Agustín Pedro Justo Rolón argentin katonatiszt, egyetemi tanár, politikus, Argentína elnöke 1932 és 1938 között. Részt vett az 1930-as puccsban, és két évvel később, a széles körű választási csalások eredményeképpen lett elnök. Elnöksége az 1930-tól 1943-ig tartó Hírhedt Évtized néven ismert időszakra esett. Létrehozta az ország központi bankját, és bevezette az országos jövedelemadót.
Marcelo Torcuato de Alvear elnök hadügyminiszterré nevezte ki, polgári közigazgatásban szerzett tapasztalata és pragmatikus szemlélete révén elnyerte a konzervatív Concordance jelölését az 1931-es kampányra. 1931. november 8-án választották meg elnöknek, a Concordancia után röviddel létrejött politikai szektorok támogatásával, amely szövetség a Nemzeti Demokrata Párt (Partido Democrata Nacional), az Antiperszonalista Radikális Polgári Unió (Unión Cívica Radical Antipersonalista) (UCRA) és a Független Szocialista Párt (Partido Socialista Independiente) között jött létre. Választási csalással vádolták, és a hazafias csalás elnevezést használták az 1931 és 1943 között létrehozott ellenőrzési rendszerre. A konzervatív csoportok ezt akarták felhasználni arra, hogy megakadályozzák a radikálisok hatalomra kerülését. Ebben az időszakban Yrigoyen, egy korábbi elnök és a Radikális Polgári Unió támogatói állandó ellenállásba ütköztek.
Külügyminisztere, Carlos Saavedra Lamas kiemelkedő diplomáciai munkája kormányzatának egyik legnagyobb eredménye volt, amelyet állandó korrupciós vádak érték és az a vád, hogy a nemzetgazdaságot külföldi, különösen a brit érdekeltségek kezébe adja, amelyekkel alelnöke, ifj. Julio A. Roca aláírta a Roca–Runciman szerződést. Nevét Ramón Castillo ingatag kormánya alatt egy új időszakban jelöltként említették, de 66 éves korában bekövetkezett halála meghiúsította terveit. Bartolomé Mitre összes műveinek előzetes kiadásán dolgozott, akit igen csodált.
Élete Justo Concepción del Uruguayban született, Entre Ríos tartományban. Apja, akit szintén Agustínnak hívtak, Corrientes tartomány kormányzója volt, majd országos képviselő lett. Aktív volt a politikában, és fia születése után nem sokkal családjával Buenos Airesbe költözött. Édesanyja, Otilia Rolón egy hagyományos corrientesi családból származott. 11 éves korában Justo a Colegio Militar de la Naciónba (Nemzeti Katonai Főiskola) járt. Kadétként több más diákkal együtt részt vett a Revolución del Parque mozgalomban, amelynek során az őröket lefegyverezte, és csatlakozott a forradalmárok menetéhez. Letartóztatták, majd amnesztiában részesült, és zászlósi rangban szerelt le.
Katonai pályafutását feladva mérnöki tanulmányokat folytatott a Buenos Aires-i Egyetemen. 1895-ben hadnaggyá, 1897-ben főhadnaggyá, 1902-ben pedig századossá léptették elő. Miután építőmérnöki diplomát szerzett az egyetemen, egy kormányrendelet 1904-ben hitelesítette katonai mérnöki címét. Kinevezték tanárnak az Escuela de Aplicación para Oficialesbe. Két évvel később őrnaggyá léptették elő, és behívták a Katonai Akadémia matematika tanszékére, valamint az Escuela Nacional de Tiro (Nemzeti Tüzérségi Iskola) telemetria és szemafor szakára, ahová 1907-ben kapta nevezték ki.
A következő évben kinevezték a Batallón de Ferrocarrileros vezető tisztjévé, ugyanakkor a tüzérképző iskola igazgatóhelyettesévé is. Alezredesi rangban diplomáciai ügyeket hajtott végre, és 1910-ben Chilében, a centenáriumi ünnepségeken Argentína küldöttjének Katonai attaséja lett. Argentínába Córdobába tért vissza mint a Negyedik Tüzérdandár parancsnoka.
Politikai pályája kezdete 1915-ben, Victorino de la Plaza hivatali ideje alatt kinevezték a Katonai Főiskola igazgatójává, ezt a posztot a következő hét évbre. E befolyásos pozíció segített neki kapcsolatokat építeni mind politikai körökben, mind a hadseregben. A radikális antiperszonalista politikai ág (akik szembeszálltak Hipólito Yrigoyen pártvezetésével) mentén jó kapcsolatokat ápolt Marcelo T. de Alvearral. Hivatali ideje alatt kibővítette a főiskola tantervét és elősegítette az egyetemi kar megalakulását.
