Az Amerikai Egyesült Államok 1865 és 1917 közötti történelmét a rekonstrukció korszaka, az aranyozott kor és a progresszív korszak jellemezte, és magában foglalja az iparosodás és az ebből következő bevándorlási hullámot az Egyesült Államokban.

A gyors gazdasági növekedés és a szárnyaló jólét ezen időszakában az Egyesült Államok északi és nyugati részén az USA a világ meghatározó gazdasági, ipari és mezőgazdasági hatalmává vált. A nem mezőgazdasági dolgozók éves átlagjövedelme (infláció után) 1865 és 1900 között 75%-kal nőtt, majd 1918-ig további 33%-kal nőtt.U.S. Bureau of the Census, Historical Statistics of the United States (1976) series D726 and D736 pp. 164–165

Az 1865-ös amerikai polgárháborúban a déli konföderációs államok felett aratott győzelemmel az Egyesült Államok egységes nemzetté vált, erősebb nemzeti kormánnyal. A rekonstrukció véget vetett a legalizált rabszolgaságnak és az állampolgárságnak a volt rabszolgák számára, de az újonnan megszerzett politikai hatalmukat egy évtizeden belül visszavonták, és másodrendű állampolgárok lettek a „Jim Crow” rendszerben, a mélyen átható szegregációban, amely a következő 80-90 évben is fennmaradt. Politikailag a harmadik és negyedik pártrendszer idején a nemzetet többnyire a republikánusok uralták (két demokrata elnök kivételével). 1900 és William McKinley elnök meggyilkolása után a progresszív korszak politikai, üzleti és társadalmi reformokat hozott (pl. az oktatás új szerepei és kormányzati kiterjesztése, a nők magasabb státusza, a vállalati túlkapások visszaszorítása, valamint a kormányzat és a társadalom számos területének modernizálása). A progresszívek új középosztálybeli szervezeteken keresztül küzdöttek a bebetonozott, állami politikai pártszervezetek és a nagyvárosi „gépezetek” korrupciója és kulisszák mögötti hatalma ellen. Követelték - és el is nyerték - a nők szavazati jogát, valamint az országos alkoholtilalmat 1920-1933 között.

Az európai bevándorlás példátlan hulláma során 1865 és 1918 között 27,5 millió újonnan érkezett bevándorlóU.S. Bureau of the Census, Historical Statistics of the United States (1976) series C89 biztosította az ipar és a mezőgazdaság terjeszkedéséhez szükséges munkaerőbázist, valamint a gyorsan növekvő városi Amerika nagy részének népességbázisát.

A XIX. század végére az Egyesült Államok a világ vezető ipari hatalmává vált, és az új technológiákra (például a távíróra és az acélra), a bővülő vasúthálózatra, valamint a bőséges természeti erőforrásokra, például a szénre, a fára, az olajra és a termőföldekre építve elindította a második ipari forradalmat.

Az Egyesült Államok ebben az időszakban kezdett globális szuperhatalommá válni. Az USA 1898-ban könnyedén legyőzte Spanyolországot, ami váratlanul egy kis birodalmat hozott. Kuba gyorsan megkapta a függetlenséget, a Fülöp-szigetek pedig végül 1946-ban vált függetlenné. Puerto Rico (és néhány kisebb sziget) állandó amerikai területté vált, akárcsak Alaszka (1867-ben vásárlással hozzácsatolták). A független Hawaii Köztársaságot az USA 1898-ban területként csatolta magához.

