bélyegkép|jobbra|300px|„Geschäft über Alles” – „Az üzlet mindenek felett”. A Karl Goetz-féle német propagandamedál az óceánjáró elsüllyedéséről, a Cunard jegypénztárosát a halált jelképező csontvázként mutatja bélyegkép|jobbra|300px|A medál túloldala „Keine Bannware!” („Nincs dugáru!”) felirattal, de a hajót hadianyaggal (lövedékekkel, sőt ágyúkkal, és egy repülőgéppel) megpakoltan ábrázolja. Javított dátumú kiadás.
A Lusitania elsüllyesztése az első világháború máig vitatott eseménye volt 1915. május 7-én, amely közvetetten befolyásolta a háború további alakulását.
Ezen a napon a Lusitania brit óceánjárót egy német tengeralattjáró torpedózta meg Írország déli partjainak közelében. A támadás a német kormányzat által az Egyesült Királyság körül háborús övezetként kijelölt területen belül történt, melyet az antant tengeri blokádja elleni válaszlépésként jelöltek ki.
Az utasokat a Lusitania New Yorkból való indulása előtt figyelmeztették a háborús övezetben brit hajó fedélzetén való utazás veszélyeiről, de a torpedótámadást magát a tengeralattjáró előzetes figyelmeztetés nélkül hajtotta végre. A Walther Schwieger sorhajóhadnagy parancsnokolta U 20 jelű német tengeralattjáró az óceánjáró jobb oldalára 700 m távolságból, alámerülve egyetlen torpedót lőtt ki. A torpedótalálatot követően a hajó belsejében egy második robbanás is bekövetkezett, ami után 18 perc alatt elsüllyedt. Az U 20 küldetés szerinti feladata hadihajók és kereskedelmi hajók támadása volt abban a térségben, ahol a Lusitania is áthaladt. A fedélzeten tartózkodó 1960 főből mindössze 763 élte túl a katasztrófát,A hivatalos adatok szerint 1195 fő veszett oda az 1959-ből, illetve ezen felül még három potyautas. Az itteni számokban kihagyják a többször szereplő neveket, és az olyan utasként számon tartott személyeket, akikről utólag kiderült, hogy mégsem voltak a hajón. a halottak között 128 amerikai állampolgár volt.A különböző források eltérően adják meg az amerikai áldozatok számát, a 128 a hivatalos adat. Hoehling 124-ben adja meg a számukat, a Lusitania utasjegyzéke alapján ennél jóval többen voltak, a Library of Congress 123 halottat említ. A Lusitania katasztrófája számos országban Németország ellen hangolta a közvéleményt, és hozzájárult az USA két évvel későbbi hadba lépéséhez is az antant oldalán.Legalábbis a háború utáni angolszász történetírás szerint. A szerencsétlenül járt óceánjáróról készült képeket sűrűn alkalmazta az amerikai propaganda a toborzások során.
Az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban a hajó pusztulásának pontos okait felderíteni igyekvő vizsgálatoknak gátat szabtak a háborús titoktartás követelményei és a propaganda-hadjárat, melynek célja az volt, hogy minden felelősséget Németországra hárítson. Elsüllyesztésekor az elsősorban utasszállítóként funkcionáló hajó a raktereiben 173 tonna hadianyagot, közte 4,2 millió puskalőszert, közel 5000 srapnellel töltött ágyúlövedéket, és 3240 gyújtószerkezetet (csapódógyújtót) szállított. Vita tárgyát képezte a háború alatt, és azóta is a kérdés, hogy a tengeralattjáró jogosan hajtotta-e végre a torpedótámadást oly módon, ahogy az megtörtént.
