John Silas Reed amerikai újságíró, költő és kommunista aktivista. Először háborús tudósítóként vált ismertté a mexikói forradalom idején a Metropolitanben, majd az első világháború idején a The Masses-ben. Legismertebb írása a petrográdi októberi forradalomról, amelyről 1919-ben megjelent Ten Days That Shook the World (Tíz nap, ami megrengette a világot) című könyvében írt.
Reed támogatta a szovjet hatalomátvételt Oroszországban, sőt rövid időre fegyvert is fogott, hogy csatlakozzon a Vörös Gárdához 1918-ban. Hasonló kommunista forradalomban reménykedett az Egyesült Államokban, és 1919-ben társalapítója volt a rövid életű Amerikai Kommunista Munkáspártnak (CLPA). 1920-ban Moszkvában halt meg foltos tífuszban. Halálakor talán neheztelt a szovjet vezetésre, de a Szovjetunió hősi temetést adott neki, és ő az egyike annak az öt amerikainak, akiket a Kreml falnekropoliszában temettek el.
Fiatalkora és iskolái 1887. október 22-én született anyai nagyszülei kúriájában, a mai Goose Hollow negyedben, az oregoni Portlandben. Nagyanyjának kínai szolgái voltak. Reed arról írt, hogy egy ötcentes érmét fizetett egy „Goose Hollowite”-nak (fiatal keménylegényeknek egy bandában a King's Hill alatti munkásnegyedben), hogy ne verjék meg. 2001-ben egy Reednek szentelt emlékpadot állítottak a Washington Parkban, amely Reed szülőházára néz (a kúria ma már nem létezik).
Édesanyja, Margaret Reed (született Green), Henry Dodge Green portlandi iparmágnás lánya volt,"Jon Reed's Portland – Map", Oregon Cartoon Institute aki vagyonra tett szert három vállalkozás megalapításával és működtetésével: az első gáz- és világítási vállalattal, a nyugati part első nyersvas-olvasztójával és a portlandi vízművekkel (ő volt a második tulajdonosa). A SW Green sugárutat róla nevezték el.
John apja, Charles Jerome Reed, keleten született, és egy mezőgazdasági gépgyártó képviselőjeként érkezett Portlandbe. Éles eszével gyorsan elfogadottságra tett szert Portland üzleti közösségében. A pár 1886-ban házasodott össze, és a család vagyona a Green, nem pedig a Reed oldalról származott.
A betegeskedő kis Jack dajkák és szolgák között nőtt fel. Anyja gondosan válogatta meg a felsőosztálybeli játszótársait. Volt egy két évvel fiatalabb öccse, Harry. Jacket és öccsét a nemrégiben alapított Portland Academy magániskolába küldték. Jack elég okos volt ahhoz, hogy letegye a tanulmányait, de nem akart a legjobb jegyekért dolgozni, mivel száraznak és unalmasnak találta az iskolát. 1904 szeptemberében a Morristownba, egy New Jersey-i előkészítő iskolába küldték, hogy felkészüljön az egyetemre. Apja, aki nem járt egyetemre, azt akarta, hogy fiai a Harvardra menjenek.Michael Munk, John Reed, marxists.org. Accessed November 4, 2007. A Morristownban Jack továbbra is gyenge teljesítményt nyújtott az osztályteremben, de bekerült a futballcsapatba, és irodalmi tehetségről is tanúbizonyságot tett.Hornberger, John Reed, p. 12.
Reed elsőre megbukott a Harvard College felvételi vizsgáján, de másodikra sikeresen átment, és 1906 őszén beiratkozott. Magas, jóképű és könnyed természetű férfiként mindenféle diáktevékenységbe belevetette magát. Tagja volt a szurkolócsapatnak és az úszócsapatnak, a Harvard Lampoon és a The Harvard Monthly szerkesztőbizottságában dolgozott, a Harvard Glee Club elnöke volt, és megalapította a Harvard Radcliffe Drámaklubot (akkoriban egyszerűen Drámaklub). 1910-ben tagja volt a Hasty Pudding Theatricals-nak, és zenét és dalszövegeket is írt a Diana's Debut című darabjukhoz. Reed nem került be a foci- és az evezőscsapatba, de úszásban és vízilabdában jeleskedett. Utolsó évében „Ivy szónok és költő” címmel tüntették ki.
