Petőfi S. János (születési nevén: Petőfi Sándor; Miskolc, 1931. április 23. – Budapest, 2013. február 10.) nyelvész, nyelvfilozófus.
Petőfi S. János a szövegnyelvészet egyik megalapítója. Pályájának különböző szakaszaiban a szövegtan, a kommunikációelmélet és a szemiotika mellett más kutatási területeket is jelentős eredményekkel gazdagított: hozzájárult a matematikai nyelvészet, a szemantika, a nyelvfilozófia, a tudományelmélet kutatásához is. Publikációs jegyzéke több száz tételt tartalmaz. Tanulmányainak túlnyomó többsége a nemzetközi élvonalba tartozó folyóiratokban és tekintélyes könyvsorozatok köteteiben jelent meg angol, német, olasz, francia, spanyol és japán nyelven, a rendszerváltást követően itthon is intenzíven publikált. Mintegy két tucat monográfia szerzője vagy társszerzője, három tucat tanulmánykötet szerkesztője vagy társszerkesztője. A legtöbb nemzetközi hivatkozást felmutató magyar nyelvészek egyike, 2007-től a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Kertész András: Petőfi S. János laudációja. Magyar Tudományos Akadémia, 2008. április 7.
https://real–eod.mtak.hu/18415/1/Kertesz_Andras_laud_Petofi_Sandor_Janos_szekfoglalon_20080407.pdf
Életrajza Tanulmányai
Petőfi S. János az általános iskolát és a gimnáziumot Miskolcon végezte. Már nagyon fiatalon rajongott az irodalomért, amiben a Fráter György Magyar Királyi Katolikus Gimnáziumban magyartanárának, Ádám Jánosnak is szerepe volt. Petőfi S. János így emlékezik erre az élményre: „Sorsom megpecsételődött, ismerni akartam a ’titok’ működését”.Terestyéni Tamás 2012. Petőfi S. János (1931–2013). [Terestyéni Tamás megemlékezése az MTA Nyelvtudományi Intézetében] In: Kommunikáció, közvélemény, média 14.https://communicatio.hu/jelkep/2012/1_4/megemlekezes_petofi_s_janosrol.htm Ez a kijelentés később egész tudományos pályájára érvényes maradt.
Az irodalom iránti töretlen szenvedélye ellenére egyetemi tanulmányait 1951-ben Debrecenben a Kossuth Lajos Tudományegyetem (ma Debreceni Egyetem) Természettudományi Karán kezdte meg, és 1955-ben matematika–fizika–ábrázoló geometria szakos diplomát szerzett. Akkori választására így emlékezik: „arra a meggyőződésre jutottam, hogy jobb, ha az egyetemen valami maradandóbbat tanulok, mint azt, amivé az irodalom kezdett akkor válni”.
Mindvégig élénk irodalmi érdeklődése arra sarkallta, hogy újra felvételizzen az egyetemre. Ezúttal bölcsészettudományi területet választott: 1961-ben német nyelv és irodalom szakon végzett. Első nyelvtudományi írása diplomamunkája volt Hartmann von Aue Der arme Heinrich című epikus költeményéről. A dolgozatban bemutatott matematikai statisztikai vizsgálat akkor újszerű és bátor vállalkozás volt. Már ekkor megmutatkozott Petőfi S. János különleges kutatói gondolkodásmódja, amely pályája egészét áthatotta: „azon ritka tudósok közé tartozott, akik a tudományokat egységben látják, és akik képesek arra, hogy a mindenkori tudományos problémák leghatékonyabb megoldását keresve, vitathatatlan szaktudással, könnyedén közvetítsenek a természettudományok és a humán tudományok, valamint az utóbbiakon belül különböző diszciplínák között”. Munkássága
Első diplomája megszerzését követően, 1955-től 1964-ig debreceni és budapesti középiskolákban tanított.
Petőfi S. János tudományos pályája 1964-ben indult a Magyar Tudományos Akadémia Számítástechnikai Központjában, ahol a Gépi Nyelvészeti Csoportban végzett tudományos kutatómunkát. Ezután az MTA Nyelvtudományi Intézetének munkatársa lett, ugyanakkor kutatómunkája révén az Irodalomtudományi Intézethez is kapcsolódott. Természettudományi és bölcsészettudományi tájékozottságának köszönhetően ebben az időszakban főként a nyelvleírás formalizálásának lehetőségeit kereste, érdeklődése a matematikai nyelvészet, a gépi fordítás, a generatív nyelvészet felé fordult. A korszak meghatározó nyelvészeti irányzatait ismerte, művelte, 1967-ben ezek lényeglátó, nagyhatású szintézisét publikálta Modern nyelvészet címmel. Az irodalmi szövegek iránti szenvedélyét ismerve, erre az időszakra úgy tekinthetünk vissza, mint a szövegjelentés reprezentációjához vezető út fontos előzményére, amely megvilágította a formális nyelvleírásnak nemcsak a hozadékát, de a korlátait is.
