Izidor (, , ), Kijev és egész Oroszország metropolitája (kb. 1436–1441), az antiochiai pátriárka, Dorotheosz apostoli székének helytartója (1439), IV. Jenő pápa legátusa az orosz földeken, a Litván Nagyfejedelemség, Lengyelország és Livónia területén (1439. szeptember 16-tól). 1439. december 18-án bíboros-pappá nevezték ki, a Santi Marcellino e Pietro templom címével. Később a Bíborosi Kollégium kamarása (1450–1451), Sabina bíboros-püspöke (1451-től), Cervia egyházmegye apostoli adminisztrátora (1451–1455), V. Miklós pápa konstantinápolyi legátusa (1452), Nicosia érseke (1456–1463), Korfu érsekségének apostoli adminisztrátora (1458–1459), címzetes konstantinápolyi pátriárka (1458–1463), valamint a Bíborosi Kollégium dékánja (1461–1463) volt. Humanista, teológus, a ferrara–firenzei zsinat résztvevője és a római katolikus egyházzal való unió aktív támogatója volt. Izidor azon törekvései, amelyek a Firenzei zsinat unió elfogadtatására irányultak — amit II. Vaszilij moszkvai nagyfejedelem elutasított —, az egyik fő oka lett annak, hogy 1448-ban a moszkvai metropólia gyakorlatilag kimondta autokefáliáját (önállóságát).

Élete Tanulmányai Származása szerint görög volt. A 15. század elején Konstantinápoly városában tanult, ismerte Manuel Chrysoloras és Guarino Veronese humanistákat, valamint találkozott Nicolaus Cusanus bíborossal is. Könyveket másolt és kivonatokat készített antik szerzők műveiből. Érdeklődött a humaniórák és a természettudományok különféle területei iránt: az ókori filozófusok és történetírók munkái, retorika, ókori görög nyelvtan, csillagászat, alkalmazott kémia és orvostudomány foglalkoztatták. Írásban mondott köszönetet II. Manuél bizánci császárnak európai útjáról való visszatéréséért és az iskolák újranyitásáért, amelyeket Konstantinápoly első török ostroma idején zártak be (1396–1402). Egyúttal tanárhiányra is panaszkodott.

Szerzetesi élet 1410 körül elhagyta Konstantinápolyt és Monemvasiába költözött, ahol szerzetessé vált a Szent Mihály arkangyal és az összes angyal kolostorában. Mistrában megismerkedett a kor neves tudósával, Jeórjiosz Jemisztósz Plíthon filozófussal. A Peloponnészoszról levelezett II. Manuél császárral, II. Theodórosz Palaiologosz despotával, Phótiosz kijevi metropolitával, valamint más egyházi és humanista személyiségekkel. Az 1420-as években beszédeket mondott Manuél utóda, a fiatal VIII. János bizánci császár tiszteletére. Történeti bizonyítékok alapján két feljegyzést készített a monemvasiai metropólia és Korinthosz közötti egyházi vita lényegéről. Ezek segítették a császári bíróságot a vita lezárásában és Monemvasia korábbi kiváltságainak megerősítésében.

1429-ben Konstantinápolyban elmondta híres dicsőítő beszédét VIII. János császár előtt. Ugyanebben az évben ősszel Syracuse városában, Szicíliában tartózkodott. 1430-ban visszatért a Peloponnészoszra, majd ismét Konstantinápolyba költözött. Az udvari politikai kör egyik tagja lett, és 1433-ban a thesszalonikéi Szent Demetriosz császári kolostor főapátjaként említették. A fővárosi papság egyik legműveltebb képviselőjének tartották.

Diplomáciai tevékenysége 1433. október 15-én VIII. János Palaiologosz diplomáciai küldöttségének tagjává nevezték ki a bázeli zsinatra, ahová 1434 januárjában indult el Havasalföldön és Magyarországon keresztül. A Tisza közelében a küldöttséget a magyar Maróti János bán fegyveresei kirabolták. 1434 nyarán Buda városába érkezett, ahol meglátogatta az esztergomi érseket. Június 24-én Ulm városában átadta a bizánci császár két levelét Zsigmond magyar király és német-római császárnak, és üdvözlő beszédet mondott, amelyben a keresztények összefogását sürgette a muszlim fenyegetés ellen. 1434. július 12-én érkezett Bázelbe. Július 24-én, a bizánci követek hivatalos fogadásán, miután meghallgatta Giuliano Cesarini bíboros beszédét, válaszbeszédet mondott. Ebben az egyházak közötti kapcsolat problémáiról szólt, hangsúlyozta az „egyház szent testének” egységét, és kijelentette, hogy ez a test még meggyógyítható, mert a seb nem olyan mély, hogy a tagok elszakadjanak tőle.

