A Hét község – héberül Seva Kehilosz, németül Siebengemeinden – hét történeti, uradalmi keretek között működő nyugat-magyarországi zsidó közösség és hitközség összefoglaló neve volt a mai Burgenland területén. A községek 1921-ig a Magyar Királysághoz tartoztak, és történetük szorosan kapcsolódott az Esterházy család nyugat-magyarországi uradalmaihoz. A Hét községhez Kismarton (Eisenstadt), Nagymarton (Mattersburg), Kabold (Kobersdorf), Lakompak (Lackenbach), Boldogasszony (Frauenkirchen), Köpcsény (Kittsee) és Németkeresztúr vagy Sopronkeresztúr (Deutschkreutz) tartozott.
A községek kialakulása több nyugat-magyarországi és közép-európai zsidó népességmozgáshoz kapcsolódott. Egyik korai előzményük a soproni zsidók 16. századi kiűzése volt, amely után a városi joghatóságból kiszorított zsidók egy része a közeli főúri birtokokon, különösen Kismarton irányában talált új mozgásteret. A Hét község későbbi megerősödésében döntő szerepet játszott a bécsi és más osztrák területekről 1670–1671 körül elűzött zsidók betelepülése is, akik a Magyar Királyság nyugati vármegyéiben, főként Esterházy-védelem alatt találtak új letelepedési lehetőséget.
A községek vallási és közösségi élete a közép-európai askenázi zsidóság, ezen belül különösen az ortodox zsidóság történetéhez kapcsolódott. A közösségek zsinagógákat, iskolákat, temetőket, rituális fürdőket és egyéb vallási intézményeket tartottak fenn, több helyen jelentős rabbinikus tanulási hagyománnyal. A Hét község története egyszerre része a magyarországi zsidóság, a nyugat-magyarországi regionális történelem, az ortodox zsidó vallási hagyomány és a mai burgenlandi zsidó emlékezet történetének.
Elnevezés
A magyar szakirodalomban a közösségcsoport megnevezésére a „Hét hitközség” és a „Hét község” alak is előfordul. A héber eredetű Seva Kehilosz jelentése szintén „hét község” vagy „hét gyülekezet”. A német nyelvű szakirodalomban a Siebengemeinden elnevezés terjedt el.
A Hét községhez a korai időszakban Lajtaújfalu (Neufeld an der Leitha) is kapcsolódott, amelyet a szakirodalom olykor a későbbi községcsoport előzményének vagy eredetileg nyolcadik községének tekint. A német nyelvű feldolgozások szerint Lajtaújfalut 1739-ben uradalmi rendelettel feloszlatták, és a „nyolc község” elnevezés az okleveles forrásokban nem vált használatossá. A Hét község neve ezért a 18. századtól a hét fennmaradó Esterházy-védnökségű zsidó községre vonatkozott.
A „község” jelentése
A Hét község elnevezésben a „község” nem pusztán települést jelentett, hanem az uradalmi joghatóság alatt működő, szervezett zsidó közösséget és hitközséget is. A kora újkori és rendi kori Magyarországon a földesúri birtokokon élő közösségek – így például magyar, német vagy horvát falvak – saját elöljárókkal, belső szabályokkal, közösségi kötelezettségekkel és az uradalommal szembeni fizetési terhekkel rendelkeztek. A Hét község zsidó közösségei hasonló uradalmi keretben működtek, de közösségi szervezetük vallási és felekezeti alapon épült fel.
A rendi keretek közötti zsidó önkormányzat önmagában nem volt egyedülálló a kora újkori és rendi kori zsidó történelemben. A zsidó hitközségek Európa-szerte rendelkeztek belső vezetőkkel, vallási, oktatási, szociális és adózási intézményekkel, és közösségi ügyeikben jelentős önszerveződést valósítottak meg. A Hét község sajátosságát inkább az adta, hogy az Esterházy-uradalmakon belül hét, egymással történetileg összekapcsolódó nyugat-magyarországi zsidó községként intézményesült, és több nemzedéken át külön névvel is ismert regionális közösségcsoportot alkotott.
A zsidó községek vezetői a földesúri hatalommal, az uradalmi igazgatással és a saját közösségükkel egyaránt kapcsolatban álltak. Feladataik közé tartozott a közösségi fizetési kötelezettségek kezelése, a vallási és szociális intézmények fenntartása, valamint a belső közösségi ügyek intézése. A Hét község ezért nem egyszerűen hét zsidó lakóhelyet jelölt, hanem hét olyan szervezett zsidó közösséget, amely a korszak rendi-uradalmi viszonyai között a többi uradalmi közösséghez hasonlóan, de saját vallási-jogi intézményekkel működött.