Reed részt vett a Szocialista Klub ülésein, amelynek elnöke barátja, Walter Lippmann volt, de soha nem csatlakozott. A csoport törvényjavaslatokat terjesztett az állami törvényhozás elé, támadta az egyetemet, amiért nem fizette alkalmazottainak a megélhetési béreket, és petíciót nyújtott be a kormányzathoz egy szocializmusról szóló kurzus létrehozására. Reed később így emlékezett vissza: Mindez látszólag semmilyen változást nem hozott a Harvard társaságának arculatában, és valószínűleg a klub tagjai és a sportolók, akik a világ előtt képviseltek minket, soha nem is hallottak róla. De ráébresztett engem és sok mást is, hogy az unalmas külvilágban valami izgalmasabb dolog történik, mint az egyetemi tevékenységek, és figyelmünket olyan emberek írásaira irányította, mint H. G. Wells és Graham Wallas, elszakítva minket az Oscar Wilde-i dilettantizmustól, amely generációk óta foglalkoztatta az egyetemi irodalmárokat.
Reed 1910-ben végzett a Harvard Főiskolán. Azon a nyáron elindult, hogy többet lásson az „unalmas külvilágból”, ellátogatott Angliába, Franciaországba és Spanyolországba, mielőtt a következő tavasszal hazatért volna Amerikába. Hogy kifizesse az európai útiköltségét, Reed egy marhaszállító hajón dolgozott egyszerű napszámosként. Utazásait kedvenc professzora, Charles Townsend Copeland („Copey”) ösztönözte, aki azt mondta neki, hogy „látnia kell az életet”, ha sikeresen akar írni róla.
Pályája Újságíró
Reed elhatározta, hogy újságíró lesz, és New Yorkban próbálja meg letenni a névjegyét. Reed egy értékes Harvard-kapcsolatát, Lincoln Steffenst használta ki, aki akkoriban kezdett hírnevet szerezni magának mint oknyomozó-szakértő. Steffens gyorsan értékelte Reed képességeit és intellektusát, és fiatal rajongójának egy belépő szintű állást juttatott a The American Magazine-nál, ahol Reed kéziratokat olvasott, korrektúrákat javított és segített a fogalmazásban. Reed kiegészítette fizetését azzal, hogy egy új, rövid életű negyedévente megjelenő magazin, a Landscape Architecture üzletvezetőjeként is dolgozott.
Reed Greenwich Village-ben telepedett le, egy virágzó költők, írók, aktivisták és művészek központjában. Megszerette New Yorkot, fáradhatatlanul felfedezte és verseket írt róla. A magazinoknál végzett hivatalos munkái biztosították a lakbért, de szabadúszó újságíróként próbált érvényesülni. Elutasító cetliket gyűjtött,Az elutasító szelvény egy értesítés a szabadúszó szerzőnek, hogy a beküldött művet elővették, elolvasták vagy megvizsgálták, és elutasították. esszét és novellákat terjesztett hat hónapos európai tartózkodásáról, végül a Saturday Evening Post-ban is befutott. Egy éven belül további munkáit is elfogadta a Collier's, a The Forum és a The Century Magazine. Az egyik versét Arthur Foote zeneszerző, a másikat Marion Bauer zenésítette meg. A The American szerkesztői munkatársként tekintettek rá, és elkezdték publikálni a műveit.
Reed komoly érdeklődését a társadalmi problémák iránt ekkoriban Steffens és Ida Tarbell keltette fel először. Rajtuk túllépett, és radikálisabb politikai álláspontot képviselt, mint az övék. 1913-ban csatlakozott a Max Eastman szerkesztette The Masses című folyóirathoz. Reed több mint 50 cikket, recenziót és rövidebb írást írt ehhez a szocialista kiadványhoz.
Számos letartóztatása közül az elsőre 1913-ban, a New Jersey állambeli Patersonban került sor, mert megpróbált a New Jersey-i selyemgyárak sztrájkolóinak nevében beszélni. A hatóságok által a sztrájkolókkal szemben alkalmazott kemény bánásmód és a rövid börtönbüntetés, amelyet letöltött, tovább radikalizálta Reedet. Szövetségre lépett az általános szocialista szakszervezettel, az Industrial Workers of the World-el. Tapasztalatairól szóló beszámolóját júniusban tették közzé "War in Paterson" (Háború Patersonban) címmel. Ugyanebben az évben, Bill Haywood, az IWW vezetőjének javaslatára Reed megrendezte "A Paterson-sztrájk parádéját" a Madison Square Gardenben a sztrájkolók javára.
1913 őszén a Metropolitan Magazine küldte Reedet Mexikóba, hogy tudósítson a mexikói forradalomról. Négy hónapig osztozott Pancho Villa seregének veszélyeiben, és Villa alkotmányos (Constitutionalist) hadseregével volt (amelynek „Primer Jefe” politikai vezetője Venustiano Carranza volt), amikor az legyőzte a szövetségi erőket Torreónnál, megnyitva az utat Mexikóváros elleni előrenyomulásukhoz. Reed imádta Villát, de Carranza hidegen hagyta.
