A modern építészet, más néven modernista építészet építészeti mozgalom és stílus, amely a 20. században volt kiemelkedő, a korábbi art déco és a későbbi posztmodern mozgalmak között. A modern építészet az új és innovatív építési technológiákon (különösen az üveg, az acél és a beton használatán), a funkcionalizmus elvén (vagyis azon, hogy a forma kövesse a funkciót), a minimalizmus elfogadásán és a díszítés elutasításán alapult.
Sokan Otto Wagner Moderne Architektur című művétől számítják a modern építészet születését, Le Corbusier szerint a mozgalom gyökerei Eugène Viollet-le-Duc munkáiban keresendők, míg Ludwig Mies van der Rohe Karl Friedrich Schinkel inspirációját emelte ki. A mozgalom a 20. század első felében alakult ki, és a második világháború után vált uralkodóvá egészen az 1980-as évekig, amikor az intézményi és vállalati épületek fő stílusaként fokozatosan felváltotta a posztmodern építészet.
A Bauhaus nem szinonim fogalom a modern építészettel, csak annak egyik (korai) iskolája volt. Hasonlóképpen nem azonos a modern építészettel az annak 1920-as évekbeli felbukkanását megelőző, század eleji (1900–1920) avantgárd építészeti irányzatok (pl. a konstruktivizmus, az expresszionizmus), valamint az 1910-es évek premodern építészete. A Nemzetközi stílus már inkább hasonló fogalom .
Eredete
A modern építészet a 19. század végén alakult ki a technológia, a mérnöki tudományok és az építőanyagok forradalmából, valamint abból a vágyból, hogy elszakadjanak a történelmi építészeti stílusoktól, és valami tisztán funkcionálisat és újszerűt találjanak ki.
Először az anyagok forradalma következett be, az öntöttvas, a gipszkarton, a síküveg és a vasbeton használatával, hogy erősebb, könnyebb és magasabb szerkezeteket lehessen építeni. Az öntött lemezüveg eljárást 1848-ban találták fel, ami lehetővé tette a nagyon nagy méretű ablakok gyártását. Az 1851-es londoni világkiállításon Joseph Paxton által készített Crystal Palace a vas- és lemezüvegszerkezet korai példája volt, majd 1864-ben az első üveg- és fémfüggönyfal következett. Ezek a fejlesztések együttesen vezettek az első acélvázas felhőkarcolóhoz, a tízemeletes Home Insurance Buildinghez Chicagóban, amelyet 1884-ben William Le Baron Jenneyépített, és Viollet le Duc korábbi művei alapján készült.
François Coignet francia gyáros volt az első, aki a vasbetont, azaz a vasrudakkal megerősített betont épületek építésénél alkalmazta. 1853-ban Coignet építette az első vasbeton szerkezetet, egy négyemeletes házat Párizs külvárosában. További fontos előrelépés volt a biztonsági felvonó feltalálása, amely Elisha Otishoz köthető, és elsőként a New York-i Kristálypalotában az 1854-es világkiállításon mutatta be a nyilvánosságnak, és ezzel a magas iroda- és lakóépületeket praktikussá és kényelmessé tette. Az új építészet másik fontos technológiája az elektromos világítás volt, amely nagymértékben csökkentette a 19. században a gáz által okozott tüzek veszélyét.
Az új anyagok és technikák megjelenése arra ösztönözte az építészeket, hogy szakítsanak a 19. század végén az európai és amerikai építészetet uraló neoklasszicista és eklektikus modellekkel, különösen az eklektikával, a viktoriánus és a VII. Edward-korabeli építészettel, valamint a Beaux-Arts építészeti stílussal. Ezt a múlttal való szakítást különösen Eugène Viollet-le-Duc építészetteoretikus és -történész szorgalmazta. Az 1872-ben megjelent Entretiens sur L'Architecture című könyvében szorgalmazta: „használjuk fel azokat az eszközöket és ismereteket, amelyeket korunk adott nekünk, a ma már nem életképes, közbeeső hagyományok nélkül, és így új építészetet avathatunk. Minden funkciónak megvan a maga anyaga; minden anyagnak a maga formája és dísze.” Ez a könyv építészek egy egész generációjára volt hatással, köztük Louis Sullivanre, Victor Horta-ra, Hector Guimard-ra és Antoni Gaudíra.