A rekonstrukció kora

A rekonstrukció az 1863 és 1877 közötti időszak volt, amikor a szövetségi kormány átmenetileg átvette az irányítást - egyenként - a Konföderáció déli államai felett. Abraham Lincoln elnök 1865 áprilisában történt meggyilkolása előtt mérsékelt rekonstrukciós terveket jelentett be, hogy a volt konföderációs államokat minél gyorsabban visszaintegrálja. Lincoln 1865 márciusában létrehozta a Freedmen's Bureau-t, hogy segítse a volt rabszolgákat az oktatásban, az egészségügyi ellátásban és a munkavállalásban. A rabszolgaság végleges eltörlését az 1865 decemberében ratifikált tizenharmadik kiegészítéssel sikerült elérni. 1865 decemberében azonban Lincolnnak ellenálltak a saját pártján belüli radikális republikánusok, akik attól tartottak, hogy a volt konföderációsok soha nem mondanak le igazán a rabszolgaságról és a konföderációs nacionalizmusról, és a színfalak mögött mindig megpróbálják majd visszaállítani azokat. Ennek eredményeként a radikális republikánusok megpróbáltak olyan jogi korlátozásokat bevezetni, amelyek a legtöbb volt felkelőtől elvették volna a választójogot és a választott tisztségek betöltéséhez való jogot. A radikálisok ellen Lincoln alelnöke és utódja, a Tennessee-i demokrata Andrew Johnson állt ki. A radikálisok azonban megnyerték a kritikus 1866-os választásokat, és elég helyet szereztek a Kongresszusban ahhoz, hogy felülbírálják Johnson elnök vétóját az ilyen törvények ellen. Sőt, sikeresen vád alá helyezték Johnson elnököt (a képviselőházban), és majdnem eltávolították hivatalából (a szenátusban) 1868-ban. Eközben új alkotmányos és szövetségi jogi védelmet adtak a déli „felszabadítottaknak”.

A radikálisok újjáépítési tervei 1867-ben léptek életbe az amerikai hadsereg felügyelete alatt, lehetővé téve, hogy a „Szabadultak”, a szimpatizáns helyi fehérek és az északról nemrég érkezettek republikánus koalíciója átvegye az irányítást a déli államok kormányai felett. Ratifikálták a tizennegyedik kiegészítést, amely hatalmas új hatásköröket adott a szövetségi bíróságoknak, hogy állami szinten foglalkozzanak az igazságszolgáltatással. Ezek az állami kormányok nagy összegű kölcsönöket vettek fel a vasútvonalak és az állami iskolák építésére, növelve az adókulcsokat. Az e politikákkal szembeni egyre hevesebb ellenállás visszahatása a legtöbb szimpatizáns helyi fehéret kiszorította a Republikánus Pártból és a Demokrata Pártba terelte. Ulysses S. Grant elnök érvényesítette az afroamerikaiak polgárjogi védelmét, amelyet Dél-Karolina, Mississippi és Louisianaállamokban megtámadtak. 1870-ben ratifikálták a tizenötödik kiegészítést, amely az afroamerikaiaknak szavazati jogot biztosított az amerikai választásokon.

Thaddeus Stevens amerikai képviselő a rekonstrukcióval kapcsolatos egyik fő döntéshozó volt, és elérte, hogy a képviselőház vádat emeljen Andrew Johnson elnök ellen. Hans Trefousse, vezető életrajzírója megállapítja, hogy Stevens „az egyik legbefolyásosabb képviselő volt, aki valaha a Kongresszusban szolgált. [Uralkodott] a Házban szellemességével, a parlamenti jog ismeretével és puszta akaraterejével, még akkor is, ha gyakran nem tudott érvényesülni."

A rekonstrukció minden államban más-más időpontban ért véget, utoljára 1877-ben, amikor a republikánus Rutherford B. Hayes megnyerte az 1876-os vitatott elnökválasztást ellenfele, Samuel J. Tilden felett. A vitatott elektori szavazatok kezelésére a Kongresszus választási bizottságot hozott létre. A bizottság a vitatott szavazatokat Hayesnek ítélte. A fehér Dél elfogadta az „1877-es kompromisszumot”, tudván, hogy Hayes azt javasolta, hogy a hadsereg megszüntesse a republikánus kézben maradt három állam kormánya feletti ellenőrzést. A fehér északiak elfogadták, hogy a polgárháború véget ért, és hogy a déli fehérek nem jelentenek veszélyt a nemzetre.Eric Foner, A Short History of Reconstruction (1990) pp. 217–37

