bélyegkép|jobbra|A tóga a római polgárjoggal rendelkező szabad férfi hivatalos és ünnepi viseletének egyik jelképe volt.
A római polgárjog (latinul civitas Romana) az ókori Rómában azt a jogállást jelentette, amely alapján valaki a római politikai és jogi közösség, a populus Romanus tagjának számított. Eredetileg Róma városának szabad közösségéhez kötődött; politikai jogait ténylegesen a férfi polgárok gyakorolhatták. A római polgárjog azonban nem azonos a modern állampolgársággal. Nem pusztán államhoz való hovatartozást jelentett, hanem meghatározta az egyén magánjogi, családjogi, öröklési, perjogi, büntetőjogi, közjogi és társadalmi helyzetét is.Földi András – Hamza Gábor: A római jog története és institúciói. Budapest, Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet, 2016.Jane F. Gardner: Being a Roman Citizen. London–New York, Routledge, 1993.
A civitas Romana személyhez kötődő, vagyis nem egyszerűen területi jellegű jogállás volt. Egy római polgár élhetett Itáliában vagy a tartományokban, tartozhatott helyi városi közösséghez, és egyszerre viselhetett római és helyi jogi kötődéseket. Ez a többes jogállás a római uralom egyik jellegzetessége lett: Róma nem mindig szüntette meg a meghódított közösségek saját jogait, hanem gyakran a római polgárjogot ezek mellé vagy fölé építette.Clifford Ando – Myles Lavan (szerk.): Roman and Local Citizenship in the Long Second Century CE. Oxford, Oxford University Press, 2021.
A római polgárjog története egyben Róma terjeszkedésének története is. A polgárjog kezdetben a város szabad közösségéhez kapcsolódott, később azonban egyének, felszabadított rabszolgák, latin jogú közösségek magistratusai, katonai veteránok, itáliai szövetségesek és tartományi előkelők is megszerezhették. A folyamat legnagyobb léptékű állomása a Constitutio Antoniniana volt: Caracalla 212-ben kibocsátott constitutiója a Római Birodalom szabad lakosainak túlnyomó többségét római polgárrá tette.A. N. Sherwin-White: The Roman Citizenship. 2. kiadás. Oxford, Clarendon Press, 1973.Arnaud Besson: Constitutio Antoniniana. L’universalisation de la citoyenneté romaine au 3e siècle. Basel, Schwabe Verlag, 2020.
A polgárjog tartalma korszakonként változott. A Római Köztársaság idején a népgyűléseken való részvétel, a katonai szolgálat, a magistratusok elnyerésének lehetősége és a közösségi vallási-politikai tagság még központi jelentőségű volt. A császárkorban a politikai jogosultságok fokozatosan háttérbe szorultak, de a polgárjog magánjogi, családjogi, öröklési, perjogi és büntetőjogi jelentősége fennmaradt. Ezért a 212 előtti római polgárjogot nem pusztán üres címnek kell tekinteni: a birodalom szabad lakosságának nagy része számára továbbra is tényleges jogi előnyöket és társadalmi megkülönböztetést jelentett.Arnaud Besson: „Fifty Years before the Antonine Constitution: Access to Roman Citizenship and Exclusive Rights”. In: Lucia Cecchet – Anna Busetto (szerk.): Citizens in the Graeco-Roman World. Aspects of Citizenship from the Archaic Period to AD 212. Leiden–Boston, Brill, 2017, 199–220.Myles Lavan: „The Spread of Roman Citizenship, 14–212 CE: Quantification in the Face of High Uncertainty”. Past & Present 230/1, 2016, 3–46.
Fogalma és jogi jellege
A latin civitas több jelentésű szó. Jelölhette a polgárközösséget, a városállamot, valamely helyi közösséget, illetve az egyén polgárjogi állapotát is. A civitas Romana ebben az utóbbi értelemben a római polgári állapotot jelentette. A római jogi gondolkodásban az ember jogállását három nagy személyállapot határozta meg: a status libertatis, vagyis a szabadság állapota; a status civitatis, vagyis a polgárjogi állapot; és a status familiae, vagyis a családi állapot. Ezek együtt adták ki a személy jogi helyzetét, a caput-ot.Gaius: Institutiones, 1.9–17; 1.48 skk.; 1.160–162.
