a nők az első házasságkötés időpontjában igen fiatalok voltak Magyarországon – az 1880-as években 20,6 év volt az átlagéletkor, míg 1910-ben is csak 22,1 év. A házasságok arányszámai összességében azért fontosak a gyermekvállalási hajlandóságnál, mert bármelyik időben és térben vizsgálódunk, általánosságban elmondható, hogy a házasok körében nagyobb a gyermekvállalási hajlandóság, értelemszerűen, családalapítás okán.
Fogamzást befolyásoló tényezők A 19. században a nők fizikai állapota sokkal nagyobb befolyással volt a termékenységükre, a gyermekvállalásra mint napjainkban, akkoriban a megjelenő problémákat a népi gyógyítók nem tudták kiküszöbölni. A táplálkozás is sokat tudott rontani a helyzeten, főleg a termelést tekintve ínséges időkben, amikor a nők nem jutottak megfelelő mennyiségű tápanyaghoz. A kor jellemzője továbbá az is, hogy a szexuális élet, és ezzel együtt a fogamzások a mezőgazdasági idénymunkákhoz igazodtak, azaz akkor fogant a legtöbb gyerek, amikor kevesebb volt az agrármunka, így a fogamzások csúcspontja június volt, az idénymunka megkezdése előtti időszak. Az év többi részében, a munkacsúcsok idején a fogantatások szinte szüneteltek.
Születéskorlátozás megjelenése Ameddig a születésszabályozás széleskörben nem terjedt el, addig a nők életútjára gyakran jellemző volt, hogy termékeny éveiket sorra utódok szülésével töltötték ki, így nem volt ritka 6-7 gyermek vállalása sem. A nagyszámú utód vállalásának egy további indoka éppen a nagy csecsemő- és gyermekhalandóság (lásd lentebb). a szülőknek ugyanis szüksége volt a megfelelő számú örökösre, munkaerőre, és mivel a megszületett utódok jelentős része még a dualizmus korában sem érte meg a felnőttkort, ez is előidézte azt sok esetben, hogy több gyermeket vállaltak.
Magyarországon ugyanakkor a demográfiai átmenetre jellemző a termékenységi arányszám csökkenése viszonylag korán megindult, néhány nyugat-európai országnál is korábban. Ennek egyik indoka a születésszabályozás korainak számító széleskörű elterjedése, ráadásul az alsóbb, paraszti társadalmi rétegek körében is. Kezdetben a hegyes-dombos vidékeken fenyegette őket a túlnépesedés, a parasztbirtokok elaprózódása és az elszegényedés, így tudatosan kevesebb gyereket vállaltak ezen parasztcsaládok. Ez a tendencia pedig rövidesen más rétegekre, más területekre is elkezdett átterjedni. Azok körében, akik már különböző születéskorlátozó módszereket alkalmaztak az átlagos gyermekszám feleannyi, megközelítőleg 2-4 volt. Kamarás Ferenc demográfus kutatásai alapján, amelyet Faragó Tamás demográfus is elismert később, 1890 körül mindössze a társadalom 10%-a használhatott bármilyen születéskorlátozó technikát szándékosan.
A születéskorlátozásnak már egészen korán megjelent formája volt az időszakos önmegtartóztatás, az együttlét megszakítása, valamint a szoptatás meghosszabbítása, melyek ugyan egyáltalán nem tökéletes módszerek, mégis megnehezítették a teherbeesést. Ugyanakkor a nem kívánt terhesség megszakítása (tehát mesterséges abortusz) is sokak által ismert „megoldás” volt a szülés elkerülésére. Az abortusz azonban a korszakban börtönbüntetéssel fenyegető bűntett volt az 1878-as büntetőtörvénykönyv értelmében. Egy – Magyarországon egyébként kevésbé, inkább nyugaton elterjedt – lehetőség volt a tágabb értelmű születéskorlátozásra a hölgyek későbbi házasságkötése is.
Szülés egészségügyi körülményei A szülések nagy része a 19. század végén és a 20. század elején még mindig otthon történtek, szakképzett segítség nélkül. Orvos 1897-es adatok alapján mindössze a szülések 2,2 százalékánál volt jelen. A közreműködő személy többnyire egy bába volt, a bábákat pedig már Mária Terézia idejétől kezdve igyekeztek valamilyen képzés elvégzésére kötelezni, ez azonban még mindig csak a bábák egy részét érte el – ugyanezen évi adatok alapján a szüléseket kísérő személyek közül 55,9% volt okleveles, míg 33,2% oklevél nélküli bába. A területi eltéréseket azonban itt fokozottan érdemes kiemelni, mivel az okleveles bábák szüléseknél való jelenléte Budapesten, a fővárosban már 90 százalékos arányt is meghaladta, míg a Tiszántúlon a 40 százalékot sem érte el.
A szülések kapcsán az anyai halálozásról is érdemes említést tenni a korszakot illetően. A szülő nők viszonylag gyakran haltak meg 19. század első felén, közepén ún. gyermekágyi lázban. Semmelweis Ignác az egyik, aki ezen a téren átütő felfedezést tett: kórházi statisztikák alapján megállapította, hogy ahol a szülő nő vizsgálatát orvos hajtja végre, aki azt megelőzően boncolást végzett, ott a gyermekágyi láz megmutatkozása és ezáltal a nők halálozási aránya magasabb. Emiatt előírta a saját hatásköre alá tartozó szakemberek számára az alapos, klóros kézmosást, amely rövidesen elterjedt módszer lett – ezzel számos anya életének megmentőjévé vált. A módszer gyakorlatba vétele és tökéletesítése viszont természetesen időbe telt.
