A Jalomica menti csata a Magyar Királyság és az Oszmán Birodalom között zajlott 1442 szeptemberének elején, a havasalföldi Jalomica folyó felső völgyében, a Déli-Kárpátok alatt. A Hunyadi János által vezetett magyar sereg döntő győzelmet aratott Şehabeddin, Rumélia tartományi kormányzója (beglerbég) által vezetett török sereg felett. Şehabeddin pasa Mezid bég vaskapui csatában elszenvedett vereségét akarta megbosszulni, de túlzottan magabiztos volt és még katasztrofálisabb vereséget szenvedett el.
A csatát követően Hunyadi neve híressé és általánosan elismertté vált a keresztény világban, miközben az egész Oszmán Birodalomban félelmet keltett. Ez volt az első alkalom, hogy egy európai hadsereg ilyen nagy oszmán haderőt győzött le, amely nemcsak portyázó török csapatokból állt, hanem a félelmetes elit gyalogos janicsárok kíséretében a tartományi lovasságból is a saját szandzsákbégek vezetésével. A Mezid bég, majd Şehabeddin felett aratott győzelmek Hunyadi számára nemzetközi elismerést hoztak, és megingatták az oszmánok legyőzhetetlenségébe vetett egyre erősödő hitet.
Hunyadi János legnagyobb harctéri győzelme a Şehabeddin pasa vezette jelentős török haderő felett aratott diadal, ami a második legnagyobb katonai teljesítménye az 1456-os nándorfehérvári diadal után.
Hunyadi 1442-es győzelmei ösztönzői voltak az 1443-ban indított hosszú hadjáratnak.
Az 1442. évi csaták helyszínének vitatott kérdése
Hunyadi János és Mezid bég csatája A Hunyadi János és Mezid bég között lezajlott csata, amelyet a Magyar Királyság területén vívtak, a korábbi történetírás szerint Erdélyben, Szeben környékén zajlott, míg a modern történetírás Erdély délnyugati részén található Hunyad vármegyei Vaskapu-szorosba helyezi az ütközetet.
Hunyadi János és Şehabeddin pasa csatája A Hunyadi János és Şehabeddin pasa közötti csatát a régebbi történetírás a Magyar Királyság területén, az erdélyi Vaskapu-szorosnál lokalizálta, míg a modern történetírás a Kárpátoktól délre fekvő Havasalföldön, az Jalomica folyó felső szakaszához helyezi az ütközetet. A pontos helyszín továbbra is vitatott a történészek körében. John Jefferson amerikai történész egy, a Duna alsó szakasza mentén fekvő csatamezőt valószínűsít a mai Călărași város közelében, Románia déli részén.
Előzmények 1437-ben II. Murád szultán elhatározta, hogy Szerbia maradékát is uralma alá hajtja, így júniusban ostrom alá fogta Szendrőt, Brankovics György szerb despota székhelyét. A szerbek szívósan védekeztek, közben pedig az új magyar nádor, Hédervári Lőrinc, az erősség felmentésére küldte a Nándorfehérvár közelében gyülekező, Szentmiklósi Pongrác parancsnoksága alatt álló magyar sereget. Hamarosan egy néhány ezres cseh táborita kontingens is csatlakozott a magyarokhoz. Szentmiklósi ezekkel a csapatokkal indította meg támadását július elején, ami végül a meglepett oszmánok teljes vereségével zárult. A győzelemből kivette a részét a pont jókor megérkező Hunyadi János pár ezer fős erdélyi hada is. bélyegkép|A szendrői vár Ugyan ebben az évben azonban kitört az erdélyi parasztfelkelés, ami jelentős károkat okozott a tartománynak, ezt kihasználva a törökök 1438-ban hatalmas betörést indítottak: 45 napon át szinte teljesen szabadon fosztogatták Erdélyt. A kudarc arra ösztönözte az időközben trónra került Habsburg Albert magyar királyt, hogy újraszervezze a déli határvédelmet, így került 1439-ben a Szörényi bánság élére Hunyadi János.
Albert király halálát követően a magyar trónért háború robbant ki az V. Lászlót, illetve a lengyel Jagelló Ulászlót támogató főurak között. Hunyadi utóbbi mellé állt, mivel úgy vélte, hogy az oszmán terjeszkedés megállítására a még kisgyerek László nem alkalmas. Az 1441 januárjának elején zajló Bátaszéki csatában a szörényi bán, Újlaki Miklós macsói bán csapataival egyesülve döntő győzelmet aratott Garai László túlerőben lévő serege felett, ezzel az ország északi részére szorítva vissza a László-pártiakat. Egy hónappal később sikerük elismeréseként Ulászló a két hadvezért együttesen erdélyi vajdává, temesi ispánná és nándorfehérvári főkapitánnyá nevezte ki.