Ez a rendi-uradalmi közösségi forma 1848 után, a polgári közigazgatás kialakulásával megszűnt eredeti jogi-közigazgatási keretként működni. A Hét községhez tartozó zsidó közösségek hitközségi élete tovább folytatódott, de a „Hét község” elnevezés ettől kezdve már nem élő uradalmi-közigazgatási kategóriát, hanem történeti közösségcsoportot jelölt.
A hét hitközség
A Hét községhez a következő nyugat-magyarországi zsidó hitközségek tartoztak:
Kismarton (Eisenstadt) – Sopron vármegye; a Hét község egyik legismertebb központja, zsidónegyede az Unterberg, magyarul Alsókismartonhegy volt. Nagymarton (Mattersburg) – Sopron vármegye; jelentős ortodox zsidó közösség és tanulási központ. Kabold (Kobersdorf) – Sopron vármegye; történeti zsidó temetője a közösség fennmaradt emlékei közé tartozik. Lakompak (Lackenbach) – Sopron vármegye; az Esterházy-uradalomhoz kötődő zsidó község. Boldogasszony (Frauenkirchen) – Moson vármegye; a Hét község északi részéhez tartozott. Köpcsény (Kittsee) – Moson vármegye; a történeti Magyarország nyugati határvidékének egyik zsidó községe. Németkeresztúr vagy Sopronkeresztúr (Deutschkreutz) – Sopron vármegye; jelentős ortodox zsidó hagyománnyal rendelkező község.
Története
Soproni és osztrák kiűzési előzmények
A Hét község kialakulása nem egyetlen eseményhez, hanem több, egymástól időben és jellegben is elkülönülő zsidó népességmozgáshoz kapcsolódott. A nyugat-magyarországi előzmények között fontos szerepe volt a soproni zsidók 16. századi kiűzésének. Erre a mohácsi csata utáni bizonytalan helyzetben került sor, amikor a Magyar Királyságban Habsburg Ferdinánd és Szapolyai János hívei között trónviszály és polgárháborús helyzet alakult ki, miközben az országot továbbra is az oszmán terjeszkedés fenyegette. Ebben a politikailag széttöredezett, katonailag bizonytalan és pénzügyileg feszült környezetben Sopron városa a zsidó közösség eltávolításával részben saját városi joghatósági és pénzügyi érdekeit érvényesítette.
Pollák Miksa soproni rabbi 1896-ban megjelent munkája külön fejezetben tárgyalta „A zsidók kiűzése Sopronból 1526–1534” eseményeit és a Sopronból elmenekült zsidók későbbi sorsát.
A soproni kiűzés elsősorban városi kizárást jelentett. A zsidók a soproni városi joghatóságból szorultak ki, de nem feltétlenül léptek ki a Magyar Királyság jogi-politikai keretéből. Pollák szerint a Sopronból elmozduló zsidók egy része Kis-Marton, vagyis Kismarton felé menekült. Ez a folyamat a későbbi Hét község egyik korai nyugat-magyarországi előzményének tekinthető: a városi joghatóságból kiszorított zsidók a közeli főúri birtokokon, különösen az Esterházy családhoz kapcsolódó kismartoni térségben találtak új működési keretet.
Ettől időben és nagyságrendjében is különbözött a 17. századi osztrák kiűzési hullám. A bécsi és alsó-ausztriai zsidók 1670–1671-es elűzése után több zsidó család nem csupán egyik városi joghatóságból egy másik közeli uradalomba került, hanem az osztrák örökös tartományokból a Magyar Királyság nyugati vármegyéibe települt át. A Hét község történetében ezért a soproni előzmény inkább helyi-nyugat-magyarországi városi és uradalmi átrendeződésként, míg az osztrák kiűzés ország- és tartományhatáron átlépő menekülési és letelepedési hullámként értelmezhető.
A későbbi Hét község ennek a kettős háttérnek a keretei között erősödött meg: egyrészt a nyugat-magyarországi városokból kiszorított zsidó népesség, másrészt az osztrák területekről elűzött zsidók találtak letelepedési és közösségi működési lehetőséget a főúri uradalmakban, különösen az Esterházy-birtokokon.
