jobbra|keretnélküli|260px
Argentína történelme mintegy 13 ezer évvel ezelőtt, az ember megjelenésével kezdődött. Az első mezőgazdasági kultúrák a terület északnyugati részén, az Andok lábainál jöttek létre, az i. e. 18 században. Az európaiak 1502-ben jelentek meg, és tíz évvel később felfedezték a La Plata folyó torkolatát. Argentínát a spanyolok gyarmatosították, akik 1776-ban létrehozták a Río de la Plata-i Alkirályságot; ez az 1810-es forradalmat követően több autonóm államra: az Egyesült Río de la Plata-i Tartományokra (a későbbi Argentína és Uruguay), Bolíviára és Paraguayra esett szét.
A függetlenség 1816. július 9-i kikiáltásával és a Spanyolország 1824-es katonai vereségével Argentína nemzetközileg elismert, szuverén állammá vált. 1833-ban a Brit Birodalom megszállta a Falkland-szigeteket, amelyek elvesztését Argentína azóta sem ismerte el.
A polgárháborúk elhúzódó időszaka után 1853 és 1860 között létrejött a szövetségi tartományokból álló Argentin Köztársaság. Az állam dél felé terjeszkedett és a pampák meghódításával határait egészen a Tűzföldig tolta ki.
1862 és 1930 között az alkotmányos stabilitás hosszú időszaka következett, amely alatt az európai (főleg olasz és spanyol) bevándorlásnak köszönhetően népessége ötször gyorsabban nőtt a világ átlagánál.
1930-tól katonai diktatúrák, illegitim kormányok, fokozódó korrupció, a lakosság elnyomásának korszaka következett, amely kisebb enyhülésekkel egészen az 1980-as évekig tartott. Miután a diktatúra 1982-ben a falklandi háborúban vereséget szenvedett, kénytelen volt átadni a hatalmat a nép által választott demokratikus kormányoknak. A diktatúra prominens vezetőit emberiesség elleni bűncselekmények miatt vonták felelősségre. A demokrácia korszaka azóta is tart, bár ez idő alatt Argentína súlyos politikai és gazdasági válságokkal volt kénytelen szembenézni.
Őstörténet bélyegkép|A Santa Cruz-i Kezek barlangja bélyegkép|Pucará de Tilcara inkák előtti erődje A mai Argentína területe az európaiak megjelenése előtt ritkán lakott térség volt. Az első emberek az őskőkor végén jelentek meg és jelen voltak a mezolitikum és a neolitikum során is.Santillán, p. 17 Az i. e. 4000 és 2000 közötti aszályos időszakban a belső területek nagyrészt elnéptelenedtek.A Gil, M Zárate & G Neme (2005), Mid-Holocene paleoenvironments and the archeological record of southern Mendoza, Argentina. Quat. Intern. 132: 81-94. Az argentínai őslakosokat három nagyobb csoportra osztják: kezdetleges, agyagedényeket nem készítő vadász-gyűjtögetők; fejlett vadász-gyűjtögetők; valamint letelepedett, agyagedényeket készítő népek.Santillán, pp. 18–19 Az első csoport a pampákon és Patagóniában élt; a második csoportba olyan népek tartoztak, mint a charrúák, minuanék és a guaraník.
Földműveléssel egészen a mai Mendoza tartomány déli részéig foglalkoztak az ott élő indiánok. Egy időben az észak-patagóniaiak is megpróbálkoztak vele, de hamarosan visszatértek a vadászathoz és gyűjtögetéshez és a spanyolok érkeztekor már teljesen felhagytak a növénytermesztéssel. A patagóniai síkságokon legelő nagyszámú guanakó miatt vadászattal biztosabb volt az élelmiszerellátás.
A 15. század végén az északnyugati, Andok-menti Quebrada de Humahuaca völgy törzseit meghódították az inkák, akik ezüstöt, cinket és rezet bányásztak itt. Uralmuk mintegy fél évszázadon át tartott és a spanyolok 1536-os érkezése vetett véget neki.