A kijevi metropólia vezetése

Miután visszatért a zsinatról és értesült Geraszim metropolita haláláról (1435), Kijev püspökévé szentelték, majd a kijevi metropolita székére helyezték. Hatásköre alá tartozott többek között a csernyigovi, polocki, vlagyimiri, turóv-pinszki, szmolenszki, halicsi, przemysli, holmi, lucki és brjanszki egyházmegye (Lengyelországban és Litvániában), továbbá a novgorodi, tveri és rjazanyi egyházmegyék, valamint a rosztovi, vlagyimir-szuzdali, kolomnai és permi püspökségek a Moszkvai Nagyfejedelemség területén. 1437. április 2-án legközelebbi segítőjével, Gergely szerzetessel és huszonkilenc rokonával együtt megérkezett Moszkva városába. Kíséretében volt Miklós Gudelisz császári követ és Jónás rjazanyi püspök is. A moszkvai fejedelem által támogatott metropolita-jelölt, Jónás rjazanyi püspök kénytelen volt beérni azzal az ígérettel, hogy Izidor után ő foglalhatja el a széket. Isidor gyors kinevezésének oka az volt, hogy biztosítani kívánták a kijevi metropólia és a moszkvai fejedelem támogatását a firenzei zsinat számára.

Moszkvában Izidort II. Vaszilij moszkvai nagyfejedelem ellenségesen fogadta, mivel akarata ellenére nevezték ki. Izidor azonban tapasztalt diplomatának bizonyult, és sikerült meggyőznie a fejedelmet egy új egyetemes zsinat szükségességéről, ahol a pravoszlávok rávehetnék a katolikusokat a dogmatikai újítások visszavonására, ami megmenthetné Bizáncot és a görög egyházat. Miután II. Vaszilijtól pénzt és százfős kíséretet kapott, 1437. szeptember 8-án elindult Nyugat-Európába a zsinatra. Megfordult Tver, Novgorod, Pskov, majd Jurjevben (Dorpat/Tartu), végül 1438. február 4-én Riga városába érkezett. 1438. május 7-én hajóra szállt Lübeck felé, a szuzdali Ábrahám püspökkel, a tveri követtel és más egyházi személyekkel együtt. A görög delegáció húsz napot töltött Venice városában, majd úgy döntöttek, hogy az egyetemes zsinatot nem Bázelben, hanem Ferrara városában tartják meg. Isidor 1438. június 6-án indult Lübeckből az orosz küldöttség élén, és augusztus 18-án érkezett Ferrarába. Ajándékként átadott IV. Jenő pápának egy bizánci ikonográfiai jelenetekkel díszített sakkoszt, amelyet ma is a vatikáni Szent Péter-bazilika kincstárában őriznek.

Részvétel a ferrara–firenzei zsinaton

A firenzei zsinat során Isidor aktívan támogatta a Rómával való egyházi unió megkötését. 1439. július 5-én aláírta a zsinati határozatot mint „Kijev és egész Rusz metropolitája” és az antiochiai pátriárka helytartója. Az aláírók között szerepelt VIII. János bizánci császár is. A görög papság elismerte a római pápa elsőbbségét és több latin dogmát, cserébe remélve, hogy Bizánc megőrzi autonómiáját és továbbra is bizánci szertartás szerint végezheti az istentiszteleteket. Izidor a zsinat egyik fő résztvevője és az unió egyik leglelkesebb híve volt. Az unió azonban később kevés eredményt hozott, mert a nép és az ortodox papság többsége nem fogadta el. Bizáncban gyakorlatilag csak a császári udvar és az általa kinevezett pátriárka maradt az unió támogatója.

Az unió sikertelenségének másik oka az volt, hogy a zsinatot IV. Jenő pápa vezette, akinek tekintélyét Európa számos uralkodója, valamint a bázeli zsinat és az ellenpápa, Antipope Felix V hívei nem ismerték el. A Lengyel–Litván államban sem ismerték el Jenő pápa hatalmát.

Tevékenysége a katolikus egyházban 1439. szeptember 6-án Isidor elhagyta Firenzét az orosz küldöttség élén, szeptember 15-én Velencébe érkezett, majd másnap Eugén pápa legátusává nevezték ki Lengyelország, Litvánia és Livónia számára. Az unió érdekében végzett munkájáért 1439. december 18-án bíborossá emelték, a Santi Marcellino e Pietro templom címével, valamint legátusi megbízást kapott Litvánia, Livónia, egész Rusz és Lengyelország (Galícia) számára. 1440 elején Buda városába érkezett, ahol körlevelet intézett Lengyelország, Litvánia és Livónia keresztényeihez. Ebben az egyház egységének helyreállításáról és a katolikus és ortodox rítus egyenjogúságáról írt. Ezután Krakkó városába utazott, ahol találkozott III. Ulászló lengyel királlyal és testvérével, Kázmérral. Később Vilnába érkezett, ahol támogatta az ortodox híveket, de a katolikus püspök nem engedte, hogy a pápa legátusaként önálló intézkedéseket hozzon.

