A két Babilon vagy eredeti angol címén The Two Babylons; or, The Papal Worship Proved to be the Worship of Nimrod and His Wife Alexander Hislop skót presbiteriánus lelkész antikatolikus polemikus műve. A szöveg először 1853-ban pamfletként jelent meg, majd 1858-ban kibővített könyvváltozatban terjedt el; későbbi kiadásai közül különösen az 1871-es hetedik és a 20. század eleji népszerű kiadások váltak ismertté.
A könyv alaptétele szerint a római katolikus egyház nem az apostoli kereszténység történeti folytatása, hanem az ókori Babilon vallásának keresztény terminológiával álcázott továbbélése. Hislop ezt a Jelenések könyvében szereplő „Nagy Babilon” képével kapcsolja össze, és azt állítja, hogy a pápaság, a Mária-tisztelet, a mise, több keresztény ünnep és számos egyházi szimbólum eredete végső soron Nimród, Szemiramisz és Tammúz feltételezett babiloni kultuszában keresendő.
A mű nagy hatást gyakorolt bizonyos protestáns fundamentalista, restauracionista és antikatolikus körökre, mivel részletes jegyzetapparátusa miatt sok olvasó számára tudományos igényűnek tűnt. A 20. század végétől azonban számos történész, vallástörténész, nyelvész és keresztény szerző bírálta Hislop módszerét. A kritikák szerint a könyv nagyrészt spekulatív etimológiákra, időben és térben távoli mítoszok önkényes összeolvasztására, valamint puszta hasonlóságok oksági kapcsolatként való kezelésére épül.
Keletkezése és kiadástörténete
Alexander Hislop 1807-ben született Skóciában, és a Skót Szabadegyház lelkészeként szolgált Arbroathban. Egyházi és szellemi környezete a 19. századi skót presbiteriánus antikatolicizmushoz, a reformátori történeti szemlélethez és a pápaság apokaliptikus értelmezéséhez kapcsolódott. A könyv első változata 1853-ban jelent meg pamfletként, majd 1858-ban jelentősen kibővített alakban könyvvé fejlődött. A későbbi kiadásokban a mű „Romanism and its Origins” alcímmel is szerepelt, és hatvanegy fametszetes illusztrációval igyekezett alátámasztani a Mezopotámiából, Egyiptomból, Pompejiből és más ókori leletekből vett párhuzamokat.
A mű már a 19. században sem maradt bírálat nélkül. A The Saturday Review 1859. szeptember 17-i száma élesen elutasította Hislop érvelését: a kritika szerint a könyv „egész felépítménye semmire épül”, módszere „bármit bármivé” képes átalakítani homályos történeti utalások, önkényes azonosítások és „etimológiai gyötrés” révén, továbbá az érvelés „túl sokat bizonyít”, mert nemcsak a katolicizmus vitatott elemeit, hanem a keresztény hit alapvető tanításait is babiloni eredetűnek tünteti fel.
Tartalma és fő tézise
Hislop a „két Babilon” kifejezéssel két valóságot állít párhuzamba: az ókori Babilont, amelyet a bálványimádás és a vallási lázadás őstípusának tekint, valamint a szerinte ennek modern folytatásaként értelmezendő pápai Rómát. Érvelése szerint Nimród a Bábel tornyával összefüggő ősi vallási-politikai lázadás központi alakja volt, akit halála után istenként tiszteltek. Hislop Szemiramiszt Nimród feleségeként, Tammúzt pedig az ő isteni gyermekeként vagy Nimród visszatéréseként állítja be, és ebből egy anya-gyermek kultuszt vezet le, amelyet később Mária és a gyermek Jézus katolikus ábrázolásaival kapcsol össze.
A könyvben szereplő fő állítások közé tartozik, hogy a katolikus Mária-tisztelet Szemiramisz istennői tiszteletéből, a mise és az eucharisztikus ostya napkorong-szimbolikából, a karácsony Tammúz vagy a napisten születésének pogány ünnepéből, a húsvét pedig Istár vagy Astarté kultuszából ered. Hislop a kereszt jelét, a rózsafüzért, a püspöksüveget, a papi öltözeteket, a papi cölibátust, a purgatórium tanát és a pápai tekintélyt is babiloni vagy általános pogány előzményekkel igyekezett magyarázni.