Esterházy-védelem és uradalmi jogállás
A zsidó közösségek megerősödésében fontos szerepet játszott az Esterházy család uradalmi védelme, amely a korszak rendi társadalmának viszonyai között biztosított letelepedési és működési keretet számukra. A községek jogállását, kötelezettségeit és fizetési terheit védlevelek, szerződések és uradalmi rendelkezések szabályozták. Ez a rendszer egyszerre jelentett földesúri függést és viszonylagos közösségi mozgásteret: a Hét község zsidó lakossága az Esterházy-birtokokon saját vallási és közösségi intézményeket tarthatott fenn.
A községek lakói az Esterházy-uradalmi védelem fejében védpénzt és egyéb szolgáltatásokat fizettek. A német nyelvű szakirodalom szerint a közösségek tagjai magukat „Hochfürstlich Esterházy Schutzjuden”, vagyis fejedelmi Esterházy-védzsidók néven is említették. Ez a megnevezés jól mutatja, hogy a földesúri függés a korszak rendi világában nem pusztán korlátozást, hanem jogilag elismert uradalmi státust és közösségi működési keretet is jelentett.
A községek bizonyos fokú belső önkormányzattal rendelkeztek. Képviselőik időről időre Kismartonban tanácskoztak, többek között a közösségekre kivetett adók és fizetési kötelezettségek megosztásáról, valamint jogi helyzetük védelméről. A Jewish Virtual Library szerint az 1690-ben a kismartoni zsidó községnek adott Esterházy-védlevél később a Hét község egészére kiterjedt, és jelentős önigazgatásuk alapjául szolgált.
A községek saját vallási és közösségi intézményrendszerrel rendelkeztek. A zsinagóga, a temető, az iskola, a rituális fürdő és a rabbinátus a közösségi élet alapvető intézményei közé tartozott. A Hét község különösen az ortodox zsidóság hagyománya szempontjából volt jelentős, és több településen komoly rabbinikus tanulási kultúra alakult ki.
1848 után
Az 1848-as forradalom és a rendi-feudális viszonyok felszámolása nemcsak az Esterházy-féle uradalmi védnökségi rendszert érintette, hanem azt a közigazgatási és társadalmi keretet is, amelyben a Hét község eredetileg értelmezhető volt. A polgári közigazgatás kialakulásával a földesúri joghatóság alatt működő, kollektív jogokkal és kötelezettségekkel rendelkező uradalmi közösségek szerepe átalakult. A zsidó hitközségek vallási és közösségi intézményként tovább működtek, de a „Hét község” mint uradalmi-községi jellegű, Esterházy-birtokokhoz kötődő intézményes közösségcsoport 1848 után elvesztette eredeti jogi és közigazgatási jelentését. Az elnevezés ezt követően elsősorban történeti, vallási és emlékezeti fogalomként maradt fenn.
A községek 1921-ig a Magyar Királyság területén feküdtek. Ezért történetük elsődleges közigazgatási, jogi és társadalmi kerete a történeti Magyarország volt, noha vallási, családi és kereskedelmi kapcsolataik a tágabb közép-európai askenázi zsidó világ felé is kiterjedtek. A trianoni békeszerződést és Burgenland Ausztriához csatolását követően a községek földrajzilag és intézményileg az új osztrák tartomány történetének részévé váltak.
Esterházy-védelem és uradalmi jogállás
A zsidó közösségek megerősödésében fontos szerepet játszott az Esterházy család uradalmi védelme, amely a korszak rendi társadalmának viszonyai között biztosított letelepedési és működési keretet számukra. A községek jogállását, kötelezettségeit és fizetési terheit védlevelek, szerződések és uradalmi rendelkezések szabályozták. Ez a rendszer egyszerre jelentett földesúri függést és viszonylagos közösségi mozgásteret: a Hét község zsidó lakossága az Esterházy-birtokokon saját vallási és közösségi intézményeket tarthatott fenn.
A községek lakói az Esterházy-uradalmi védelem fejében védpénzt és egyéb szolgáltatásokat fizettek. A német nyelvű szakirodalom szerint a közösségek tagjai magukat „Hochfürstlich Esterházy Schutzjuden”, vagyis fejedelmi Esterházy-védzsidók néven is említették. Ez a megnevezés jól mutatja, hogy a földesúri függés a korszak rendi világában nem pusztán korlátozást, hanem jogilag elismert uradalmi státust és közösségi működési keretet is jelentett.