Előzményei
A Lusitania megépítését és üzemben tartását a brit kormányzat támogatta azzal a kikötéssel, hogy szükség esetén felfegyverzett kereskedelmi cirkálóként (segédcirkálóként) is alkalmazhatóként alakítsák ki. Az első világháború kitörésekor a brit admiralitás fontolóra vette katonai használatra való rekvirálását, és hivatalosan is felvették a segédcirkálók listájára. Az admiralitás hamarosan megváltoztatta ezt a döntést, és a Lusitaniát nem alkalmazta segédcirkálóként. A hozzá hasonló nagy óceánjárók hatalmas mennyiségű szenet fogyasztottak (, vagy ), és jelentősen megcsappantották az admiralitás szénkészleteit, ezért a gyorsjáratú óceánjárók helyett kisebbeket használtak, melyek az előzetesen nekik szánt feladatot gazdaságosabban el tudták látni. Mivel a megjelenésükben is nagyon jellegzetesek voltak, a csapatszállításra is kisebb hajókat használtak. A Lusitaniát és a Mauretaniát 1914-ben is a segédcirkálók hivatalos listáján szerepeltették, és ekként szerepeltek a hadihajókat felsoroló Jane's All the World's Fighting Ships azévi kiadásában is.
A konfliktus kezdetén a Lusitania és más nagy óceánjárók biztonsága miatt nagy volt az aggodalom. Az első keleti irányú útja során szürkeárnyalatos festést kapott, hogy a kilétét elfedjék, és nehezebb legyen vizuálisan észlelni. Mikorra kiderült, hogy a német flottát a brit ellenőrzés alatt tudja tartani, és a kereskedelmi forgalomra lényegében nem jelentenek veszélyt a német hajók, az Atlanti-óceán biztonságosnak tűnt a Lusitaniához hasonló hajók számára, és útnak indították őket, amennyiben a foglalások alapján megtérülőnek bizonyult az üzemben tartásuk.
A nagy óceánjárók közül sokat kivontak a szolgálatból 1914 őszén és telén, részben az észak-atlanti utasforgalom visszaesése miatt, részben pedig az aknáktól és egyéb veszélyektől való megvédésük miatt. A legkönnyebben azonosítható óceánjárók közül néhányat csapatszállítóként, másokat kórházhajóként alkalmaztak. A Lusitania a kereskedelmi forgalomban maradt, bár az ősz és a tél folyamán nem volt teljes a kihasználtsága, a kereslet mégis elég volt ahhoz, hogy polgári szolgálatban tartsák, ehhez azonban gazdaságossági intézkedések is kellettek. Ezek egyike az volt, hogy a 4-es számú kazántermét üzemen kívül helyezték a szénfogyasztás és a fűtők számának mérséklése érdekében. Ez a 25 csomós utazósebesség 21 csomóra való csökkentését jelentette, amivel még mindig a leggyorsabb, polgári szolgálatban maradt első osztályú óceánjárónak számított.Simpson 60. o.
A nyilvánvaló fenyegetés elmúltával a hajó az álcafestés helyett a polgári mintázathoz tért vissza. A nevét ismét aranyozott színekkel emelték ki, a kéményeit a Cunard színeire festették vissza, a felépítményei pedig ismét fehér színt kaptak. Az egyetlen változás a háború előtti festéséhez képest egy bronz/arany sáv volt a felépítményének alsó részén, közvetlenül a fekete hajótest felett.Layton, J. Kent. Lusitania: An Illustrated Biography (2010, Amberley Books)
1915 A britek tengeri blokád alá vették Németországot a háború kitörésekor, 1914 augusztusában, és egy átfogó listát állítottak össze olyan élelmiszereket is tartalmazó termékekről, melyeket háborús dugárúnak nyilvánítottak, majd 1914 novemberében Nagy-Britannia az Északi-tengert „katonai övezetté” (military area) nyilvánította, aminek vizeire minden hajó a saját felelősségre hajózhat csak be.