Kiemelkedő magazincikkekben megjelent tudósításai országos hírnevet szereztek neki mint haditudósító. Reed mélyen szimpatizált a peonokkal, és hevesen ellenezte az amerikai beavatkozást. Jelentéseit összegyűjtötték és kiadták az Insurgent Mexico (1914) című könyvben.
1914. április 30-án Reed megérkezett Coloradóba, a nemrégiben lezajlott ludlow-i mészárlás helyszínére, amely a John D. Rockefeller Jr. tulajdonában lévő Colorado Fuel & Iron Company és az Egyesült Bányamunkások szakszervezetének (UMWA) támogatói között vívott coloradói szénmező-háború része volt. Valamivel több mint egy hetet töltött ott, amely alatt kivizsgálta az eseményeket, a bányászok nevében beszélt, és egy szenvedélyes cikket írt a témáról ("The Colorado War", júliusban jelent meg). Sokkal mélyebben kezdett hinni az osztályharcban.
Reed 1914 nyarát a massachusettsi Provincetownban töltötte Mabel Dodge-dzsal és fiával, ahol az Insurgent Mexico (Mexikói Felkelő) mozgalmat szervezték meg, és Wilson elnökkel készítettek interjút a témában. Az eredményül kapott jelentés, amelyet a Fehér Ház ragaszkodására jelentősen felhígítottak, nem aratott sikert.
Haditudósító 1914. augusztus 14-én, röviddel azután, hogy Németország hadat üzent Franciaországnak, Reed a semleges Olaszország felé hajózott a Metropolitan hajón. Nápolyban találkozott szeretőjével, Mabel Dodge-dzsal, és a pár Párizsba utazott. Reed úgy vélte, hogy a háború az imperialista kereskedelmi rivalizálás eredménye, és kevés szimpátiát érzett bármelyik fél iránt.
Egy aláíratlan, „A kereskedők háborúja” című cikkében, amely a The Masses 1914. szeptemberi számában jelent meg, Reed ezt írta: Az igazi háború, amelynek ez a hirtelen halál és pusztítás csak egy eseménye, régen elkezdődött. Évtizedek óta dúl, de csatáit olyan kevéssé reklámozzák, hogy alig veszik észre őket. Kereskedők összecsapása ez...
Mi köze a demokráciának Miklós cárral szövetségben? Vajon a liberalizmus az, amely Gapon pópa Szentpétervárjáról, a pogromok Odesszájából vonul előre?...
Nem. A kereskedelmi riválisok között viszály folyik...
Nekünk, szocialistáknak, reménykednünk kell – sőt, akár számítanunk is kell –, hogy a vérontás és a szörnyű pusztítás e borzalmából messzemenő társadalmi változások fognak fakadni – és nagy lépés lesz előre célunk, az emberek közötti béke felé.
De nem szabad hagynunk, hogy megtévesszen minket ez a szerkesztőségi üres fecsegés arról, hogy a liberalizmus szent háborúba indul a zsarnokság ellen.
Ez nem a mi háborúnk.John Reed, "The Trader's War," The Masses, v. 5, no. 12, whole no. 40 (Sept. 1914), pp. 16–17. The article was attributed to "a well-known American author and war correspondent who is compelled by arrangements with another publication to withhold his name."
Franciaországban Reedet frusztrálta a háborús cenzúra és a front elérésének nehézségei. Reed és Dodge Londonba mentek, Dodge pedig hamarosan New Yorkba indult, Reed megkönnyebbülésére. 1914 hátralévő részében francia prostituáltakkal ivott, és viszonyt folytatott egy német nővel. A pár december elején Berlinbe utazott. Ottlétük alatt Reed interjút készített Karl Liebknechttel, aki egyike azon kevés német szocialistának, akik a háborús hitelek ellen szavaztak. Reedet mélységesen csalódottá tette a II. Internacionálé által ígért munkásosztály-szolidaritás általános összeomlása, valamint az, hogy azt militarizmus és nacionalizmus váltotta fel.
Decemberben visszatért New Yorkba, és többet írt a háborúról. 1915-ben Közép-Európába utazott Boardman Robinson kanadai művész és a Masses gyakori közreműködője kíséretében. Thesszalonikiből utazva mély pusztítást láttak Szerbiában (köztük a lebombázott Belgrádot), Bulgárián és Románián is áthaladtak. Áthaladtak a besszarábiai zsidó letelepedési övezeten. Chełmben letartóztatták és több hétre bebörtönözték őket. Kémkedés vádjával lelőtték volna, de az amerikai nagykövet megmentette őket.