Hunyadi János azonnal a támadó, törökellenes stratégia mellett érvelt, miután átvette az irányítást a déli határok felett. Elkezdte a támadó háború előkészítését, amelynek célja az volt, hogy a katonai műveleteket fokozatosan a török területekre vigyék át. Ahogy Hunyadi az 1448-as rigómezei csata előtt írta a pápának, fő célja az volt, hogy – ha lehetséges akkor nemzetközi segítséggel – döntő ütközetben legyőzze a törököket, a háborút török területen folytassa annak végső befejezésig, a törökök Európából való kiűzéséig. Ez határozott szakítást jelentett Luxemburgi Zsigmond király 1397 után folytatott alapvetően védekező stratégiájával, és a keresztes eszme újjáéledését jelezte, ehhez az európai politikai viszonyok kedvezőbbé váltak, az oszmán terjeszkedés pedig egyre elviselhetetlenebbé vált.
Egy évvel Szendrő elfoglalását követően, II. Murád Nándorfehérvár ellen vonult, ám sok hónapnyi eredménytelen harc után a szultán végül feladta azt ostromot. A következő évben, Iszhák szendrői bég többször megpróbálta meglepetésszerű támadásokkal elfoglalni az ország kulcsát, de nem járt sikerrel. 1441-ben Hunyadi nándorfehérvári tartózkodása során hírt kapott Iszhák magyarországi betöréséről. A vajda válaszul rátámadt a török fennhatóság alatt álló szerb területekre, majd miután a bég serege utánaeredt, súlyos vereséget mért a tapasztalt vezérre.
1442-ben Mezid bég egy jelentős méretű had élén támadt rá Erdélyre. A portya igen kecsegtetően indult az oszmánok számára, ugyanis hatalmas zsákmányt és szép számú foglyot szereztek, majd a szentimrei csatában fényes győzelmet arattak a Lépes György erdélyi püspök által vezetett magyarokon. Hunyadi eközben Temesváron tartózkodott csapataival, és csak a püspök vereségének hírére indult Mezid hadai után. A vaskapui csatában a törökök pusztító vereséget szenvedtek a vajdától, maga Mezid és fia is életét vesztette az ütközetben.
A régebbi történetírás ezt az összecsapást Szebenhez köti, viszont Székely Ottokár és Pálosfalvi Tamás történészek is az erdélyi vaskaput jelölik meg helyszínként. Pálosfalvi szerint Hunyadi nem vett részt a szentimrei csatában, hanem Temesvárról figyelte az eseményeket, ennek az volt az oka, hogy a felvonuló oszmán sereg kezdetben jóval nagyobb volt, és csak a betörés előtti utolsó pillanatban vált ketté, az egyik fele Erdély, a másik pedig Szlavónia felé vette az irányt. Ezzel a módszerrel sakkban tartották Hunyadit és hadát, akik mivel nem tudták, hogy hova irányul a támadás, a déli határvidék közepén elhelyezkedő Temesváron tartózkodtak.
A Vaskapunál elszenvedett vereséget meghallva, a szultán még nyáron elkezdte megszervezni az új hadjáratot, elvileg csak betegsége tartotta vissza a részvételtől. Mivel Murád nem tudott jelen lenni, így Şehabeddin ruméliai beglerbéget (az európai oszmán területek kormányzóját) tette meg a sereg parancsnokának. A török sereg augusztusban Nikápolyon keresztül hatolt be Havasalföldre, majd innen észak felé vonult Târgoviște irányába és felégette a várost.
Şehabeddin bosszút esküdött hogy megtorolja Mezdi bég vereségét, nagy sereget gyűjtött és dicsekedett, hogy elég lesz turbánját megmutatni, hogy annak látsárára a gyáva ellenség több napi járóföldre elfusson előle.
A szembenálló felek
Oszmán sereg bélyegkép|Könnyebb fegyverzetű szpáhi lovas A korabeli források a török hadsereg létszámát 80 000 főre teszik, ez azonban a modern kutatások szerint erősen túlzó.
Az oszmánok 30 000 fős hadának gerincét a félnehéz lovasság alkotta, elsősorban a szandzsákbégek által parancsnokolt szpáhi csapatok, amelyek a hadsereg fő ütőerejét képezték. A csatában összesen 16 szandzsákbég vonult fel szpáhi lovasságával együtt, ami az Oszmán Birodalom reguláris lovasságának több mint felét jelentette. A szultán Şehabeddinnek egy 2000-4000 fős janicsár kontingenst is rendelkezésére bocsájtott. Ezen kívül 10 000 akindzsi is csatlakozott a hadjárathoz, azonban ezek egy része nem vett részt az összecsapásban, mivel Şehabeddin parancsára a havasalföldi vidéket fosztogatták.