bélyegkép|jobb|300px|A német tengeralattjáró-flottilla egy része a háború előtt Kielben – az U 20 balról a második 1915 elejére a tengeralattjárók révén új fenyegetés jelent meg a brit hajózás számára. Kezdetben a németek csak a hadihajók ellen vetették be őket, és bár csak ritkán értek el sikereket, ezek meglehetősen látványosak voltak. A tengeralattjárók később kereskedelmi hajókat kezdtek el támadni, azonban szinte mindig a zsákmányjog szerint járva el. Az Atlanti-óceánon való fölénybe kerülés érdekében, és hogy a haditengerészetnek feladatot adjanak, az új fegyvernek számító tengeralattjárót erősen túlértékelő Admiralstab a tengeralattjáró-háború fokozása mellett döntött. 1915. február 4-én Hugo von Pohl tengernagy, az Admiralstab vezetője a Brit-szigetek körüli vizeket háborús övezetté nyilvánította, amin belül február 18-tól kezdődően az antant hajóit a tengeralattjárók előzetes figyelmeztetés nélkül is elsüllyeszthették. Ez még nem számított teljes mértékben korlátlan tengeralattjáró-háborúnak, mivel kerülni kellett a semleges hajók elsüllyesztését.Németországnak az első világháború későbbi részében megindított tengeralattjáróhadjárata (1917-ben) már korlátlannak tekinthető, hasonlóan a második világháborús tengeralattjáróhadviseléshez. Azonban az Admiralstab azt a titkos utasítást adta a tengeralattjáró-parancsnokoknak, hogy vegyenek célba utasszállító hajókat is, mivel ettől azt várták, hogy az egyéb jellegű hajóforgalomra is elrettentő hatással lesz. Mivel Németországnak csak 21 erre a célra bevethető tengeralattjárója volt, és ezek közül számos nem volt bevethető , sokan nem vették komolynak a fenyegetést. Az Egyesült Államok kormányzata figyelmeztette Németországot, hogy „szigorúan elszámoltatással” kell szembe néznie a hadjárat következtében odavesző minden amerikai állampolgárért.
A Lusitania reakciója a német bejelentésre zavart keltő volt. A Brit-szigetek körüli vizek háborús övezetté való nyilvánításakor az óceánjáró útban volt Liverpoolba, és Daniel Dow kapitány az amerikai utasai sürgetésére az amerikai lobogót vonatta fel az árbócra annak érdekében, hogy eltántorítsák a tengeralattjárókat a támadástól. Ez a tette viták egész sorát váltotta ki az amerikai hatóságok és Németország között.
A következő útja során a Lusitaniának menetrend szerint 1915. március 6-án kellett Liverpoolba érkeznie. Ezúttal az admiralitás külön utasításokkal látta el azzal kapcsolatban, hogy hogyan kerülje el a tengeralattjárókat. A rombolók csekély száma ellenére Henry Oliver tengernagy két ilyen egységet, a Louist és a Laverockot küldte ki az óceánjáró biztosítására, a Lyons Q-hajót (tengeralattjáró-csapdát) pedig a Liverpooli-öbölbe küldte járőrözni.Referred to in Lusitania, by Diana Preston, and Lusitania: An Illustrated Biography by J. Kent Layton (2010, Amberley Books). Az egyik romboló parancsnoka telefonon kereste meg a Cunard hajótársaságot, hogy megérdeklődje a Lusitania tartózkodási helyét, de a hajótársaság megtagadta a válaszadást azzal, hogy ez ügyben az admiralitást kell keresnie. A nyílt vizeken a két romboló szikratávírón lépett kapcsolatba az óceánjáróval, de mivel nem rendelkeztek a kereskedelmi hajók kódkönyveivel, nyílt üzeneteket váltottak. Ez jelentős kockázatoknak tette volna ki a hajóját, ezért Dow kapitány csak kódolva volt hajlandó megadni a pozícióját. Ezt viszont jelentősen eltérve a tényleges helyzetétől adta meg, ami miatt a rombolók nem tudtak rátalálni., így pedig a Lusitania kíséret nélkül futott be Liverpoolba.Preston, D. (2002) Lusitania: An Epic Tragedy. New York: Walker & Company.
A fenyegetésre tekintettel végeztek néhány módosítást a Lusitanián és az alkalmazásának körülményein. Azt az utasítást kapta, hogy a háborús övezetben ne vonjon fel semmilyen zászlót. Számos figyelmeztetést és tanácsot kapott a hajó kapitánya, melyek segítették annak eldöntésében, hogyan tudja a legjobban megvédeni a hajóját az új fenyegetéssel szemben, és a hajó kéményeit is átfestették sötétszürkére, hogy nehezebben tudják észlelni az ellenséges tengeralattjárók. A kilétét lehetetlen volt teljesen elfedni, mivel a sziluettje széleskörben ismert volt, ezért a hajónév feliratát nem is festették le.New photographic evidence presented in Lusitania: An Illustrated Biography, by J. Kent Layton (2010, Amberley Books)