Albigens keresztes hadjárat

Az albigens keresztes hadjárat vagy albigensek elleni keresztes hadjárat (1209–1229) a III. Ince pápa által meghirdetett, majd pápai legátusok, északi francia bárók, végül a Francia Királyság részvételével folytatott katonai és politikai vállalkozás volt a Languedocban elterjedt eretnekmozgalmak, elsősorban a katharizmus, kisebb részben a valdensek ellen. A hadjáratot a korabeli források többnyire az „albigens eretnekség” elleni fellépésként írták le, noha az „albigens” elnevezés nem kizárólag Albi városára utalt, hanem tágabb értelemben a délnyugat-franciaországi dualista eretnekmozgalmak megjelölésévé vált.

A konfliktus egyszerre volt vallási, katonai, társadalmi és dinasztikus-politikai jelenség. A pápaság szemszögéből a katarizmus nem pusztán fegyelmi kihívásnak, hanem a keresztény hit alapvető tanításaival összeegyeztethetetlen tanrendszernek tűnt: a katarok dualista kozmológiája, az anyagi világ leértékelése, a katolikus szentségek elutasítása, valamint az egyházi és világi eskük megtagadása a középkori társadalmi és vallási renddel ütközött. A languedoci nemesség és városok szempontjából ugyanakkor a hadjárat gyorsan a helyi autonómiák, hűbéri jogok és regionális hatalmi viszonyok kérdésévé is vált. A keresztes hadjárat vallási célja így fokozatosan összefonódott a Capetingek déli terjeszkedésével és a francia királyi hatalom megerősödésével.

A hadjárat közvetlen előzménye Pierre de Castelnau pápai legátus 1208. januári meggyilkolása volt. III. Ince a gyilkosságért politikailag VI. Rajmund toulouse-i gróf felelősségét hangsúlyozta, jóllehet a gróf közvetlen utasítását a történetírás nem tekinti bizonyítottnak. A keresztes sereg 1209-ben vonult be Languedocba. Első nagyobb akciói közé tartozott Béziers elfoglalása és kifosztása, majd Carcassonne bevétele. A hadjárat katonai vezetőjévé hamarosan Simon de Montfort vált, aki a Trencavel-birtokok megszerzése után a toulouse-i grófság ellen is fellépett. A konfliktus egyik döntő ütközete a muret-i csata volt 1213-ban, ahol Montfort legyőzte a toulouse-i–aragóniai koalíciót, és elesett II. Péter aragóniai király.

A hadjárat 1229-ben a párizsi békével zárult le. VII. Rajmund toulouse-i gróf megtarthatta grófi címét, de jelentős területeket veszített, vállalta az eretnekség elleni fellépést, és leányát, Johannát Alphonse de Poitiers-hez, IX. Lajos francia király testvéréhez kellett adnia. A Toulouse-i grófság végül 1271-ben, Alphonse és Johanna gyermektelen halála után került közvetlenül a francia koronához. A katarizmus katonai háttere ezzel megrendült, de a mozgalom maradványai még évtizedekig fennmaradtak. A 13. század közepétől a pápai inkvizíció játszott döntő szerepet a még működő katar hálózatok felszámolásában.

Elnevezés és forráshelyzet

Az „albigens” név a középkori latin és ófrancia forrásokban többféle jelentéssel szerepel. Szűkebb értelemben Albi városára és környékére, tágabb értelemben azonban a Languedocban élő, a katolikus egyház által eretneknek minősített dualista csoportokra utalt. A katarok önmegnevezése forrásonként változó: a katolikus polémikus irodalom és az inkvizíciós iratok „eretnekekről”, „jó emberekről” vagy „jó keresztényekről” beszélnek, de a terminológia használatát a modern kutatás óvatosan kezeli.

A hadjáratra vonatkozó legfontosabb elbeszélő források közé tartozik Pierre des Vaux-de-Cernay Historia Albigensis című műve, a névtelenül és részben Guillaume de Tudèle nevéhez kötött Chanson de la croisade albigeoise, valamint Guilhem de Puylaurens krónikája. E források nem semleges beszámolók: Pierre des Vaux-de-Cernay a keresztesek oldalán álló ciszterci szerző, a Chanson későbbi részei viszont sokkal rokonszenvezőbben ábrázolják a déli ellenállást. A történészek ezért a krónikákat pápai levelekkel, oklevelekkel, helyi jogi iratokkal, régészeti adatokkal és későbbi inkvizíciós jegyzőkönyvekkel vetik össze.