Az 1960-as évek végén a Magyarországra jellemző ideológiai beszűkültség is szerepet játszott abban, hogy amikor 1969-ben meghívást kapott egy svédországi nemzetközi matematikai szimpóziumra, a rendezvény után nem tért haza. Tudományos kutatómunkáját 1971-ig Svédországban a Göteborgi Egyetem Modern Svéd Nyelv kutatócsoportjában, majd az Umeåi Egyetemen végezte immár szövegnyelvészeti keretben. Transformationsgrammatik und eine ko–textuelle Texttheorie című doktori értekezését 1971-ben az Umeåi Egyetemen védte meg. 1971-ben a Deutsche Forschungsgemeinschaft (Német Kutatási Alapítvány) támogatásával a Konstanzi Egyetemre került, ahol a Szövegnyelvészeti Kutatócsoport egyik alapító tagjaként nagyhatású tudományos kutatómunkát folytatott a szövegnyelvészet területén szintén meghatározó Teun van Dijkkel közösen. 1972-ben szerkesztőként részt vett a Papiere zur Textlinguistik/Papers in Textlinguistics című könyvsorozat elindításában a hamburgi Buske Verlagnál. Ezután 17 évig, 1972-től 1989-ig a Bielefeldi Egyetemen a Fakultät für Linguistik und Literaturwissenschaft (Nyelv- és Irodalomtudományi Kar) kinevezett egyetemi tanáraként dolgozott, a kar dékánja és a Lehrstuhl für Semantik (Szemantikai Tanszék) tanszékvezetője lett, ahol egyre inkább szövegközpontú kutatásokat végzett. A Bielefeldi Egyetemen működő Zentrum für interdisziplinäre Forschung (Interdiszciplináris Kutatóközpont) szintén optimális környezetnek bizonyult Petőfi S. János számára szövegtudományos koncepciójának finomítására. 1977–ben itt indította útjára sorozatszerkesztőként a Research in Text Theory könyvsorozatot a de Gruyter Kiadónál, valamint Teun van Dijkkel együtt a Text című folyóiratot. Petőfi S. János – több neves kortársával összefonódó – bielefeldi tudományos tevékenysége hosszú távon befolyásolta a nemzetközi szövegtudomány alakulását.
1989-től nyugállományba vonulásáig az olaszországi Maceratai Egyetemen kutatott és oktatott a nyelvfilozófia professzoraként. Az egyetem 2007-ben professor emeritusi címmel ruházta fel, és kinevezte az akkor megalakított Centro di Documentazione e ricerca sugli approcci semiotico–testologici alla multi ed intermedialità (A Multi- és Intermedialitás Szemiotikai–Textológiai Dokumentációs és Kutatási Központja) igazgatójának. Az 1990-es évek elejétől egyre intenzívebben vállalt részt a magyarországi és a határon túli magyar szövegtani–szemiotikai műhelyek – a Pécsi Tudományegyetem, a Debreceni Egyetem, a Szegedi Tudományegyetem, az Eötvös Loránd Tudományegyetem, a Kolozsvári Egyetem – tevékenységében. A Szegedi Tudományegyetem főiskolai karán (az akkori Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán) 1990-ben útjára indította a Szemiotikai szövegtan című sorozatot Békési Imre és Vass László társszerkesztőségével; a Debreceni Egyetem (az akkori Kossuth Lajos Tudományegyetem) Magyar Nyelvtudományi Tanszékének gondozásában pedig 1997-ben az Officina Textologica sorozatot eleinte Szikszainé Nagy Irma közreműködésével, később Csűry István, Dobi Edit, Kertész András és Pelyvás Péter sorozatszerkesztésével. 1998-ban szintén a Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszékén – a hazai szövegkutatás egyik központjaként – megalapította a Poliglott szövegnyelvészeti-szövegtani kutatócsoportot, amely a magyarországi egyetemek nyelvészeti tanszékein működő nyelvész kutatók eszmecserefórumául szolgál ma is.