Korai európai modernizmus (1900-1914)
A 19. század végén néhány építész kezdte megkérdőjelezni a hagyományos Beaux Arts és neoklasszikus stílusokat, amelyek Európában és az Egyesült Államokban uralták az építészetet. A Charles Rennie Mackintosh által tervezett Glasgow School of Art (1896-99) homlokzatát a nagy, függőleges ablakok uralták. A szecessziós stílust az 1890-es években Victor Horta Belgiumban és Hector Guimard Franciaországban indította el; új, növényi és virágos formákon alapuló díszítményeket vezettek be. Barcelonában Antonio Gaudí az építészetet a szobrászat egyik formájaként fogta fel, az általa tervezett barcelonai Casa Batlló (1904-1907) homlokzatán nem voltak egyenes vonalak, hanem színes kő- és kerámialapokból készült mozaikok borították.
Az építészek új anyagokkal és technikákkal is kísérletezni kezdtek, ami nagyobb szabadságot adott nekik új formák létrehozásában. 1903-1904-ben Párizsban Auguste Perret és Henri Sauvage a korábban csak ipari szerkezetekhez használt vasbetont kezdte el alkalmazni lakóházak építéséhez. Ezzel a vasbeton, amely bármilyen formájúra alakítható volt, és hatalmas tereket tudott áthidalni tartópillérek nélkül, felváltotta a követ és a téglát, mint a modern építészet elsődleges alapanyagát. Perret és Sauvage első beton lakóházait kerámiacsempékkel burkolták, de 1905-ben Perret megépítette az első beton parkolóházat a párizsi Rue de Ponthieu 51-ben: itt a betonfelületet csupaszon hagyták, és a beton közötti teret üvegablakokkal töltötték ki. Henri Sauvage egy másik építési újítással egészítette ki a párizsi Rue Vavin egyik lakóházát (1912-1914): a vasbetonépület lépcsőzetes volt, minden emelet visszahúzódott az alatta lévőhöz képest, így teraszok sorozata jött létre. Auguste Perret 1910 és 1913 között építette fel a Théâtre des Champs-Élysées-t, a vasbeton-építészet mesterművét, amelynek homlokzatán Antoine Bourdelle art déco bazaltreliefjei láthatóak. A betonszerkezetnek köszönhetően egyetlen oszlop sem akadályozta a nézők rálátását a színpadra.
Otto Wagner Bécsben volt a szecesszió másik úttörője. 1895-ben megjelent Moderne Architektur című könyve tekinthető a modern építészet kezdetének. Ebben egy racionalistább építészeti stílust sürgetett, amelynek alapja a „modern élet” volt. 1888-89-ben a bécsi Karlsplatzra tervezett egy stilizált díszítésű metróállomást, majd egy szecessziós díszítésű lakóházat, a Majolika-házat (1898), mielőtt az Osztrák Postatakarékpénztárban (1904-1906) áttért egy sokkal geometrikusabb és egyszerűbb, díszítés nélküli stílusra. Wagner kinyilvánította azt a szándékát, hogy az épület funkcióját a külsejében is kifejezze. A vasbeton külsőt márványtáblákkal borította, amelyeket csiszolt alumíniumból készült csavarokkal rögzített. A belső tér tisztán funkcionális és takarékos volt, acélból, üvegből és betonból készült nagy, nyitott tér, ahol az egyetlen díszítés maga a szerkezet volt.
Korai amerikai modernizmus (1890-1914) Frank Lloyd Wright rendkívül eredeti és független amerikai építész volt, aki nem volt hajlandó egyetlen építészeti irányzatba sem besorolni magát. Le Corbusier-hez és Ludwig Mies van der Rohéhoz hasonlóan nem rendelkezett hivatalos építészeti végzettséggel. 1887 és 1893 között Louis Sullivan chicagói irodájában dolgozott, aki az első magas acélvázas irodaházak úttörője volt, és elhíresült mondása szerint „a forma követi a funkciót.” Wright minden hagyományos szabályt felrúgott. Különösen híres volt a prériházairól, köztük az Illinois állambeli River Forestben található Winslow House-ról (1893-94), az Arthur Heurtley House-ról (1902) és a Robie House-ról (1909); ezek burjánzó, geometrikus, díszítés nélküli lakóházak, erős vízszintes vonalakkal, amelyek mintha a földből nőttek volna ki, és amelyek az amerikai préri tágas, sík tereit idézték. A New York állambeli Buffalóban épült Larkin Building (1904-1906), az Illinois állambeli Oak Parkban épült Unity Temple (1905) rendkívül eredeti formákkal rendelkeztek, és nem kapcsolódtak történelmi előzményekhez.