Alvear hivatali ideje alatt, 1922-ben otthagyta a Katonai Akadémiát, hogy hadügyminiszter legyen. Miután 1923. augusztus 25-én dandártábornokká léptették elő, Justo a védelmi költségvetés növelését kérte felszerelések beszerzése és a hadsereg infrastruktúrájának fejlesztése érdekében. Emellett szorgalmazta a fegyveres erők struktúrájának átszervezését. 1924 végén meghatalmazottként Peruba küldték, ahol az ayacuchói csata centenáriumát ünnepelték. A következő néhány évben ideiglenesen mezőgazdasági és közmunkaügyi miniszter volt, emellett a hadügyminiszteri posztot is betöltötte Alvear hivatali idejének végéig. 1927-ben vezérőrnagyi (General de División) kinevezést kapott.
Állandó antiperszonalista temperamentumával Justo Leopoldo Melo és Vicente Gallo jelölteket, az UCR Alvear-vonalát támogatta. Yrigoyen és Beiró formulájának diadalát megelőzően, akik 1928-ban kezdték meg második hivatali ciklusukat a választók és a képviselőház többségének hatalmas támogatásával, Justo meghívást kapott az egyre szervezettebb jobboldaltól, hogy csatlakozzon a radikális caudillo elleni sokkprogramhoz. Bár közel álltak az Ernesto Palacio és Rodolfo és Julio Irazusta testvérek által vezetett La Nueva República (Az Új Köztársaság) című kiadványok, valamint a Francisco Uriburu vezette La Fronda koncepcióihoz, továbbra is a „rend, a hierarchia és a tekintély” igényéhez ragaszkodtak. Nem ragaszkodott ezekhez szorosan, a köztársasági kormányzat elnyomásának és a korporatív rendszerrel való helyettesítésének programja, hasonlóan az olasz és spanyol fasisztákéhoz, ellentétes volt liberális beállítottságával.
Az 1930-as puccs bélyegkép|1931-es szavazólap, Justo-Roca Justo körül egy másik frakció csoportosult, amely nem kevésbé szándékozott fegyvert fogni Yrigoyen alkotmányos kormánya ellen. José Luis Meglione tábornok, Justo egyik osztálytársa, és Luis J. García ezredes, aki hamarosan a Grupo de Oficiales Unidos egyik vezetője lett, aktívan támogatta, és a La Nación és a Crítica újságoknak írt. Justo 1930 júliusában tett nyilatkozatai a katonai beavatkozás kellemetlenségeiről, amelyek veszélyeztetnék az alkotmányos jogállamiságot, a frakciók közötti szembenállásról tanúskodnak. A radikalizálódottabb argentin haditengerészettel ellentétben a hadsereg jelentős része támogatta Justo elképzeléseit, kivéve a nacionalista magot, amely hamarosan a Grupo de Oficiales Unidosban gyűlt össze. Mielőtt José Félix Uriburu, egy szélsőséges csoport vezetője ígéretet tett volna az intézményes rend fenntartására, Justo beleegyezését adta a puccshoz, amit szeptember 6-án kora reggel ki is fejezett, így az alkotmány aláírása óta először katonai kormányt alakított Argentínában. Nem csatlakozott a kormányzati irányításhoz, és a kormányzócsoporthoz sem, amelyet Uriburu vezetett, és amelynek kabinetje nagyrészt a multinacionális olajtársaságok helyi lobbistáiból állt.
Justo kifejezetten igyekezett elhatárolódni Uriburutól, aki a katonai tisztviselők körében nagy támogatói csoportra számított, de a politikai pártoktól nem kapott ilyen támogatást, amelyek Yrigoyen halála után gyorsan megosztoztak – ez volt az ellene irányuló ellenszenv középpontja. Elutasította az Uriburu által felajánlott alelnöki posztot, és csak rövid időre fogadta el a hadsereg parancsnokságát, majd hamarosan lemondott. Buenos Aires tartományban Uriburunak nem sikerült megvalósítania azt a vállalati modellt, amellyel a köztársasági rendszert felváltani kívánta, és ez a kudarc belügyminisztere, Matías Sánchez Sorondo politikai karrierjébe került. Justo ismét elutasította Uriburu kormányzati ajánlatait és koalícióalakítást. A konzervatív Nemzeti Demokrata Párt, a Független Szocialista Párt és a Radikális Párt legantiperszonalistabb frakciójának (akkoriban a Demokráciáért Pártok Koalíciójának) szövetségének támogatásával indult az elnökválasztáson az 1931. november 8-i választásokon. Miután Yrigoyen frakcióját kitiltották a választásokról, támogatói pedig a „forradalmi tartózkodás” stratégiáját alkalmazták, Justo könnyedén győzött Lisandro de la Torre és Nicolás Repetto ellen, bár csalás gyanúja merült fel ellene. Julio Argentino Roca Jr., a konzervatív frakció tagja, csatlakozott hozzá alelnökként.
