Nahum Goldmann (Višnieva, 1895. július 10. – Bad Reichenhall, 1982. augusztus 29.) cionista vezető, a Zsidó Világkongresszus egyik alapítója és 1947 és 1977 között elnöke; 1956 és 1968 között pedig a Cionista Világszervezet elnöke. Jelentős szerepe volt a Palesztin rendezési terv kidolgozásában és annak az USA, majd az ENSZ Közgyülés általi elfogadásában, amely 1948-ban Izrael állam megalakulásához vezetett; valamint a Németországgal való jóvátételi tárgyalások lebonyolításában. Kevésbé ismert, de legalább annyira jelentős érdeme a zsidó diaszpóra szervezettségi szintjének, nemzetközi hálózati kapcsolatrendszerének céltudatos fejlesztése, érdekérvényesítési stratégiájának kidolgozása, melyek következtében – hat évtizedes munkásságának eredményeként – a diaszpóra tagszervezetei a parlamenti demokráciák döntéshozói számára – különösen az Izraelt illető politikában és mindenek előtt az USA-ban – megkerülhetetlen tényezővé váltak,. Felismerései azóta is mintaként szolgálnak az NGO-k számára. A zsidó diaszpóra Izrael mögé való felsorakoztatásában olyannyira eredményes volt, hogy kritikája miatt – mely szerint Izrael vezetői Ginsberg kultúrcionizmus-viziója helyett Jabotinsky agresszív gyarmatosító politikáját valósitják meg – neki kellett távoznia: 1968-ban a Cionista Világszervezet, majd 1977-ben a Zsidó Világkongresszus éléről.
Élete
Nahum Goldmann 1895. július 10-én az Orosz Birodalomban, Vishnevóban született (ma Vishnyeva, Fehéroroszország), egy litván zsidó tanár- és írócsalád fiaként. Szülei röviddel Nahum világrajötte után Frankfurt am Mainba költöztek, ahol apja – aki korábban Königsbergben és Heidelbergben járt egyetemre, de pénzhiány miatt nem tudta befejezni tanulmányait – a "Frankfurter israelitische Familienblatt" című lapnál talált munkát. Nahum a nagyszülőknél maradt.
A szülők 1900 nyarán kerültek olyan anyagi helyzetbe, hogy magukhoz vehessék fiukat. Frankfurtban cionista szellemben nevelték és a liberális Musterschule-ba járatták.
1910-ben, 15 éves korában Ben Kohelet álnéven Frankfurtban közzétett két rendkívül agresszíven megfogalmazott cikket, amelyekben Solomon Reinach professzort, a párizsi Alliance Israélite Universelle alelnökét támadta, amelyek következtében Reinach lemondott posztjáról.
1911-ben elkísérte apját Baselba, a Tizedik Cionista Kongresszusra.
1912-ben, a heidelbergi egyetemen, jogot, történelmet és filozófiát kezdett tanulni, amit Marburgban folytatott, de az első világháború kitörésekor meg kellett szakítania tanulmányait, mert – német állampolgársága nem lévén – ellenséges idegennek számított. Tanulmányait végül Heidelbergben fejezte be.
1913-ban, tizennyolc évesen, csatlakozott egy Palesztinába utazó cionista diákcsoporthoz. Élményeiről, benyomásairól könyvet írt, amely két kiadást ért meg.
Az Első világháborúban a németországi zsidók többsége támogatta a német ügy igazát, sőt a "militarizmus szellemének" köszönhetően több hazafias cikket is publikáltak. Goldmann nagy feltűnést keltő cikke, "Der Geist des Militarismus" címmel, 1915-ben jelent meg, melynek révén – és annak ellenére, hogy nem volt német állampolgár, hanem orosz, ráadásul zsidó – felvették a német külügyminisztérium Eugen Mittwoch által vezetett hírszerzési és propagandaosztályára (Nachrichtenstelle für den Orient), amely az Oszmán Birodalom nemzeti és iszlám mozgalmai között próbálta – a franciák és az angolok ellen – a német érdekeket előmozdítani. Ezt követően évekig abban a paradox helyzetben volt, hogy mint "ellenséges idegen" hetente kétszer jelentkeznie kellett a rendőrségen, ugyanakkor német diplomata útlevéllel utazhatott.
1918-tól kezdett szisztematikusan foglalkozni a cionizmussal, ezen belül a diaszpóra és a zsidó őshaza viszonyával.