Módszertana
Hislop érvelése három fő elemből áll: bibliai-apokaliptikus azonosításból, összehasonlító mitológiából és etimológiai spekulációból. A Jelenések könyve 17–18. fejezeteit úgy értelmezi, hogy „Babilon” a pápaságra vagy a római katolikus egyházra vonatkozik. Ehhez kapcsolja az ókori vallásokból vett párhuzamokat: anyakultuszokat, haldokló és visszatérő istenalakokat, tavaszi és téli ünnepeket, nap- és termékenységi szimbólumokat. A hasonlóságokból rendszerint közvetlen történeti leszármazást vagy titkos vallási folytonosságot vezet le.
A könyv gondolatmenete rokonítható azzal a 19. század végi és 20. század eleji pánbabilonista, illetve tágabb értelemben diffuzionista gondolkodásmóddal, amely a különböző ókori civilizációk és vallási motívumok eredetét egyetlen kiindulópontból, Babilonból vagy a mezopotámiai vallási-asztrális világképből igyekezett magyarázni. A pánbabilonizmus a babiloni vallás, mitológia és asztrális szimbolika túlzott magyarázóerejét feltételezte, és azt kereste, miként származhatnak későbbi kultúrák, vallási történetek vagy rítusok Babilonból. Hislop ennek felekezeti-apokaliptikus változatát alkalmazta: a különböző pogány vallásokban és a katolikus gyakorlatokban talált hasonlóságokat egyetlen, Bábel tornyáig visszavezetett vallási rendszer maradványainak tekintette.
A diffuzionizmus olyan pszeudoarcheológiai vagy áltörténeti magyarázattípus, amely szerint nagy civilizációs vívmányok, vallási eszmék, technológiák vagy szimbolikus formák nem egymástól függetlenül, illetve nem konkrétan igazolható kulturális érintkezések révén keletkeztek, hanem egyetlen ősi néptől vagy civilizációtól terjedtek szét a világban. Ez különbözik a történetileg igazolható kulturális diffúziótól, amely kereskedelmi, politikai, nyelvi, népességmozgási vagy intézményi közvetítő csatornákat vizsgál. A diffuzionista érvelés ezzel szemben gyakran puszta hasonlóságokat kezel bizonyítékként, miközben nem mutat ki ellenőrizhető közvetítő láncot.
A módszer egyik legsúlyosabb problémája, hogy a formai hasonlóságot gyakran bizonyított eredettörténeti kapcsolattá alakítja. Az, hogy két vallásban előfordul anya-gyermek ábrázolás, szent étkezés, tisztulási rítus, böjt, fény- vagy napmotívum, önmagában nem bizonyít közvetlen átvételt. A vallástörténetben az oksági kapcsolat bizonyításához időrend, közvetítő csatorna, szöveges vagy régészeti adat, valamint a párhuzamos vagy független kialakulás lehetőségének vizsgálata szükséges.
Hislop érvelése gyakran körkörös: mivel szerinte a babiloni vallás szétszóródott az egész világban, más népek mítoszaiból, szimbólumaiból és rítusaiból rekonstruálja, milyennek kellett lennie a babiloni vallásnak; majd ugyanezekre a párhuzamokra hivatkozva állítja, hogy a különböző vallási elemek Babilonból erednek. Így a bizonyítandó tétel sokszor már előfeltételként jelenik meg. A módszer megengedi, hogy egymástól időben, nyelvileg és földrajzilag távoli alakokat egyetlen személy vagy kultusz különböző neveiként kezeljen, ha közöttük valamilyen részleges hasonlóság kimutatható.
Ralph Woodrow, aki korábban maga is Hislop nyomán írt népszerű könyvet Babilon misztériumvallása régen és ma címmel, később visszavonta saját művét. A Christian Research Journalban megjelent önkritikus írásában azt állította, hogy Hislop „történelme” gyakran nem más, mint különféle ókori mítoszok önkényes összeragasztása. Woodrow szerint Hislop olyan részleteket tulajdonított Nimródnak és Szemiramisznak, amelyeket elismert történeti kézikönyvek nem támasztanak alá, és amelyekhez a forrásként idézett művek sem adnak valódi bizonyítékot.
A bírálók szerint Hislop további hibája, hogy nem tesz kellő különbséget a valódi vallási átvétel, az általános kulturális forma, a későbbi keresztény átértelmezés és a puszta véletlen hasonlóság között. A keresztény hagyományban önmagában nem számít döntő érvnek, hogy egy forma vagy kifejezés valaha nem keresztény környezetben is előfordult. Az Újszövetségben Pál apostol görög költőket idéz az athéni beszédben, és a bálványáldozati hús kérdésében is különbséget tesz a bálványimádásban való részvétel és a lelkiismeretileg közömbös használat között. E kritikai megközelítés szerint tehát még egy ténylegesen nem keresztény eredetű kulturális forma sem válik automatikusan bálványimádássá, ha új jelentést kap, és már nem pogány istenség tiszteletére használják.