2004-ben jelent meg az Akadémiai Kiadó gondozásában A szöveg mint komplex jel – Bevezetés a szemiotikai textológiai szövegszemléletbe című monográfiája, amelyben magyar nyelvű összefoglalását adja a szemiotikai textológiai szövegszemlélet multidiszciplináris keretének, egyben kifejti a multimediális kommunikátumok jelentésreprezentációjának metodikáját.
Petőfi S. János rendkívüli tehetsége a kezdetektől fogva mindvégig rendkívüli szerénységgel és tökéletes jóindulattal párosult. Nyelvészeti munkássága Szakaszok koncepciójának kialakulásában: a matematikai nyelvészettől a szemiotikai textológiáig
Petőfi S. János azt az utat, amelyet a szemiotikai textológia koncepciójának véglegesítéséig megtett az Utam a szemiotikai szövegtanhoz (1–13.) című tanulmánysorozatban tekintette át, melyet a szegedi JGyTF Kiadó által gondozott Szemiotikai Szövegtan sorozatban jelentetett meg. Az említett írások szerint az alábbi 9 jelentős szakasz különíthető el a szemiotikai textológia elméletének kidolgozásában, amelyeket maga a tudós nevezett el az alábbiak szerint:
1961–1966: A matematikai–nyelvészeti orientáció időszaka 1967–1969: A nyelvi műalkotások egy nyelvészeti megalapozottságú strukturális interpretációelméletének körvonalazása felé 1970–1971: Egy nyelvészeti alapozású kotextuális szövegelmélet globális koncepciójának felvázolása 1972–1975: A kotextuális szövegelmélet tulajdonságai vizsgálatának időszaka 1976–1977: Egy szövegelmélet komponensét képező lexikon felépítése elemzésének időszaka 1978–1981: Egy integratív formális szövegelmélet körvonalazásának időszaka 1981–1987: Egy integratív szövegelmélet szemantikai aspektusai elemzésének időszaka 1988–1989: A multimediális irányultság kezdeti időszaka 1990–1991: A szemiotikai textológia koncepciójának végleges kialakítása felé Tudományos hitvallása, elméletének fejlődése
Petőfi S. János így vallott tudományos szemléletéről: „Hivatásomat az az igény határozta meg, hogy létrehozzak egy olyan elméleti apparátust, amelynek felhasználásával a szövegek valamennyi releváns aspektusa elemezhető és leírható. Ennek az apparátusnak kulcsfontosságú eleme egy úgynevezett kanonikus nyelv, amelynek az a feladata, hogy a szövegek elemi összetevőihez szintaktikai, szemantikai és pragmatikai információkból álló hármasokat rendeljen, majd egy ilyen hármast értelmezzen a teljes szövegszintre is. Ezeknek a hármasoknak a reprezentációja egy deskriptív, egy világalkotó és egy performatív–modális propozíció konfigurációja.”
Az a folyamat, amelynek eredménye az idézett elméleti apparátus végleges formája lett, egy meglehetősen soktényezős tudományos kontextusban ment végbe, amelyben a 20. század végi irányzatok párbeszéde zajlott.
Petőfi S. János kezdeti szövegtani koncepciója, a kotextuális elmélet nem számolt a kommunikációs helyzet értelmezést és szövegjelentést befolyásoló szerepével, ezt az időszakot a jelölő–jelölt viszony rendszerközpontú elemzése jellemezte, amelynek alapja Noam Chomsky generatív felfogása volt.
A tudóst a szövegjelentés vizsgálatának kérdései később arra késztették, hogy a kotextuális elméleti keretét kiegészítse egy kontextuális elméleti kerettel. Ez a szövegelméleti elképzelés a szöveg kontextualitását állítva a középpontba alapvetően a nyelvi megformáltság és az ábrázolt valóság párhuzamos leírását kívánta lehetővé tenni. Petőfi S. János kezdeti szövegstruktúra–világstruktúra elméletének (Textstruktur–Weltstruktur Theorie, TeSWeST) az elnevezése jól tükrözi ezt a párhuzamos reprezentációs törekvést: a célja ekkor természetes nyelvi szövegek szintaktikai, szemantikai és pragmatikai szerveződésének minél explicitebb leírása volt, ami megkívánta három fő alkotóelem – a szöveggrammatikai komponens, a lexikon, valamint a világszemantikai összetevő – kidolgozását, amelyek közül a legutóbbié volt a központi szerep.Petőfi S. János: Az explicitség biztosításának feltételei és lehetőségei természetes nyelvi szövegek interpretációjában. (= Linguistica, Series C, Relationes 8.) Budapest, a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete, 1996.