Mórocz Antal (Pápa 1835. május 17 – Gödöllő 1918. április 28). Templom és iskolaépítő római katolikus lelkipásztor, áldozópap, egyházi író, költő. Élete, irodalmi munkássága a hitnek, a magyar nyelv és beszédkultúra fejlesztésének és a szegények felkarolásának szolgálata volt.

Élete

Származása Apja nemes Mórocz Mihály (1802-1887) pápai kisbirtokos, édesanyja Ács Katalin. Sok testvére közül öten érték meg a felnőttkort. Szüleit illetve kisebb testvéreinek felnevelését, taníttatását fiatal korától kezdve támogatta. Testvérbátyja volt Mórocz Alajos gönyűi kántortanító és jegyző.

Tanulmányai Elemi iskoláit Pápán végezte. Gimnáziumi tanulmányait a pápai bencés algimnáziumban kezdte meg. 1847-1852 között a győri bencés főgimnáziumban tanult. 1852-ben belépett a bencés rendbe, és Pannonhalmán teológiát hallgatott. 1856-tól Veszprémben szemináriumi hallgató. 1859. július 26-án Ranolder János veszprémi püspök szentelte pappá.

Lelkészi munkássága: 1859-től Súron, 1860-tól Somlóvásárhelyen, 1864-től Zalaszegváron, 1867-től Tüskeváron, 1869-től Somlószőlősön káplán. Tüskeváron Házy Alajos plébános káplánjaként Élő Rózsafüzér imaközösséget szervezett. 1870. november 1-től Minderlein Ignácz ’48-as honvédezredes, lovászpatonai plébános nyugdíjba vonulása után Lovászpatonán adminisztrátor, áldozár.

Negyvennégy évig Lovászpatona anyaegyház és filiája Nagydém, valamint a hozzájuk tartozó külterületek, Vicsepuszta, Szeglepuszta, Szerdahely, Agymajor, Heitermajor, Dombizsór és a három Répáspuszta lelkipásztora volt.

A bencés rend alapszabályait követve szegénységben és nincstelenségben élt. Javadalmazását, jószágát, vagyonát, szeretetét –felekezeti hovatartozástól függetlenül– megosztotta a falu szegényeivel. Vallotta: „A gazdagnak pénze, a szegénynek meg szíve van”. A pápai bencés gimnázium szegény tanulóinak taníttatását segélyező Szulpicz Egylet tagja és aktív támogatója volt.

Lovászpatonán a Festeticsek által 1765-ben épített omladozó templom helyébe 1884-1885-ben, a kegyúr Wallisné Medgyesi Somogyi Ilona grófnő támogatását megnyerve új, 32 m magas tornyú templomot épített az akkor 1140 lélekszámú egyházközség számára. Mórocz közbenjárására az adományozók között volt egykori rendtársa, a nagydémi születésű Soós Mihály kanonok, író, a Keszthelyi Magyar Királyi Gazdasági Tanintézet természettan- és mennyiségtan tanára és maga a király is. 1885. szeptember 27-én 14 környező község plébánosa és esperese áldotta meg az új templomot. Az ünnepélyre írt dicsőítő, hálaadó versét Mórocz Alajos Gönyű község kántortanítója zenésítette meg. Mórocz szolgálata alatt 1894-ben a lovászpatonai templomba 2 manuálos 8 regiszteres 456 sípos új barokk orgona, 1891 és 1901 között öt terrakotta illetve fa templomszobor került, a templomtoronyba 1912-ben új ütős toronyóra, a templom előtt egy Mária-szobor és egy utcai kőkereszt épült. 1910-ben Lovászpatonán új háromtantermes elemi iskolát épített (ma művelődési ház), és a régi iskolát tanítólakásokká alakíttatta át. Fő támasza és harcostársa Horváth János római katolikus kántortanító volt, akivel 1873-tól nyugdíjba vonulásáig dolgoztak együtt.

Nagydémi filiájának temploma 1884-ben kapott díszes tornyot, 1886-ban új tetőzetet, 1904-ben pedig új orgonát. Hívei adományából alapítványi számadásba vett négy új templomszobrot és egy fakeresztet. Egyházközségében megalapította a Rózsafüzér Társulat testvérületet (confraternitas). Közel 55 éves szolgálata alatt több mint 1000 gyermeket készített föl a bérmálás szentségének fölvételére.