Ebből következően egy katolikus vagy bármely más keresztény gyakorlat pogány eredetének bizonyításához nem elegendő a hasonlóság. A hasonlóságnak lényegesnek és sajátosnak kell lennie; igazolni kell, hogy az átvétel történetileg lehetséges volt; meg kell mutatni az átvétel közvetítő csatornáját; számot kell adni a két jelenség közötti különbségekről; és az átvételi magyarázatnak erősebbnek kell lennie az adott gyakorlat saját belső, bibliai, liturgikus vagy történeti magyarázatánál. Hislop számos tétele ezeknek a feltételeknek nem felel meg, mert a hasonlóságokat sokszor közvetlen bizonyítékként kezeli, miközben az időrendi, nyelvi és intézményi láncszemek hiányoznak.
Nimród, Szemiramisz és Tammúz kérdése
Hislop központi történeti konstrukciója Nimród, Szemiramisz és Tammúz összekapcsolása. A Biblia Nimródot röviden említi mint Kus fiát és „hatalmas vadászt”, akinek királysága Bábelhez is kapcsolódott. A bibliai szöveg azonban nem említi feleségét, Szemiramiszt, és nem kapcsolja hozzá Tammúzt.
Szemiramisz alakja a görög és későbbi antik hagyományban legendás asszír királynőként jelenik meg. A történeti magot rendszerint Sammuramat asszír királynéval hozzák kapcsolatba, aki az i. e. 9. században élt, vagyis sem időben, sem forrásanyagában nem kapcsolható a bibliai Nimródhoz úgy, ahogyan Hislop feltételezi.
Tammúz mezopotámiai megfelelője, Dumuzi, a sumer-akkád vallási hagyományban ismert pásztor- és termékenységi istenség, Inanna/Istár párja. A források nem teszik őt Szemiramisz fiává, és nem kapcsolják Nimródhoz. A Dumuzi–Tammúz-kultusz létezése önmagában nem támasztja alá azt a hislopi állítást, hogy a katolikus Mária-tisztelet vagy a keresztény ünnepkör ebből a családi triászból származna.
Húsvét, Istár és az etimológiai probléma
A könyv egyik legismertebb állítása szerint az angol Easter szó a babiloni-asszír Istár istennő nevéből ered. Ez a gondolat később internetes mémekben, népszerű antikatolikus és valláskritikus szövegekben is továbbélt. A történeti nyelvészet azonban ezt az azonosítást nem fogadja el. Az angol Easter szót az óangol Ēostre vagy rokon germán alakok felől magyarázzák, míg Istár neve sémi nyelvi környezethez tartozik. A két név közötti hangzásbeli hasonlóság nem elegendő etimológiai kapcsolat bizonyítására.
A keresztény húsvét történetileg a zsidó pészahhoz, Krisztus szenvedésének, halálának és feltámadásának liturgikus emlékezetéhez kötődik. A legtöbb európai nyelvben az ünnep neve is a pészahból származó Pascha-típusú alak. Az angol és német elnevezés külön utat jár, de ez nem bizonyít babiloni eredetet. A húsvéti tojás és más népszokások esetében valóban lehetnek későbbi európai népi, tavaszi és termékenységi rétegek, de ezek nem azonosak Hislop babiloni eredetmodelljével.
Karácsony és december 25.
Hislop szerint december 25. Tammúz vagy a „babiloni messiás” születésének pogány ünnepe volt, amelyet a keresztény karácsony vett át. A karácsony dátumának eredetéről a szakirodalomban több magyarázat létezik. Egyes szerzők a római napkultusszal, különösen a Sol Invictus ünnepével való kapcsolat lehetőségét vizsgálják, mások a március 25-i fogantatás és a december 25-i születés közötti keresztény kronológiai számítást hangsúlyozzák. A kérdés tehát összetettebb annál, mint hogy egyszerű babiloni átvételről lehessen beszélni.
Woodrow különösen Hislop karácsonnyal kapcsolatos forráskezelését bírálta. Hislop John Gardner Wilkinson egyiptomi vallástörténeti művére hivatkozva azt állította, hogy Ízisz fia a téli napforduló idején született, ebből pedig a december 25-i pogány eredetre következtetett. Woodrow ellenőrzése szerint azonban a hivatkozott rész Harpokratészre, nem Hóruszra vagy Tammúzra vonatkozik, ráadásul a forrás tavaszi ünnepről is beszél; ezért a részlet nem bizonyítja Hislop karácsonyeredet-elméletét.
Az ostya, a nagyböjt és más rituális párhuzamok