A rekonstrukció vége a polgárjogok és polgári szabadságjogok rövid időszakának végét jelentette az afroamerikaiak számára délen, ahol a legtöbben éltek. A rekonstrukció állandó ellenérzést, bizalmatlanságot és cinizmust okozott a fehér déliek körében a szövetségi kormánnyal szemben, és hozzájárult a „szilárd Dél” megteremtéséhez, amely jellemzően a (akkoriban) szociálisan konzervatív demokratákra szavazott minden helyi, állami és országos hivatalban. A fehér felsőbbrendűség hívei a „Jim Crow-törvények” révén szegregált társadalmat hoztak létre, amely a feketéket másodrangú állampolgárokká tette, akiknek nagyon kevés politikai hatalmuk és nyilvános szavuk volt.C. Vann Woodward, The Strange Career of Jim Crow (1954) pp. 67–111 A fehér elit (a „Megváltóknak” nevezett - a „Bourbon-demokraták” déli szárnya) szilárd politikai és gazdasági ellenőrzés alatt tartotta a déli országot egészen a populista mozgalom 1890-es évekbeli felemelkedéséig. A helyi bűnüldözés gyenge volt a vidéki területeken, ami lehetővé tette, hogy a felháborodott csőcselék lincseléssel orvosolja a feketéknek felrótt állítólagos, de gyakran nem bizonyított bűncselekményeket.C. Vann Woodward, Origins of the New South, 1877–1913 (1951) pp. 205–34

A történészek értelmezései a radikális republikánusokról drámaian eltolódtak az évek során, az 1950 előtti nézettől, amely szerint a nagyvállalatok eszközei voltak, akiket a pártoskodás és a fehér Dél iránti gyűlölet motivált, az 1950-es évek és az azt követő évek neoabolicionistáinak nézőpontjáig, akik üdvözölték erőfeszítéseiket, hogy egyenlő jogokat adjanak a felszabadított rabszolgáknak.Vernon Burton, "Civil War and Reconstruction," in William L. Barney, ed., A Companion to 19th-century America (2006), pp. 54–56.

Magán a déli államokban a viharos 1860-as évek értelmezése fajonként élesen különbözött. Az amerikaiak gyakran vallási szempontból értelmezték a nagy eseményeket. Wilson Fallin történész alabamai baptista prédikációk segítségével állítja szembe a polgárháború és a rekonstrukció fehér és fekete értelmezését. A fehér prédikátorok azt a nézetet vallották, hogy:

Isten megfenyítette őket, és különleges küldetést adott nekik - az ortodoxia, a szigorú bibliaismeret, a személyes jámborság és a hagyományos faji kapcsolatok fenntartása. A rabszolgaság, hangsúlyozták, nem volt bűnös. A felszabadítás inkább történelmi tragédia volt, és a rekonstrukció vége Isten kegyelmének egyértelmű jele.

Ezzel éles ellentétben a fekete prédikátorok a polgárháborút, a felszabadulást és a rekonstrukciót úgy értelmezték, mint:

Isten ajándéka a szabadság. Nagyra értékelték a lehetőséget, hogy gyakorolhassák függetlenségüket, hogy a saját módjukon imádkozhassanak, hogy megerősítsék értéküket és méltóságukat, és hogy hirdessék Isten atyaságát és az emberek testvériségét. Legfőképpen azt, hogy megalakíthatták saját egyházaikat, egyesületeiket és gyűléseiket. Ezek az intézmények önsegélyt és faji felemelkedést kínáltak, és olyan helyeket biztosítottak, ahol a felszabadulás evangéliumát hirdethették. Ennek eredményeként a fekete prédikátorok továbbra is ragaszkodtak ahhoz, hogy Isten megvédi és segíti őket; Isten lesz a sziklájuk a viharos földön.Wilson Fallin Jr., Uplifting the People: Three Centuries of Black Baptists in Alabama (2007) pp. 52–53

A 21. század történészei jellemzően kudarcnak tartják a rekonstrukciót, de „nem értenek egyet abban, hogy mi okozta a rekonstrukció kudarcát, arra összpontosítva, hogy túl messzire ment-e, túl gyorsan, vagy nem ment elég messzire”. Eric Foner argued in 2015, "Today, scholars believe that if the era was 'tragic,' it was not because Reconstruction was attempted but because it failed." Eric Foner, "Why Reconstruction Matters," New York Times March 28, 2015

Mark Summers történész 2014-ben azonban pozitív eredményt látott: ha a rekonstrukció célját abban látjuk, hogy a háború fő céljai teljesüljenek: az Unió örökre összetartása, az együttműködésre képes Észak és Dél, a rabszolgaság kiirtása és a szekciós rivalizálás korlátozása, az állami szuverenitásra való, fegyveres erővel alátámasztott, hivalkodó felhívásoktól való félelem tartós száműzése, akkor a rekonstrukció úgy néz ki, mint ami ebből a szempontból volt, tartós és méltatlan siker.

A Nyugat