A teljes római magánjogi jogállás alapfeltétele az volt, hogy az illető szabad, római polgár és családjogilag önjogú személy legyen, vagyis liber, civis Romanus és sui iuris. Ez azonban nem jelentette azt, hogy minden római polgár minden tekintetben teljes cselekvőképességgel rendelkezett. A tényleges joggyakorlást életkor, nem, gyámság, gondnokság, apai hatalom, büntetőjogi megbélyegzés vagy társadalmi státus is korlátozhatta. Egy római polgár gyermek például polgárjoggal rendelkezett, de apja hatalma alatt állt; egy római polgár nő örökölhetett és tulajdont szerezhetett, de a korai és klasszikus jogban gyámsági korlátozások alá eshetett.Jane F. Gardner: Women in Roman Law and Society. Bloomington, Indiana University Press, 1986.Bruce W. Frier – Thomas A. J. McGinn: A Casebook on Roman Family Law. Oxford, Oxford University Press, 2004.
A polgárjog tehát nem egyszerű jogcím, hanem személyállapot volt. Meghatározta, hogy az illető köthet-e római jogilag elismert házasságot, gyermekei milyen státust kapnak, használhatja-e a római civiljog sajátos vagyonjogi formáit, tehet-e római jog szerinti végrendeletet, milyen bírósághoz fordulhat, milyen eljárási védelem illeti meg, és milyen közterhek vagy katonai kötelezettségek terhelik.
Személyállapot és jogképesség
A római jogban a személyek közötti alapvető különbség a szabadok és a rabszolgák közötti különbség volt. A rabszolga, servus, jogi értelemben nem volt a szabad személyekhez hasonló jogalany: urának hatalma alatt állt, adható-vehető vagyoni értéket képviselt, és saját nevében rendszerint nem lehetett civiljogi jogok hordozója. A római jog ugyanakkor nem puszta élettelen dologként kezelte, hanem külön szabályokat alakított ki felszabadítására, büntetőjogi helyzetére, gazdasági használatára, családszerű kapcsolataira és a peculium kezelésére. Római polgárjogról csak szabad személyek esetében lehetett beszélni.
A szabad személy lehetett szabadon született, ingenuus, vagy felszabadított, libertinus. A felszabadított rabszolga bizonyos esetekben római polgárrá vált, de helyzete rendszerint nem volt teljesen azonos a szabadon született polgáréval. A felszabadítottat patronusához erkölcsi és jogi kötelékek fűzték: tisztelettel és engedelmességgel, obsequium-mal tartozott neki, és bizonyos esetekben munkaszolgáltatásokat, operae-t kellett teljesítenie. A felszabadítás ezért társadalmi mobilitási csatorna volt, de nem tüntette el azonnal a korábbi függőségi viszonyok nyomait.
A szabad személyek között a status civitatis tett különbséget. A legmagasabb kategóriát a római polgárok, cives Romani, alkották. Mellettük álltak a latin jogúak, Latini, akik bizonyos római magánjogi jogosultságokkal rendelkeztek, de nem voltak teljes római polgárok. A harmadik nagy kategóriát a peregrini alkották: a római uralom alatt élő, de római vagy latin polgárjoggal nem rendelkező szabad személyek. Ők saját helyi joguk, illetve a római jog által kialakított ius gentium alapján vehettek részt a jogéletben.J. A. Crook: Law and Life of Rome, 90 B.C.–A.D. 212. Ithaca, Cornell University Press, 1967.
A családjogi állapotot a status familiae fejezte ki. A római családjogban az apai hatalom, patria potestas, a családfő, pater familias hatalmához kötődött. Aki más családfő hatalma alatt állt, alieni iuris személy volt; aki nem állt ilyen hatalom alatt, sui iuris személynek számított. A polgárjog tehát a személy jogállásának egyik, de nem egyetlen eleme volt: a római magánjogi képességek tényleges tartalmát a szabadság, a polgárjog, a családi állapot és több további korlátozó tényező együtt határozta meg.