A spanyol gyarmatosítás
Az európaiak 1502-ben jelentek meg először a térségben a portugál Gonçalo Coelho expedíciójával (vele tartott Amerigo Vespucci) is. 1512 körül João de Lisboa és Estevão de Fróis felfedezte a La Plata folyó torkolatát és felvette a kapcsolatot a charrúa törzzsel, akiktől tudomást szereztek a "hegyi népről", az Inka Birodalomról. Ők egészen a déli szélesség 42°-áig jutottak, az észak-patagóniai San Matias-öbölig. A spanyolok Juan Díaz de Solís expedíciójával 1516-ban értek el először a mai Argentínába. 1536-ban Pedro de Mendoza a mai Buenos Aires helyén kis települést alapított, amelyet azonban 1541-ben kiürítettek.Mitre, pp. 8–9 1580-ban Juan de Garay újabb várost alapított itt, majd 1573-ban Jerónimo Luis de Cabrera létrehozta Córdobát. A régió ekkor a Perui Alkirálysághoz tartozott, így a telepesek annak fővárosából, Limából érkeztek. Számuk azonban alacsony maradt, mert a La Plata torkolatvidékén – Dél-Amerika más tájaitól eltérőn – nem találtak aranyat.
Minden árunak Limán (illetve a hozzá közeli kikötőn, Callaón) kellett keresztülhaladnia, ami nagyon megnehezítette a kereskedelmet és a bürokratikus rendelkezések miatt Asunción, Buenos Aires és Montevideo kikötőiben virágzott a csempészet.Abad de Santillán, p. 391 Los ingleses tuvieron en las colonias españolas, a pesar del monopolio comercial metropolitano, fuertes intereses: el comercio ilícito se aproximaba en su monto casi al valor del autorizado por España; el contrabando se convirtió en un medio importante de vida para los propios colonos y también para los gobernantes encargados de reprimirlo
A spanyolok 1776-ban létrehozták a Río de la Plata-i Alkirályságot; ide tartozott a mai Argentína, Uruguay, Paraguay, valamint Bolívia jelentős része. A vámkikötő Buenos Airesben volt, itt haladt át Potosí ezüstje, az exportra szánt marha- és bőrszállítmányok, valamint más árucikkek. A város fokozatosan a térség legfontosabb kereskedelmi csomópontjává fejlődött. Mindezek ellenére az alkirályság elmaradott maradt, az ipari termékeket importálnia kellett és – az alkirály udvarának kivételével – még a leggazdagabb családok sem tudták az európai elvárások szerint felszerelni háztartásaikat (például panaszkodtak, hogy hiába rendelnek porcelánt, az a hosszú hajóút után törötten érkezett).
Fennállásának néhány évtizede alatt az alkirályságban a régiók között nem alakult ki erős kohézió és megfelelő spanyol támogatásban sem részesült. A napóleoni háborúk kitörését követően a spanyolok a trafalgari csatában elvesztették hadiflottájukat és tengeri útvonalakat a britek uralták. A britek 1806-ban és 1807-ben megpróbálták elfoglalni Buenos Airest és Montevideót, de a Santiago de Liniers vezette spanyol gyarmati erők visszaverték őket.Luna, Independencia..., p. 28
Spanyolország francia megszállása és VII. Ferdinánd király foglyul ejtése az alkirályságban is nagy felfordulást okozott. Az általános vélemény szerint király hiányában a gyarmatoknak magukat kell kormányozniuk. Többhelyütt fellázadtak a gyarmati hatóságok ellen (pl. Chuquisacában, La Paz-ban, Montevideóban vagy Buenos Aires-ben), de a felkelések rövid életűnek bizonyultak. Amikor azonban 1810-ben híre jött, hogy Cádiz és León kivételével egész Spanyolország megszállás alá került, kitört a májusi forradalom, amely idővel elvezetett Argentína függetlenségéhez.
A függetlenségi háború
A májusi forradalom során jogászokból és katonatisztekből junta alakult, amely nem ismerte el legálisnak az alkirály uralmát, tekintve hogy az őt küldő spanyol kormányzat már nem létezett. Az alkirályságot átnevezték Río de la Plata-i Egyesült Tartományokra. A nagy területű alkirályság egyes részei royalisták maradtak, mások a juntát támogatták (utóbbi egyébként szintén VII. Ferdinánd nevében gyakorolta a hatalmat, függetlenségről ekkor még nem esett szó). A junta Manuel Belgrano és Juan José Castelli vezetésével csapatokat küldött a royalisták ellen és elkezdődtek az első fegyveres összecsapások. Az Első juntát később felváltotta a több taggal rendelkező Nagy junta, azt pedig az Első triumvirátus, néhány évvel később pedig a Második triumvirátus. Összehívták a XIII. évi nemzetgyűlést, amelynek ki kellett kiáltania a függetlenséget és el kellett fogadnia az alkotmányt. Erre azonban nem került sor, ehelyett elnöki rendszert vezettek be, a Legfelsőbb vezetővel (Director Supremo) az élén.
