A kettős honfoglalás elmélete szerint a magyarok két lépcsőben foglalták el a Kárpát-medencét. Az elméletet László Gyula régészprofesszor dolgozta ki az 1960-as évek közepén, de azóta sem támasztja alá semmilyen bizonyíték. László hipotézise szerint az első szakasz 670 körül volt (az ún. „griffes-indás kultúra” vagy „kései avarok” leletanyagának megjelenése), míg a második szakasz a jól ismert 9. század végi bejövetel, amely során Árpád fejedelem vezetésével megtörtént a „második” honfoglalás. A kettős honfoglalás elmélete a román soviniszták által hirdetett dák–római folytonosság elméletéhez hasonló hamis nemzeti mítoszt hirdet, hiszen mindkét elmélet a valóságosnál régebb óta tartó kárpát-medencei jelenlétet hirdet valamely nép esetében – azonban míg a dák–római folytonosság elmélete a románok kapcsán teszi ezt, addig a kettős honfoglalás elmélete a magyarok kapcsán hirdet hamis nemzeti mítoszt.
A kettős honfoglalás elméletét cáfolja, hogy a 8. századi későavar és a 10. századi honfoglalás korabeli lelőhelyek nem egészítik ki egymást, Kniezsa István kiindulásul használt térképe nem vetíthető 200 évvel korábbi viszonyokra, a tárgyalt bizánci forrásokban szereplő csoport helyes fordításban nem „nép”, hanem „hadsereg”, amelyről ráadásul más forrásokból kiderül, hogy néhány év után továbbköltözött a Balkán-félszigetre. László Gyula a leletcsoportok közül a „griffes-indás” övveretekhez kötötte a korai bevándorlási hullámot, az azonban nagyjából 30 évvel későbbi, mint ahogy azt László Gyula feltételezte. Szintén cáfolja a kettős honfoglalás mítoszát, hogy a nagyon jól kutatott Káma-vidékről nem volt elvándorlás a tárgyalt időszakban, az avarkori embertani anyagban pedig nem mutatkozik nyoma bevándorlásnak. A kettős honfoglalás elmélete tehát egyetlen pontjában sem állja meg a helyét. Mindezt már 1969-ben, az elmélet első bemutatásán tisztázta Váczy Péter történész, Czeglédy Károly orientalista és Bóna István régész is.
Bálint Csanád régész így fogalmazott az elmélettel kapcsolatban: „Úgy tűnhetik, hogy azzal a magyar tudományosság mégiscsak benevezett a »ki volt itt hamarabb?« című, valójában megmosolyogtató játékba. De tudni kell, hogy ezt az elméletet itthon és külföldön az érintett diszciplínák minden szakembere elutasította.”Interjú – NACIONALIZMUS ÉS RÉGÉSZET (Lukácsi Béla beszélgetése Bálint Csanád régésszel (Az MTA lapja 2003/6.)
Györffy György történész az elmélet kapcsán kiemelte: „A kettős vagy többszörös honfoglalás elméletét történeti és nyelvészeti forrásanyag ugyanúgy nem támasztja alá, mint ahogy nem egyeztethető a néppé válás folyamatának legújabban megismert törvényszerűségeivel.”
A Kárpát-medence rövid története a római hódítástól a hunok megjelenéséig
A római uralom a Kárpát-medencében a Dunántúlt és Erdélyt érintette. A Dunántúlt (az akkori Pannóniát) Kr. e. 12-ben foglalták el a légiók, Erdélyt pedig (az akkori Dáciát) jó száz évvel később. A Dunántúlt akkor a kelta eredetű pannonok, Erdélyt pedig a dákok lakták. A római uralom idején nem változott meg drasztikusan a két provincia etnikai összetétele: egyrészt, mert viszonylag kevés római települt a szóban forgó területekre (ott is főleg a városokba), másrészt pedig a római hatalom törekedett a békés egymás mellett élésre. A római uralom alatt a két provinciába a Római Birodalom különböző részeiből származó kereskedők és katonák települtek be, akik azonban – bár több esetben jelentős leletek maradtak fenn róluk – idővel minden bizonnyal asszimilálódtak.
bélyegkép|350px|Aquincum romjai a mai Óbudán
Az Alföldre Pannónia római meghódítását követően nem sokkal a keleti lovas-nomád szarmata nép egy törzse, a jellegzetes pikkelyes páncélban harcoló jazigok települtek a kelet-európai sztyeppékről. Idővel, a 3. század második felétől a szarmaták egy másik törzse, a Havasalföldön élő roxolánok is fokozatosan betelepültek az Alföldre. A Kárpát-medencébe több germán törzs is betelepült hosszabb-rövidebb időre. Elsőként az 1. században a Kárpát-medence északnyugati részén az Elba mellől származó kvádok. A 2-3. századokban pedig hosszú vándorlásuk kezdetén a vandálok érintették a Kárpát-medencét is.