+ A római személyállapot főbb kategóriái Kategória Latin megnevezés Rövid magyarázat Főbb jogok és korlátozások Teljes jogú római polgár civis Romanus, civis optimo iure Szabad római polgár a polgárjog teljesebb körével Közjogi jogok férfiaknak; conubium, commercium, római perjogi és öröklési lehetőségek Római polgár nő civis Romana Római polgár, politikai jogok nélkül Jelentős magánjogi, családjogi és öröklési jogok; politikai hivatal és szavazás nélkül Felszabadított római polgár libertinus Római polgárjogot nyerő volt rabszolga Polgárjoggal rendelkezhetett, de patronusához kötődött, és társadalmi korlátozások terhelték Latin jogú személy Latinus Római polgárjog nélküli, de bizonyos római jogi jogosultságokat élvező szabad személy Rendszerint commercium; egyes esetekben conubium vagy magistratus útján polgárjogszerzés Peregrinus peregrinus A birodalom szabad, de nem római polgár jogállású lakosa Helyi jog és ius gentium alapján vehetett részt a jogéletben Dediticius dediticius Vitatott, alacsonyabb jogállású kategória; lehetett feltétel nélkül meghódolt közösséghez tartozó személy vagy megbélyegzett felszabadított Római polgárjogból kizárt vagy erősen korlátozott státus; pontos köre korszakonként és forrásonként vitatott Rabszolga servus Nem szabad személy, urának hatalma alatt Nem rendelkezett a szabad személyekéhez hasonló jogalanyisággal; felszabadítás útján válhatott szabaddá
A polgárjoghoz kapcsolódó jogok és kötelezettségek
A római polgárjog nem minden korszakban ugyanazt jelentette. A korai és középső köztársaságban a polgárjog közjogi és katonai oldala volt a legfeltűnőbb. A császárkorban a politikai részvétel jelentősége csökkent, miközben a magánjogi, perjogi, családjogi és büntetőjogi vonatkozások megmaradtak. A polgárjog gyakorlati értéke abban állt, hogy a római polgár más szabályok szerint házasodhatott, örökölhetett, pereskedhetett, végrendelkezhetett vagy fellebbezhetett, mint egy nem polgárjogú szabad személy.
Közjogi jogosultságok
A köztársasági polgárjog legismertebb jogosultságai közé tartozott az ius suffragii, vagyis a szavazati jog, valamint az ius honorum, vagyis a magistratusi tisztségek elnyerésének lehetősége. Ezek a jogok a férfi polgárokat illették meg. A nőket, bár római polgárok lehettek, a politikai közösség aktív döntéshozatali formáiból kizárták. A szavazati jog gyakorlása a római választási és népgyűlési rendszerhez kapcsolódott; a polgárokat tribusokba és centuriákba sorolták, ami egyben a katonai és adózási besorolással is összefüggött.Claude Nicolet: The World of the Citizen in Republican Rome. Berkeley–Los Angeles, University of California Press, 1980.
A polgárjoghoz szorosan kapcsolódott a katonai szolgálat is. A köztársaságban a római polgár katonaköteles volt, és a hadsereg polgárkatonai jellege a politikai közösséghez tartozás egyik alapja lett. Ez nem pusztán jogot, hanem a közösséghez tartozásból fakadó kötelezettséget is jelentett. A későbbi császárkorban a hadsereg szerkezete átalakult, és a segédcsapatokban szolgáló nem polgárjogú katonák polgárjoggal való jutalmazása a birodalmi integráció egyik eszközévé vált.Rocco, Marco: „The Reasons behind Constitutio Antoniniana and Its Effects on the Roman Military”. Acta Classica Universitatis Scientiarum Debreceniensis 46, 2010, 131–155.
A polgár a római vallási-politikai közösségnek is tagja volt. A római állami vallás, a magistratusok működése, az eskük, fogadalmak, áldozatok és auspíciumok nem váltak el élesen a közjogi rendtől. Ezért a polgárjog nemcsak jogi és politikai tagságot, hanem a római közösség szakrális rendjébe való tartozást is kifejezett. A szakrális részvétel azonban nem olyan pontosan körülhatárolt „jog” volt, mint az ius suffragii vagy az ius honorum, hanem inkább a polgár közösségi státusának része.
Magánjogi jogosultságok
Az ius commercii a római civiljog sajátos vagyonjogi formáinak használatára való képességet jelentette. Nem egyszerűen azt, hogy valaki kereskedhetett vagy szerződést köthetett, mert a kereskedelmi élet jelentős része a ius gentium alapján nem polgárok számára is hozzáférhető volt. Az ius commercii elsősorban azt tette lehetővé, hogy valaki a római civiljog ünnepélyes formáit, civiljogi tulajdonszerzési módjait és kereseteit igénybe vegye. Például a civiljogi tulajdon, a bizonyos ünnepélyes ügyletek és egyes öröklési formák használata a római polgárjoghoz vagy az ezzel rokonított jogi képességekhez kötődött.Adolf Berger: Encyclopedic Dictionary of Roman Law. Philadelphia, American Philosophical Society, 1953.