Hitének szellemi óriása volt. Papi hitvallását önmaga az alábbiak szerint fogalmazta meg:

Az elemi iskolában pásztora volt nevessé lett tanítványainak: dr. Babics Antal Kossuth-díjas orvosprofesszornak, dr. Babics Endre római katolikus kanonoknak, Patonay (Pitying) József főgimnáziumi tanár - történésznek, Józsy Béláné Horváth Margit tanítónőnek. Lovászpatona plébániáját plébánosi cím nélkül adminisztrátori minősítésben több mint négy évtizeden át vezette.

Irodalmi munkássága Szóval, hittel és tollal harcolt a kultúráért, az iskoláért, a nemzeti nyelvért, a tanítók társadalmi megbecsüléséért, az elesettekért. Minden megszólalásával, írásával ápolni, fejleszteni, terjeszteni akarta szép magyar anyanyelvét. Prózai és lírai művei oktató-nevelő szándékát, hazája és a magyar nyelv iránti szeretetét bizonyítják. Patonay (Pitying) József helytörténész írja róla: „Csak magyarul tudott – de magyarul aztán tudott!”

Bátran kiállt a népnevelők, a tanítók mellett, társadalmi megbecsülésüket követelte:

1885-ben jelent meg A Lovászpatonai Plébánia – Templomépítési emlékül című prózai írása, melyben nemcsak a templom születésének történetét, hanem történészi igényességgel a lovászpatonai plébánia múltját is megörökítette. Még ugyanez évben nyomdába került Szívlant című verse, melyben a hit és az erény dicsérete mellett köszönetet mondott a templomért. A vén bakter életkátéja című vallási témájú tanító-oktató verses elbeszélése –amely nem egyszerűen hitvallás, hanem az emberi élet egészére érvényes tanítás – először folytatásban jelent meg a Veszprémi Közlöny hasábjain, majd 1888-ban Stettner Ede veszprémi Szent István Könyvnyomdája adta ki. Az egyszerű falusi embernek szól tiszta érthető magyar nyelven. A tudós bölcselkedő – akire hatottak a nagy latin klasszikusok, Horatius és Vergilius – életszemlélete, a természetközeli élet és az emberi méltóság dicsérete, feltétlen tisztelete olvasható ki belőle:

Az ezredéves ünnepségsorozatra 1896-ban jelent meg a Milleniumi gondolatok; Megszívlelésül a katholikus magyar néphez című prózai írása Budapesten a Hunyadi Mátyás Intézet nyomtatásában. A Magyar Szemle pályázatára írta „Istent féljétek, királyt tiszteljétek!” jeligére 15 versszakos hazafias költeményét Hazáért – Királyért címmel. 1909-ben ünnepelt aranymiséjét is verssel köszöntötte Offertórium lelkipásztor aranymiséjére címmel, melyet az újpesti Salgó Nyomda jelentetett meg.

Sokat tett az 1896-ban Pápán felavatott ’48-as honvédszobor anyagi forrásainak megteremtéséért.

79 éves koráig aktívan, segítő káplán nélkül dolgozott. 1914. január 10-én ténylegesen nyugdíjba vonult. Egy erdélyi tanítócsalád fogadta be Törcsváron, majd 1916-1918 között az anyaországba menekülő családdal együtt Gödöllőn talált menedéket. 83 évesen – ahogy élt – szegényen és nincstelenül érte a halál 1918. április 28-án. Gödöllőn temették el.

Emlékezete Lovászpatonán – az egykori iskolaépítés 110. évfordulóján – a Lovászpatonai Baráti Kör Egyesület által állított márványtábla őrzi emlékét (2020).

Források

Magyar Katolikus Lexikon https://lexikon.katolikus.hu/M/M%C3%B3rocz.htm Dr. Nagy György: Historia Domus Lovászpatona (kézirat 1973) Bartháné Borsó Katalin: Lovászpatonának szeretettel … (Pápa, 2012. 313. old. ) Bartháné Borsó Katalin: Apáink szülőföldje (Pápa, 2015. 313. old. ) Lovászpatonai Életrajzi Lexikon (Lovászpatona Község honlapja) https://www.lovaszpatona.hu/kozsegunk/eletrajz.html Bartha Lászlóné Borsó Katalin: Emlékezés Lovászpatona egykori iskolájára (Honismeret 1. évfolyam 1. szám. 2022/1. Honismereti Szövetség folyóirata. Szerkesztő: Hála József) Patonay (Pitying) József: Lovászpatona és a lovászpatonai plébánia története (kézirat 1935–1950) Pfeiffer János: A veszprémi egyházmegye történeti névtára (1630-1950) München, 1987. 1120+104 old. Pápa és Vidéke 1918. 05. 12. Hungary Civil Registrations Family Search https://www.familysearch.org/en/search/catalog/1452460