A rómaiak Kr. u. 271-ben kénytelenek voltak kiüríteni Dáciát, ahol ezután rövid időre a vizigótok (más elnevezéssel: nyugati gótok) települtek meg. Őket a hunok űzték tovább onnan, így jutottak el idővel az Ibériai-félszigetre. A Visztula mellől a 3. században költözött a Kárpát-medence északkeleti részébe, majd onnan a hun uralom összeomlása után Erdélybe a szintén germán eredetű gepidák törzse, akiknek maradékait Bíborbanszületett Konstantin még a 10. században is megemlíti.
Idővel, ahogy hanyatlott a Római Birodalom, a rómaiaknak egyre nagyobb gondot okozott a népvándorlás. A népvándorlást tulajdonképpen az Európába betörő belső-ázsiai eredetű lovas-nomád hunok (akik a krónikák szerint Kr. u. 375-ben keltek át a Volgán) indították el azzal, hogy más népeket, törzseket űztek maguk előtt. A hunok elől mind nyugatabbra kényszerülő törzsek egyre nagyobb nyomást gyakoroltak a római limesekre, így a rómaiak kénytelenek voltak a Birodalom védelmében „szövetségesként” befogadni egyes törzseket.
Így tettek a gótok másik nagyobb csoportjának, az osztrogótok (más elnevezéssel: keleti gótok) egy részével, akiknek első csoportjai a hunoktól űzve, mint a Római Birodalom szövetségesei jelentek meg a Dunántúlon a 4. század utolsó negyedében. Az osztrogótok nagyobbik része azonban hun uralom alatt, mint azok szövetségesei a kelet-európai sztyeppéken élt ekkor.
A hunok
A hunok az 5. század során fokozatosan költöztek a Kárpát-medencébe, mivel először csak a hadseregük használta hadműveleti területként, idővel viszont az egész nép is ideköltözött, sőt: törzsterületüket is ide (főleg az Alföldre) helyezték. Nagyrészt a hunoknak köszönhető, hogy a Nyugatrómai Birodalom (amely sokat hadakozott velük) Kr. u. 433-ban kénytelen volt kiüríteni Pannóniát (az addig ott élt kelta eredetű, esetleg idővel bizonyos mértékben romanizálódott lakosság később nyom nélkül eltűnt). A hunok pusztai hadviselése félelmetes volt akkoriban, ezért rettegésben tartották szűkebb és tágabb környezetüket.
bélyegkép|350px|Portyázó hun lovascsapat Itáliában
A hun uralom azonban Attila halála után (453-ban) gyorsan összeomlott. Arra vonatkozóan nincsenek biztos támpontok, hogy mi történhetett ez után a hunokkal. Elképzelhető, hogy egy részük itt maradt a Kárpát-medencében, más részük pedig visszatért a kelet-európai sztyeppékre. Az utóbbiak ott talán csatlakoztak valamelyik török törzshöz (például a bolgárokhoz): a sztyeppei népek közül többen a hunok leszármazottjainak tartják magukat, így nemcsak mi magyarok, hanem például a bolgárok, az oszmán-törökök és az ujgurok is.
Kézai Simon, IV. (Kun) László (1272–1290) udvari papja, történetíró szerint Attila halála után a gót főemberek viszályt szítottak Attila két fia, Aladár és Csaba között, akik végül seregeikkel a mai Óbuda közelében megütköztek.
bélyegkép|350px|Attila seregei az itáliai Aquileia városát ostromolják (miniatúra a Képes krónikából)
Erről egy mai forrásban így olvashatunk:
Árpád-kori krónikáink szerint a honfoglaló magyarok által a Kárpát-medencében talált székelyek a hunok maradékai (akik Árpád magyarjai elé mentek és csatlakoztak hozzájuk), a magyarok a hunok rokonai, az Árpádok pedig Attila leszármazottjai. A kalandozások és az Árpádok korában a nyugati krónikák is úgy vélték, hogy a magyarok a hunok utódai, de a történészek kutatásai szerint csak azért, mivel mindkét népnek nagyon hasonló volt a hadviselése. Erről VI. (Bölcs) Leó bizánci császár (886–912) így ír a Taktika c. művében: „a skytha népeknek mondhatni, egyforma életmódjuk és szervezetük van. Sok fő alatt állnak, és a közügyekben nemtörődömök; általában nomád életet élnek. Csak a bolgárok és kívülük még a türkök (magyarok) népe fordít gondot az egyöntetű hadirendre. Így a többi skytha népnél nagyobb erővel vívják a közelharcokat, és egy főnek az uralma alatt állnak.”Szabados György: Árpád fejedelem – történet és emlékezet, Magyar Tudomány, 2007/11., 1428–1438. oldal Viszont a nyugatiak akkoriban rettenetes népként írtak a hunokról, míg a magyar krónikák dicsőítették tetteiket. Ha a magyarok és a hunok között semmiféle kapcsolat nem lenne, akkor László Gyula szerint krónikásaink a nyugati szemléletmód szerint tekintettek volna a hunokra.