Elnöksége (1932–1938) Justo 1932. február 20-án lett elnök. A puccs okozta politikai zűrzavar mellett előrelépést kellett tennie a nagy gazdasági világválsággal kapcsolatos problémák megoldásában is, amelyek véget vetettek a kereskedelmi profitnak és a Yrigoyen és Alvear kormányzatok által élvezett teljes foglalkoztatottságnak. Első pénzügyminisztere, Alberto Hueyo szigorú korlátozó intézkedéseket hozott a gazdaság terén. A független szocialista Antonio de Tomaso csatlakozott hozzá a mezőgazdaságban. Csökkentette a közkiadásokat, korlátozta a pénzforgalmat, és szigorú költségvetési intézkedéseket alkalmazott. Egy empréstito patrióticót, vagyis hazafias kölcsönt nyújtottak, hogy megerősítsék a pénzügyi kasszát. Az első ilyen intézkedés a benzinre vonatkozott. Ez az újonnan létrehozott Dirección Nacional de Vialidad, vagyis a Nemzeti Közúti Hivatal finanszírozására szolgált, amely az autópálya-hálózat fejlesztését célozta meg. Hueyo programjának nehézségei végül meggyőzték Justót, hogy ezt a modellt alkalmazza gazdaságpolitikájában. Emellett támogatta Buenos Aires polgármesterének, Mariano de Vedia y Mitre-nek a tervét, aki egy ambiciózus városszervezési projektbe kezdett, megnyitva a Diagonal Norte és a Diagonal Sur utakat, leaszfaltozva az Avenida General Paz utakat, kiszélesítve az Avenida Corrientes utakat, megépítve a 9 de Julio sugárút első szakaszát és felépítve a Buenos Aires-i obeliszkot.
Hueyo leváltása a független szocialista Federico Pinedóval változást jelentett a kormányzati politikai színtéren. A kormány beavatkozása a gazdaságba jelentősebb volt, létrehozva a Junta Nacional de Granost, vagyis a Nemzeti Gabona- és Húsbizottságot, majd nem sokkal később, Otto Niemeyer angol közgazdász tanácsára, létrehozva a Banco Central de la República Argentinát, vagyis az Argentin Köztársaság Központi Bankját.
Kapcsolat az UCR-rel A radikális ellenzék igen jelentős volt. 1931. április 5-én Yrigoyen támogatóinak politikai ideológiája megnyerte a Buenos Aires tartomány kormányzóválasztását Uriburu és Sánchez Sorondo reményeivel szemben; bár a katonai kormányzat..., a miniszter karrierjébe került és arra kényszerítette Uriburut, hogy feladja hatalmát. Ezt megelőzően az Yrigoyen alkotmányos kormányához hű katonák felkeléseket szerveztek a korábbi kormányzat helyreállítására. Az elsőt az yrigoyenista Severino Toranzo tábornok vezette 1931 februárjában. Júniusban, Corrientes tartománybeli Curuzú Cuatiában meggyilkolta Regino Lescano ezredest, aki yrigoyenista mozgósítást készített elő. Decemberben, az Atilio Cattáneo alezredes vezette puccskísérlet előtt, Justo ostromállapotot hirdetett, és ismét bebörtönözte az öreg Yrigoyent, valamint letartóztatta Alveart, Ricardo Rojast, Honorio Pueyrredónt és a párt más vezetőit.
1933-ban folytatódtak a puccskísérletek. Buenos Aires, Corrientes, Entre Rios és Misiones radikális felkelések színhelyei voltak, amelyek csak azután értek véget, hogy több mint ezer embert őrizetbe vettek. Súlyos betegen Yrigoyent visszaszállították Buenos Airesbe, és házi őrizetben tartották. Június 3-án halt meg, és a La Recoleta temetőben való temetése tömegtüntetés volt. Decemberben, az UCR országos gyűlésének ülésén a katonaság és a politikusok közös felkelése tört ki Santa Fében, Rosarióban és Paso de los Libresben. José Benjamin Abalost, Yrigoyen volt miniszterét, és Roberto Bosch ezredest letartóztatták a felkelés során, a párt szervezőit és vezetőit pedig a Martín Garcíába zárták. Alveart, Justo korábbi pártfogóját száműzték, míg másokat az ushuaiai börtönben tartottak fogva.
A Roca–Runciman-szerződés