A 19. század végén kezdtek megjelenni az első felhőkarcolók az Egyesült Államokban. Ezek a gyorsan növekvő amerikai városok központjában a telekhiányra és a magas ingatlanárakra, valamint az új technológiák – többek között a tűzálló acélvázak és az Elisha Otis által 1852-ben feltalált biztonsági lift továbbfejlesztése – elérhetővé válására adott válaszok voltak. Az első acélvázas „felhőkarcoló”, a chicagói Home Insurance Building még mindössze tízemeletes volt. William Le Baron Jenney tervezte 1883-ban, és rövid ideig a világ legmagasabb háza volt. Louis Sullivan egy másik monumentális új építményt, a Carson, Pirie, Scott and Company Buildinget építette fel Chicago szívében 1904-1906-ban. Míg ezek az épületek acélvázuk és magasságuk miatt forradalmiak voltak, díszítésüket a neoreneszánsz, a neogótikus és a Beaux-Arts építészetből kölcsönözték. A Cass Gilbert által tervezett Woolworth Building 1912-ben készült el, és a Chrysler Building 1929-es elkészültéig a világ legmagasabb épülete volt. Az építmény tisztán modern stílusú volt, de a külsejét neogótikus díszítéssel, díszes támpillérekkel, boltívekkel és tornyokkal díszítették, ami miatt a „kereskedelem katedrálisának” nevezték.
A modernizmus térnyerése Európában (1918-1931)
Az első világháború után hosszan tartó küzdelem kezdődött a neoklasszicizmus és a Beaux-Arts építészeti stílus hagyományosabb stílusát kedvelő építészek és a modernisták között, akik Le Corbusier és Robert Mallet-Stevens vezetésével Franciaországban, Walter Gropius és Ludwig Mies van der Rohe irányításával a Weimari Németországban, valamint Konsztantyin Sztyepanovics Melnyikov vezetésével az újonnan létrejövő Szovjetunióban csak a tiszta formákk használatát és minden díszítés elhagyását akarták elérni. Louis Sullivan népszerűsítette a Form follows function axiómát, hogy hangsúlyozza a modern építészetben a funkcionális egyszerűség fontosságát. Az art déco építészek, mint Auguste Perret és Henri Sauvage gyakran kompromisszumot kötöttek a kettő között, és a modernista formákat és a stilizált díszítést kombinálták.
Nemzetközi stílus (1920-1970)
A franciaországi modernizmus felemelkedésének meghatározó alakja Charles-Édouard Jeanerette svájci-francia építész volt, aki 1920-ban vette fel a Le Corbusier nevet. 1920-ban társalapítója volt a „L'Espirit Nouveau” című folyóiratnak, és energikusan támogatta a funkcionális, tiszta, minden díszítéstől és történelmi asszociációtól mentes építészetet. A tervezett városokon alapuló új urbanizmus szenvedélyes szószólója is volt. 1922-ben bemutatta egy hárommillió lakosú város tervét, amelynek lakói egyforma, hatvanemeletes felhőkarcolókban élnek, amelyeket nyílt parkok vesznek körül. Moduláris házakat tervezett, amelyeket azonos terv alapján tömegesen gyártottak volna, és lakótömbökké, városnegyedekké és városokká állítottak volna össze. 1923-ban kiadta „Vers une architecture” című könyvét, híres szlogenjével: „A ház egy gép, amelyben élünk.” Fáradhatatlanul népszerűsítette elképzeléseit szlogenekkel, cikkekkel, könyvekkel, konferenciákkal és kiállításokon való részvétellel.
Bauhaus és Deutscher Werkbund (1919-1933)
Németországban az első világháború után két fontos modernista mozgalom jelent meg: a Bauhaus egy 1919-ben Weimarban Walter Gropius vezetésével alapított iskola volt. Gropius Berlin hivatalos állami építészének fia volt, aki a háború előtt Peter Behrensnél tanult, és ő tervezte a Fagus Művek kaptafagyárának modern épületét. A Bauhaus a háború előtti Művészeti Akadémia és a műszaki iskola fúziója volt. 1926-ban Weimarból Dessauba helyezték át; Gropius az új iskolát és a diákkollégiumokat az általa szorgalmazott új, tisztán funkcionális modernista stílusban tervezte. Az iskola minden területen modernistákat tömörített; a tantestületben ott voltak Vaszilij Kandinszkij, Joseph Albers és Paul Klee modernista festők, valamint a magyar származású Moholy-Nagy László és Breuer Marcel formatervező.