A hun uralom bukása után a volt szövetségesé, az osztrogótoké lett Pannónia, pontosabban: mint a Keletrómai Birodalom új szövetségesei, „kapták” a bizánci császártól: a provincia ily módon „visszakerült” a Birodalomhoz. Egyik központjuk a Balaton délnyugati partján, a Zala folyó torkolatának közelében volt. Az osztrogótok azonban 473-ban Nagy Theodorik (471–526) vezetésével Észak-Itáliába költöztek, ahol királyságot alapítottak. A hun uralom összeomlása tette lehetővé a másik szövetséges, a gepidák számára királyságuk létrejöttét a Tiszántúlon és Erdélyben.
A hun uralom bukása után települtek a Kárpát-medence északnyugati részébe a herulok (ugyancsak germán törzs), Kr. u. 526-ban pedig egy másik germán törzs, a longobárdok (a nevük jelentése: „hosszúszakállúak”) telepedtek a Dunántúlra. Utóbbiak 567-ben az avarokkal szövetségben legyőzték az Erdélyt és a Tiszántúlt uraló gepidákat, majd 568-ban más germán törzsekkel, törzstöredékekkel Észak-Itáliába, vonultak, ahol királyságot alapítottak (nevüket a mai Lombardia tartománynév őrzi).
A törzsek és etnikumok elnevezése a sztyeppei népeknél bélyegkép|260px|Lotz Károly: A magyarok megérkezése az új hazába
Mielőtt elkezdenénk tárgyalni magát az elméletet, feltétlenül szükséges szólni az egyes törzsek ill. etnikumok akkori elnevezéséről a sztyeppei népeknél. Ennek azért van jelentősége, mert egyrészt az akkori források több néven nevezhetik a magyarokat, másrészt pedig különböző nép-, törzsnevek alatt is érthetünk magyarokat.
Akkoriban a nomád népek nem etnikailag, hanem törzsek szerint szerveződtek; nem etnikumban (nyelvi alapon szerveződő nemzetben) gondolkodtak (mint manapság), hanem törzsben. Akkoriban több, akár különböző etnikumhoz tartozó törzs élt egymás szomszédságában. Ezek a törzsek hol szövetségben voltak egymással, hol hadban (mint a fentiekből kiderül, a „szövetség” kifejezés alatt önkéntes vagy kényszerű szövetséget is lehet érteni).
Alkalomadtán viszont előfordult, hogy valamely törzs egyik tehetséges vezetője, vezetői több törzset tudtak hatalmukba kényszeríteni, összefogni, törzsszövetséget hozva ezzel létre. Egy törzsszövetség tehát több, egy adott hatalmi helyzet szerint egymással szövetségben levő törzsből állt, azonban az egyes törzsek nem feltétlenül tartoztak egy etnikumhoz. Viszont a törzsszövetséget magát szinte mindig a vezető törzsről (vagy annak etnikumáról) nevezték el. Ha azonban a törzsszövetségen belül változtak a hatalmi viszonyok és (hatalmi villongások révén) az elitet más törzs adta, akkor a törzsszövetséget már rendszerint az újonnan vezető pozícióba került törzsről (vagy annak etnikumáról) nevezték el.
Az is bizonyosan előfordulhatott, hogy valamely alárendelt törzs vezetője rokonságba került (például házasság révén – Levedinek, a Levédiai magyarok vezetőjének a kazár kagán „vitézségéért és szövetségéért nemes kazár nőt adott feleségül”) a vezető törzzsel, vagy pedig a vezető törzs elitjéből neveztek ki valakit egy alárendelt törzs élére (ez utóbbi szokás volt több sztyeppei népnél), aki (vagy leszármazottai) később esetleg beházasodtak a kérdéses törzsbe: ilyen módon érthető, hogy több törzs, nép egyetlen embertől származtatja magát (mint például a magyarok, bolgárok és az oszmán-törökök Attilától).