Halálozások arányának javulása Az egészségügyi helyzetet illetően az első legfontosabb megemlítést érdemlő körülmény a kolerajárvány hullámai. A 19. század közepén több ilyenről is tudomásunk van, az utolsó jelentősebb pedig már a dualizmus korára, 1873-ra tehető Magyarországon, ráadásul a 70-es évek elején a termés is igen rossz volt, amely éhínséget okozott – 1873-ban a halálozások száma ezek miatt meghaladta az élveszületések számát.
Az 1880-as évektől azonban nem volt több nagy mennyiségű áldozatot szedő és nagy területre kiterjedő kolerajárvány és a himlőt is megfékezték, valamint a malária, mint halálozási ok is visszaszorult. A mezőgazdasági termelés is szép ütemben fejlődött, például a folyószabályozások miatt több termőföld állt rendelkezésre, így a középkorra jellemző éhínségek sem ütötték már fel a fejüket. Mindezek miatt a halálozások aránya viszonylag gyorsan tudott csökkenni.
Fejlődés a fertőző betegségek terén A 20. század elején is az egyik legmeghatározóbb halálozási ok a fertőző betegségek kategóriája volt. Itt azonban érdemes megemlíteni, hogy ekkoriban a halálozási okokat még gyakran nem tudták megállapítani, vagy nem megfelelően állapították meg, esetleg elmaradt ennek rögzítése, ezért a legnagyobb arányú az „egyéb betegség” halálok volt. Becslések alapján azonban a ténylegesen fertőző betegségekben elhunytak aránya a 19. század közepén körülbelül 50% lehetett, egy-egy nagyobb járvány során akár még magasabb is.
A fertőző betegségek egy része maguktól elkezdett csökkenő tendenciát mutatni, mint pl. a szamárköhögés vagy a kanyaró gyermekbetegségek is. Más betegségek esetében azonban a védőoltások jelentették a tényleges megoldást, amelyek orvosi közreműködéssel széleskörben alkalmazásra kerültek – így például a himlőjárványok megfékezésre kerültek. Bizonyos járványügyi intézkedések is segítettek egy-egy fertőzés hullám visszaszorításában, ami többek között a beteg elkülönítését jelenthette. Ezenkívül az orvoslás fejlődésével különböző betegségek terápiás jellegű kezelése is potenciális megoldást jelentett. Sajnos azonban bizonyos fertőző betegségek felszámolása nem sikerült, így mondjuk a vérhasé sem.
Csecsemőhalandóság Egy újabb fontos alpontja az egészségügyet érintő változásoknak, az a csecsemőket érintő halálesetek arányának változása a korszakban. Magyarországon ezek aránya igen lassan csökkent Európa más országaihoz képest, a fertőző gyermekbetegségek, köztük az egyik legmeghatározóbb, a tuberkulózis még az 1900-as évek elején is meghatározó számú áldozatot követelt. Erre vonatkozó adat szintén az 1. mellékletben látható, a 19. század második felében a 253 ezrelékről, az első világháború előtti évekre mindössze 198 ezrelékre tudott az arány csökkenni.
A dualizmus korában az 1-11 hónapos korú csecsemők halálozásának aránya mutatott látványos fejlődést, az 1 hónapos kornál fiatalabb kisbabák túlélésének esélyei csak az első világháború után, sőt az 1 hetet sem betöltő babák haláleseteinél csak a 20. század végéhez közeledve történt jelentős változás. A születés utáni első pár napban, hétben főként belső, egészségügyi (terhesség vagy szülés során kialakult) problémák okozzák a haláleseteket, ezeket pedig a dualizmus kori körülmények között gyakorlatilag egyáltalán nem tudták kezelni – mivel az otthonszüléseknél, ahogy láttuk, gyakran még szakképzett segítség sem volt, pláne nem orvos vagy kórházi környezet. 1-11 hónapos kor között azonban már nem veleszületett rendellenességek okozzák a legtöbb problémát, hanem sokkal inkább az otthoni gyermekgondozása részletei lesznek jelentősek – pl. táplálkozás és higiénia javulása, illetve a fertőzőbetegségek kezelése volt a megoldás. Higiéniát illetően a városokban még nagyobb fejlődés volt jellemző a közegészségügyi szabályozások szigorúsága, illetve a városi közművek megjelenése miatt.
Ez volt a legfőbb oka annak is, hogy a korszakban a születéskor várható élettartam elég alacsony volt, sokan ugyanis már gyerekkorukban életüket vesztették. 1900-ben a férfiaknál ez az adat 36,6 év volt, míg a nőknél 38,2 év mindösszesen. Ha egy gyermek megérte a 10 éves kort, akkor viszont a férfiaknál már az ő várható élettartamuk 58,2 év volt, míg a nőknél 56,8 év.
A demográfiai átmenet kritikája