1441. március 19-én Moszkvába érkezett, és átadta II. Vaszilijnak Jenő pápa levelét, amely a katolikus és az orosz egyház egyesítésének támogatását kérte. Az Uszpenszkij-székesegyházban tartott püspöki liturgián Izidor megemlítette a római pápát és a keleti pátriárkákat, majd felolvasta a ferrara–firenzei zsinat határozatát. Három nappal később a nagyfejedelem parancsára letartóztatták és a Csudov-kolostorba zárták. Az orosz papság zsinata elítélte, de ő megtagadta a bűnbánatot és az unióról való lemondást. 1441 szeptemberében megszökött, előbb Tverbe, majd Litvániába menekült. 1443-ban Budára érkezett, ahol Ulászló király megerősítette az ortodox és katolikus egyház jogegyenlőségét királyságában.

1445 végén Róma városában tartózkodott, majd visszatért Bizáncba. 1446-ban Konstantinápolyban még mindig „Kijev és egész Rusz metropolitájaként” működött, és püspökké szentelte Dánielt. 1451-ben Sabina bíboros-püspökévé nevezték ki. 1452-ben V. Miklós pápa legátusaként Konstantinápolyba utazott. A törökök által ostromolt városba kétszáz katonával érkezett.

1452. december 12-én a Hagia Sophia székesegyházban, a császár és a püspökök jelenlétében kihirdette a római katolikus és az ortodox egyház unióját. 1453 májusában részt vett Konstantinápoly védelmében az Fall of Constantinople idején. Fogságba esett, de megmenekült a kivégzéstől, mert a szultánnak egy másik holttestet mutattak meg bíborosi ruhában. Névtelen fogolyként Kis-Ázsiába hurcolták, ahonnan sikerült megszöknie. A Peloponnészoszon keresztül Velencébe, majd Rómába jutott. 1456-ban Nicosia érsekévé nevezték ki, 1458-ban pedig címzetes konstantinápolyi pátriárka lett. Ugyanebben az évben átadta a kijevi metropólia vezetését tanítványának, Gergely bolgárnak, aki később visszatért a konstantinápolyi pátriárka fennhatósága alá. 1461-ben a Bíborosi Kollégium dékánja lett.

1463. április 27-én halt meg Rómában, és a St. Peter's Basilica bazilikában temették el.

Történetírás

Izidor életrajzát számos tudományos és publicisztikai munka tárgyalja. Az orosz történetírásban alakját többnyire negatívan ítélték meg, különösen moszkvai működése miatt. A róla alkotott értékelések erősen függnek a ferrara–firenzei zsinathoz való vallási viszonyulástól: a római katolikusok ökumenikus zsinatnak tekintik, míg az ortodoxok általában nem ismerik el, és „uniátus” zsinatként emlegetik. A kutatók különösen sok figyelmet szenteltek Izidor könyvtárának is. Mintegy 160 kéziratos gyűjtemény maradt fenn, amelyeket olvasott vagy birtokolt: ezek között szerepeltek saját könyvei, Moszkvában szerzett kéziratok, valamint a pápai könyvtárból kölcsönzött görög művek is.

Fordítás

Források Экономий императору Мануилу II Палеологу. Изд.: Polemis I. D. Two praises of the emperor Manuel II Palaiologos. Problems of authorship // BZ. 2010. Bd. 103. S. 707—710. 14 писем Исидора Пелопоннесского периода (к императору Мануилу II Палеологу, итальянскому гуманисту Гуарино да Верона, Иоанну Хортазмену, Киевскому митрополиту Фотию, Мидийскому митрополиту Неофиту, деспоту Феодору II Палеологу, Мануилу Хрисолору (или Николаю Эвдемоноиоанну), сакелларию Михаилу). Изд.: Ep. 1—6: Analecta Byzantino-Russica / Ed. W. Regel. Petropoli, 1891. P. 59—71 (предисловие В. Э. Регеля к изданию — p. XLI—L); Ep. 7—10: Ziegler A. W. Vier bisher nicht veröffentlichte griechische Briefe Isidors von Kijev // BZ. 1951. Vol. 4. S. 570—577; Ep. 11—14: Ziegler A. W. Die restlichen vier unveröffentlichten Briefe Isidors von Kijev // Orientalia Christiana Periodica. 1952. Vol. 18. S. 138—142.