Ellentétben a vaskapui, és a 37 évvel későbbi kenyérmezei csatától, a jalomicai ütközetben nem egy nagyobb rabló sereg állt szemben a keresztényekkel, hanem egy reguláris egységekből álló, harcedzett és fegyelmezett haderő került bevetésre.
Magyar sereg bélyegkép|Hunyadi János A magyar sereg létszáma 11-15 000 fő között mozoghatott, ami a korszakban igen jelentősnek mondható. Összehasonlításképp a vaskapui csatában a vajda nem több mint 10 000 emberrel rendelkezett. A jelentős számnövekedés a Szentimrénél szétvert erdélyi hadtest újraszervezésének, és a szász és székely harcosok hadba hívásának volt köszönhető.
Hunyadi János temesi ispánként és erdélyi vajdaként saját csapataira, az erdélyi szász gyalogosokra, valamint a székely harcosokra támaszkodott. A hadsereg zömét könnyű- és közepes lovasság alkotta, amelyet kisebb számú gyalogos és nehézfegyverzetű lovag egészített ki. A még mindig folyó trónharcok miatt Ulászló király nem tudott segítséget küldeni a török elleni harcra.
A nem török források huszita harci szekerek bevetéséről is beszámoltak, de a modern kutatások elvetik ezt a lehetőséget, mondván a Kárpátokon átvonszolni a szekereket nem túl optimális, ráadásul a török krónikák sem említik meg, hogy Hunyadinál lettek volna ilyen fegyverek, pedig egy évvel később a Hosszú hadjárat idején rettegve írnak róluk. Egyes kutatások szerint a csatában havasalföldi csapatok is részt vettek a magyarok oldalán, II. Vlad vajda vezetésével. Annyi azonban bizonyos, hogyha voltak is oláhok Hunyadi seregében, akkor is csak kiegészítő, támogató szerepet töltöttek be.
A csata bélyegkép|Hunyadi János törökellenes harcai, 1440–1456
Hunyadi benyomulása Havasalföldre Miután a törökök helyreállították befolyásukat Havasalföldön és feldúlták Targovistét, elkezdték fosztogatni a vidéket, ekkor vált le a letáborozó főseregből egy pár ezer fős akindzsi hadtest. Hunyadi még korábban tudomást szerzett Şehabeddin Erdély elleni hadjáratáról, ezért úgy döntött, hogy meglepi a beglerbéget, és csapataival az oszmánok elé megy. A vajda azért dönthetett így, mert el akarta kerülni, hogy tartománya egy újabb ellenséges haderő pusztításának legyen kitéve. A későbbiekben is ezt az elvet követve igyekezett a döntő csatákat török földön megvívni: (Hosszú hadjárat, Várna, Rigómező). Miután a könnyűlovasság legnagyobb része visszatért a portyázásból, Şehabeddin tábort bontott és északnak vette az irányt. Hunyadi ekkor már az ellenség közelében tartózkodott, de még várt a megfelelő pillanatra a támadáshoz. Mivel az összecsapás elkerülhetetlennek látszott, ezért mindkét fél ismét letáborozott. A vajda tudta, hogy a pár ezer még mindig a vidéket dúló akindzsi bármikor visszatérhet a fősereghez, ezért a támadás mellett döntött. Az ütközet pontos helyszíne nem ismert, csak az hogy Targovistétől északra a Ialomița folyó felső folyásánál került rá sor.
A csata menete bélyegkép|15. századi magyar nehézfegyverzetű, buzogánnyal felszerelt katona Az ütközet menetét csak Bonfini írta le, viszont fél évszázaddal az összecsapás után keletkezett írása tele van szőve későbbi korok harcászati elemeivel, ezért erős fenntartásokkal kezelendő. Ennek fényében a harci szekerek használatát is el lehet vetni.
Hunyadi seregének centrumába a nehézlovasság zömét és a gyalogságot állította. A székely-havasalföldi és egyéb könnyűlovasság került a szárnyakra, a nehézlovasság maradékával. A vajda jól tudta, hogy az ellenség mekkora túlerőben van, ezért támadólag akart fellépni.
Az oszmán harcrend hagyományos módon tagolódott. Középen a janicsárok foglaltak helyet, a szárnyakon pedig a szpáhik. Az elővédbe a könnyűlovasság került. Şehabeddin terve az ellenség bekerítésére és felőrlésére épült.