A modern szakirodalom több ponton vitatja a régebbi leegyszerűsítő képeket. A 19. századi és kora 20. századi történetírás gyakran vagy az egyházi intolerancia példájaként, vagy romantikus okszitán szabadságharcként mutatta be a hadjáratot. A 20–21. századi kutatás inkább összetett konfliktusként kezeli, amelyben a vallási hitvédelem, a helyi hűbéri politika, a városok érdekei, a pápai reformtörekvések, az aragóniai–francia versengés és a Capeting-királyság államépítő folyamatai egyszerre voltak jelen.

Vallási és társadalmi háttér

A katarizmus tanítása

A katarizmus a 12. században különösen Languedocban, Észak-Itáliában és más európai térségekben megjelenő dualista eretnekmozgalom volt. Tanrendszere nem minden helyen volt egységes, de a legtöbb forrás szerint központi eleme az anyagi világ és a szellemi világ éles szembeállítása volt. A katarok egy része radikális dualizmust vallott, amelyben a jó Isten és a rossz princípium egymástól független, örök valóságként jelent meg; más csoportok mérsékeltebb dualizmusban gondolkodhattak, amelyben a rossz princípium alárendelt vagy bukott lényként szerepelt.

A katolikus tanítással való ütközés alapvető volt. A katarok az anyagi világot nem a teremtő Isten jónak alkotott műveként értelmezték, hanem a gonosz princípiumhoz kötötték. Ebből következett a test, a házasság, a nemzés és a szentségi anyagok – víz, kenyér, bor, olaj – leértékelése. A katolikus szentségek helyett a katar vallási élet központjában a consolamentum állt, amely kézrátétellel végzett szellemi beavatási rítus volt. A perfecti vagy „tökéletesek” szigorú aszkézist, cölibátust, böjtöt, húsevéstől való tartózkodást és vándorprédikációt vállaltak; a szélesebb hívői kör, a credentes kevésbé szigorú életmódot folytatott, és gyakran csak halála előtt kívánta felvenni a consolamentumot.

A katar tanítás társadalmi következményei is érzékelhetők voltak. Az eskü elutasítása a hűbéri rendben problémát jelenthetett, mivel a középkori politikai-jogi viszonyok jelentős része hűségesküre, vazallusi kötelezettségre és nyilvános fogadalmakra épült. A házasság és nemzés teológiai leértékelése szintén szemben állt a katolikus társadalomfelfogással. Ugyanakkor a katar „tökéletesek” aszkézise, egyszerűsége és fegyelmezett életmódja sok laikus számára vonzó ellenpéldát jelentett a helyi papság egy részének tényleges vagy vélt visszaéléseivel szemben.

Languedoc politikai szerkezete

A 12–13. század fordulóján Languedoc nem volt egységes politikai állam. A Toulouse-i grófság, a Trencavel-ház visgrófságai, a Foix-i grófság, a Comminges-i grófság, a narbonne-i, carcassonne-i és béziers-i hatalmi központok, valamint számos kisebb várúr és városi közösség bonyolult hűbéri hálót alkotott. A francia király elvben több déli terület hűbérura volt, de tényleges befolyása a 13. század elején korlátozott maradt. A térség emellett az Aragóniai Korona érdekszférájához is kapcsolódott: II. Péter aragóniai király több déli úr fölött hűbéri vagy politikai befolyást gyakorolt.

Ez a széttagoltság megnehezítette az eretnekség elleni egységes fellépést. VI. Rajmund toulouse-i gróf helyzete különösen kényes volt: keresztény fejedelemként a pápai elvárások szerint köteles lett volna fellépni a katarok ellen, ugyanakkor grófságában sok nemes, városi polgár és rokoni hálózat valamilyen módon kapcsolatban állt a katarokkal vagy támogatta őket. A helyi urak gyakran nem meggyőződésből, hanem politikai, rokoni, gazdasági vagy autonómiai okokból tűrték az eretnekeket.

A pápai diplomácia és a hadjárat előzményei

III. Ince pápasága kezdetétől nagy figyelmet fordított a dél-franciaországi eretnekségre. Első lépései nem katonai jellegűek voltak: legátusokat küldött, vitákat és prédikációs missziókat támogatott, valamint a helyi püspökök és világi urak együttműködését próbálta kikényszeríteni. A ciszterci legátusok, köztük Pierre de Castelnau és Arnaud Amaury, ismételten tárgyaltak a déli főurakkal, de eredményeik korlátozottak maradtak.