1922-ben alapította Berlinben Jakob Klatzkin-nal az "Eshkol" könyvkiadó céget. Tervbe vettek egy "Encyclopaedia Judaica"-t – egy átfogó enciklopédiát, amely Izrael népének témáira összpontosított: Judaizmus, zsidó tanulmányok és Izrael népének története. Az enciklopédiából 10 kötet jelent meg németül (Aach-tól Lyra-ig), és további két kötet héberül (A-tól Antipas-ig) Eshkol címmel 1928-1934 között. A főszerkesztők Jakob Klatzkin és Ismar Elbogen voltak. A projekt a nácik németországi hatalomra jutása miatt megszakadt.
1926-tól 1933-ig a németországi Cionista Szövetség vezetője volt. Korán figyelmeztetett a nácik által a zsidókra jelentett súlyos, akut veszélyre.1929-től megszakítással 1940-ig a Zsidó ÜgynökségA világ legnagyobb zsidó nonprofit szervezete. A Cionista Világszervezet operatív ágaként alakult 1929-ben. Az a feladata, hogy ösztönözze a diaszpórában élő zsidók bevándorlását Izrael földjére, és felügyelje az Izrael Államba való beilleszkedésüket. képviselője volt Genfben, a Népszövetségnél. Itt került kapcsolatba a cionizmus két vezéralakjával Wladimir Jabotinskyval és Háim Weizmannnal.
Cionista és náciellenes tevékenysége miatt a Gestapo megfigyelés alatt tartotta. 1934-ben letartóztatási parancsot adtak ki ellene, de megmenekült, mert akkor apja halála miatt Palesztinában tartózkodott. 1935-ben megvonták tőle a német állampolgárságot. Szeretett volna Palesztinában maradni, de Ben Gurion határozott kívánságára visszatért Svájcba,hogy folytassa munkáját a Népszövetségben. A francia külügyminiszter Louis Barteau ajánlására megkapta a hondurasi állampolgárságot, és hondurasi konzullá nevezték ki Genfben.
1934-ben feleségül vette Alice Gottschalkot, házasságukból két fiuk született: Guido és Michael.
Svájci évei alatt a Zsidó Világkongresszus megalapítására irányuló tevékenységeket koordinálta.
1940-ben egy Stephen Wise segítségével szerzett beutazási vízum révén családjával együtt az Egyesült Államokba költözött. 1945-ben lett amerikai állampolgár. 1963-ig főleg az Egyesült Államokban élt.
1949-ben, Stephen Wise halálát követően, megválasztották a Zsidó Kongresszus (későbbi nevén Zsidó Világkongresszus) elnökének.
1951-ben, Ben Gurion megbízásából, megszervezte a titkos előzetes kapcsolatfelvételt a német államférfiakkal, elsősorban Konrad Adenauer kancellárral az Izraelnek fizetendő kárpótlásról és a náci áldozatok kártalanításáról, majd ő koordinálta a Német Szövetségi Köztársasággal folytatott tárgyalásokat, melyek 1952-ben a Luxemburgi Egyezménnyel sikerrel záródtak. Főként az ő kezdeményezésére jött létre a pénzügyi lebonyolítást hivatott Claims Conference, amely a világ legátfogóbb és legreprezentatívabb zsidó világszervezetévé vált. Őt választották meg a konferencia elnökévé, és ő vezette a Németországgal folytatott tárgyalásokon annak küldöttségét is. Goldmann később hasonló, de saját megítélése szerint kevésbé sikeres tárgyalásokat folytatott Ausztriával is.
1956-ban elvállalta a Cionista Világszervezet elnöki tisztségét is, amely már tíz éve betöltetlen volt.
1962-ben izraeli útlevelet kapott.
Az 1960-as évekkel kezdődően, Goldmann egyre gyakrabban és egyre élesebben „bírálta Izrael vezetését, amelyet szűklátókörűséggel, az állam és a katonai erők erejének túlbecsülésével, a diaszpórában élő zsidó néphez való megfelelő hozzáállás hiányával és rugalmatlan politikával vádolt. Rugalmasabb és mérsékeltebb politikát szorgalmazott az arab államokkal szemben, és azt is javasolta, hogy Izrael mérsékelje a szovjet politikával szembeni kritikáját a Közel-Kelettel és a Szovjetunióban élő zsidókkal szemben. Goldmann ilyen irányú nyilatkozatai rendszeresen súrlódásokat okoztak közte és Izrael vezető személyiségei között; ráadásul Goldmann különböző tisztségei miatt felmerült a kérdés, hogy kritikája a Cionista Szervezet, a Zsidó Világkongresszus, valamely más zsidó testület álláspontját képviseli-e, vagy csupán az ő személyes véleményét.” Miután Izrael vezetése és több cionista párt is szembefordult vele, 1968-ban, a 27. cionista kongresszuson, Goldmann nem jelöltette magát újból a Cionista Világszervezet élére.