Ekkorr érkezett Buenos Aires-be José de San Martín, valamint a spanyolországi háború néhány másik veterán tábornoka, akik új lendületet adtak a függetlenségi mozgalomnak. A royalistákkal addig nem boldoguló forradalmi csapatok Alvear vezetésével elfoglalták Montevideót. San Martín megszervezte az Andeszi Hadsereget és Bernardo O'Higgins és más chileiek segítségével átkelt az Andokon és kiűzte a spanyolokat Chiléből. A chilei flotta segítségével átkelt Peruba, felszabadítva azt is a royalista hatalom alól. San Martín a guayaquili konferencián találkozott Simón Bolívarral, majd visszatért előbb Chiléba, majd Argentínába.
Míg San Martín átkelt az Andokon, Argentínában 1816 júliusában összeült a tucumáni kongresszus, amely július 9-én kikiáltotta az Egyesült Tartományok függetlenségét (1825-ben Bolívia elszakadt tőle, 1828-ban pedig a Brazíliával vívott háború következtében Uruguay is önállósult). A függetlenségi harcokban segítette az országot a francia születésű Hippolyte Bouchard, aki argentin zászló alatt hajójával megkerülte a Földet és végigfosztogatta a spanyol gyarmatokat, többek között a Fülöp-szigeteket, Kaliforniát és a közép-amerikai tengereket.Delgado de Cantú, Gloria M. (2006). Historia de México. México, D. F.: Pearson Educación.Mercene, Manila men, p. 52. Útja során kikötött Hawaiin is, ahol I. Kamehameha király elsőként ismerte el Argentínát független államként.
Nagy-Britannia 1825-ben ismerte el Argentínát, megkötve a két ország közötti barátsági és kereskedelmi szerződést. A spanyol elismerés csak évtizedekkel később következett be.
Polgárháborúk
A függetlenségét frissen elnyert államban azonnal hosszú, egészen 1853-ig tartó polgárháborús időszak következett, ahol az unitariánusok és a föderalisták harcoltak egymással, eldöntendő az államformát és benne Buenos Aires szerepét. Az unitariánusok erős, centralizált államban gondolkodtak, ahol a Buenos Aires-i központ irányítja a fejletlen vidék felemelését; ezzel szemben a föderalisták autonóm tartományok szövetségét szerették volna, mint amilyen akkor az Egyesült Államok volt.
Az 1820-as cepedai csatában a unitariánusok döntő vereséget szenvedtek és a központi kormány, az államfő és az 1819-es alkotmány minden tekintélyét elvesztette. Ezt követően csak 1824-ben sikerült köztársasági elnököt választani Bernardino Rivadavia személyében, 1826-ban pedig új alkotmányt fogadtak el. A brazil háborúban elszenvedett vereség miatt Rivadavia 1827-ben lemondott, az alkotmányt pedig visszavonták.
Ezekben az időkben a konföderáció nemzetközi kapcsolatait (beleértve a háborúk és az adósságok menedzselését) Buenos Aires tartomány kormányzói felügyelték. A korszak meghatározó személyisége a föderalista Juan Manuel de Rosas volt, akinek megítélése a mai napig ellentmondásos: a baloldaliak diktátornak, a jobboldaliak a nemzeti önrendelkezés bajnokának tartják.
Rosas 1829-től 1852-ig állt Buenos Aires élén és az alatt az idő alatt számos fegyveres konfliktusban kellett helytállnia elszakadási törekvések, valamint szomszédos államok, sőt európai hatalmak támadásai miatt. Bár föderalista volt, a vámjövedelmeket központi kormányként megtartotta Buenos Airesnek. Emiatt a többi tartomány tiltakozott, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy egyedül Buenos Aires fizette az állam külföldi adósságait, amelyeket a függetlenségi és brazil háborúk során halmozott fel. Rosas kemény kézzel kormányzott, saját paramilitáris alakulatokat is szervezett Népi Restaurációs Társaság (Sociedad Popular Restauradora) névvel.
Rosas nem volt hajlandó új alkotmányozó nemzetgyűlést összehívni, így végül Justo José de Urquiza tábornok fellázadt ellene. Urquiza az 1852-es caserosi csatában legyőzte a diktátort és összehívta az alkotmányozó gyűlést. A következő évben elfogadott alkotmány a mai napig érvényben van (bizonyos módosításokkal). Buenos Aires tartomány tiltakozásul elszakadt a konföderációtól, de néhány évvel később újból csatlakozott. Az egyesült ország első elnökévé Bartolomé Mitrét választották meg 1862-ben.
Liberális kormányok (1862–1880)