Ezzel párhuzamosan jelent meg a prédikációs megújulás igénye is. Szent Domonkos és Diego de Acebo osmai püspök felismerte, hogy a katar prédikátorok aszketikus életmódjával szemben a katolikus hit védelmének is szegény, vándorló, tanító és vitázó formát kell öltenie. Domonkos későbbi rendalapítása, a domonkos rend, szorosan összefüggött ezzel a dél-franciaországi tapasztalattal, jóllehet a rend hivatalos megerősítése már a hadjárat alatt és után történt.

A közvetlen fordulópont Pierre de Castelnau 1208. január 14-i meggyilkolása volt. A legátus és VI. Rajmund között feszült viszony alakult ki, mivel a gróf nem hajtotta végre kellő eréllyel a pápai követeléseket. Castelnau meggyilkolója a gróf környezetéhez tartozó lovag volt, de a modern történetírás általában óvatosan kezeli azt az állítást, hogy Rajmund közvetlen parancsot adott volna a gyilkosságra. III. Ince azonban politikai és morális felelősséget tulajdonított neki, megújította kiközösítését, és keresztes hadjáratot hirdetett az eretnekek és világi támogatóik ellen.

A hadjárat első szakasza, 1209–1213

Béziers ostroma és kifosztása

A keresztes had 1209 nyarán érkezett Languedocba. VI. Rajmund, hogy saját földjeit megóvja, megalázkodott és formálisan csatlakozott a keresztesekhez. Így a hadjárat első célpontja nem Toulouse, hanem a Trencavel-ház birtokai lettek. Raimond-Roger Trencavel, Béziers, Carcassonne és Albi visgrófja megpróbált tárgyalni, de nem fogadta el a feltétel nélküli alávetést.

Béziers 1209. július 22-én esett el. A város védői korábban nem adták ki a keresztesek által eretneknek tartott lakosokat. A város elfoglalása gyors és kaotikus volt: a keresztes hadhoz tartozó fegyveresek a városba jutottak, és széles körű öldöklés, fosztogatás és tűzvész következett. A középkori források igen magas, sokszor nyilvánvalóan retorikus számokat adnak meg az áldozatokra; Arnaud Amaury pápai legátus levelében mintegy húszezer halottról beszél, míg a modern történészek óvatosabbak, és hangsúlyozzák, hogy a pontos veszteség nem állapítható meg.

A Béziershez kapcsolt híres mondat – „Öljétek meg mind, Isten majd felismeri az övéit” – Caesarius von Heisterbach későbbi elbeszélésében jelenik meg, nem közvetlen kortársi hadijelentésben. A mondat hitelessége vitatott, és a történészek egy része inkább utólagos moralizáló vagy példázatos megfogalmazásnak tekinti. A város elpusztítása azonban függetlenül e mondat hitelességétől a hadjárat egyik legmegrázóbb eseménye lett, amely jelentős pszichológiai hatást gyakorolt a térség többi városára.

Carcassonne elfoglalása és Simon de Montfort felemelkedése

Béziers után a keresztesek Carcassonne felé vonultak. A város falai erősek voltak, de a nyári hőség, a menekültek nagy száma és a vízellátás nehézségei miatt a helyzet gyorsan romlott. II. Péter aragóniai király megpróbált közvetíteni, mivel a térségben hűbéri és politikai érdekei voltak, de a tárgyalások nem vezettek kompromisszumhoz. Carcassonne 1209 augusztusában megadta magát. Lakóinak életét megkímélték, de javaik nagy részét elvesztették, és a várost el kellett hagyniuk. Raimond-Roger Trencavelt fogságba vetették, és még ugyanabban az évben meghalt.

A kereszteseknek ezután új világi vezetőt kellett kijelölniük a meghódított Trencavel-birtokok élére. A nagyobb bárók közül többen nem vállalták a feladatot, így a választás Simon de Montfortra esett. Montfort egyszerre lett a hadjárat katonai motorja és az új rend megtestesítője. Hatalma azonban kezdetben ingatag volt: a keresztesek jelentős része csak negyvennapos szolgálatra kötelezte magát, és a hadjárat első lendületének elmúltával sokan hazatértek. Montfortnak kis létszámú állandó erőkkel, hűséges északi lovagokkal és változó keresztes utánpótlással kellett ellenőriznie ellenséges vagy bizonytalan vidéket.

Minerve, Termes és Lavaur