Ugyancsak az 1960-as években elindította a háború előtt félbemaradt Encyclopaedia Judaica angol nyelvű kiadását. (Ez először 1971-1972 között jelent meg tizenhat kötetben, Jeruzsálemben a Keter Kiadó, New Yorkban pedig a Macmillan Company gondozásában.)
1968-ban Goldmann felvette a svájci állampolgárságot, de továbbra is aktívan tevékenykedett a zsidóság érdekében.
1969-ben sajtó alá rendezte visszaemlékezéseinek első kiadását, amelyet Konrad Adenauer biztatására még az 1950-es években állított össze, s ezért csak a Németországgal való kárpótlási tárgyalások lezárulásáig taglalja az eseményeket. A könyv végén három fejezetben ismerteti az Izrael és az arab világ közötti konfliktussal, Izrael és a Diaszpóra közötti viszonnyal valamint a zsidóság jövőjével kapcsolatos meglátásait.
1977-ben lemondott a Zsidó Világkongresszus elnöki tisztségéről, mert "Begin 1977. májusi választási győzelme nyomán mind kevésbé képviselhette józan, higgadt, Izrael külpolitikáját öngyilkos politikának minősítő álláspontját" (Az izraeli vezetés már az 1975 február eleji jeruzsálemi ülésen szerette volna szavazással eltávolíttatni hivatalából.)
1978-ban a tel-avivi egyetemen megnyílt a Nahum Goldmann Diaszpóra Múzeum (később a nevét " Ano – A zsidó nép múzeuma" névre változtatták).
Visszaemlékezéseinek második kiadása 1980-ban (elsö kötet) és 1981-ben (második kötet) jelent meg, az eredetihez képest háromszorosára bővített terjedelemben. Ekkor már – mint magánember – nem érezte szükségét, hogy túlságosan kímélje Izrael vagy az USA politikáját és politikusait.
Utolsó politikai akciója az volt, hogy csatlakozott Pierre Mendes-France volt francia miniszterelnökhöz és Philip Klutznickhez, a Zsidó Világkongresszus elnökéhez, akik a libanoni háború befejezését és az izraeli és palesztin nép "önrendelkezésen alapuló" együttélését követelték. Felszólította az izraeli miniszterelnököt (Menachem Begint), hogy Libanon lerohanásával ne ébressze fel újra az anticionizmust és az antiszemitizmust.
1982 augusztus közepén gyomorvérzés miatt a németországi Bad Reichenhallban kórházba került, ahol 29-én meghalt. A halál közvetlen oka Pneumothorax volt. Sírja Jeruzsálemben, a Herzl-hegyi Nemzeti Temetőben van, a Cionista Világszervezet vezetőinek fenntartott részen. Archívumát fia, Guido, a Brandeis Egyetemnek ajándékozta.
Életművének értékelése
1952-ben Ben Gurion a következőképpen értékelte Goldmann és saját szerepét Izrael állam történelmének két kulcsfontosságú eseményében: „Neked és nekem szerencsénk volt látni két csodát, Izrael állam létrejöttét és a Németországgal kötött megállapodás aláírását. Az elsőért én voltam felelős, a másodikért pedig te. Az egyetlen különbség az, hogy míg az első csodában mindig is hittem, a másodikban egészen az utolsó pillanatig nem hittem.”
Konrad Adenauer szerint "Dr. Nahum Goldmann kiválasztása nagyon szerencsés megoldás volt. Bár Dr. Goldmann rendkívül energikus és ügyes képviselője volt megbízóinak, megértette a német nehézségeket is. Teljes szívvel vetette bele magát feladatába, fáradhatatlanul, kitartóan és lelkesen törekedve a megegyezésre." "Az olyan emberekkel töltött idő, akik döntéshozóként vagy tárgyalóként részt vettek a szerződés létrehozásában, mint David Ben Gurion, Nahum Goldmann és Felix Shinnar, hogy csak néhányat említsek, megmutatta nekem, hogy a jó szándék, az őszinteség és az egyszer már helyesnek ítélt elvekhez való rendíthetetlen ragaszkodás olyan értékek a politikában is, amelyek utat nyithatnak az emberi kapcsolatokhoz, még akkor is, ha ellenállások hegyeit kell eltakarítani."
Leon Abramowicz 1978-as értékelése szerint „Folyamatos ellentmondás van a valós hatalma és az általa elért eredmények között – nincs mögötte egységes nép, nincs mögötte állam, kormány vagy fegyveres erő. Úgy tűnik, éppen törékenysége szolgál neki pajzsként.”