Vijenac település Bosznia-Hercegovinában, Lukavac községben, a Tuzlai kantonban, a Bosznia-hercegovinai Föderáció területén.
Fekvése A település Bosznia-Hercegovina északkeleti részén, Tuzlától légvonalban 22, közúton 32 km-re délnyugatra, községközpontjától légvonalban 13, közúton 21 km-re délnyugatra, az Ozren-hegység keleti részén, 350–400 méteres magasságban található.https://www.topografskakarta.com/jugo/ srb_25/vares_6/vr_6.html Topografska karta Vareš 475-2-2
Éghajlata A település éghajlata mérsékelten kontinentális. Az éghajlatot összhangban a Tuzla környékére általánosan jellemző időjárási viszonyokkal, meleg nyarak, valamint nagyon hideg, havas telek jellemzik. Az átlagos minimum hőmérséklet januárban −3 °C, a maximum pedig júliusban 25 °C körül alakul. Az éves csapadékmennyiség megközelítőleg 860 mm. Az erdős-dombos környezet és a völgyek miatt a hideg levegő gyakran megülhet. Emiatt a havas időszak hosszabb és tartósabb lehet, mint a Lukavac alacsonyabb részein.
Népessége Nemzetiségi csoport Népesség1991 Népesség2013Szerb541Bosnyák540Horvát00Jugoszláv00Egyéb20Összesen6141
Története A középkorig A település környéke már az őskorban lakott volt, az Ozren-hegység térségében több bronzkori lelőhelyet tártak fel. A térség legszembetűnőbb képződménye a Vijenac közvetlen közelében emelkedő Gradina nevű magaslat – amely nevét a rajta állt erődítményről kapta –, a Strojna folyó felett, a Turia folyóval való összefolyásának közelében található. Egy meredek, nehezen megközelíthető lejtőkkel övezett, kiemelkedő magaslatról (487 m) van szó, amely csupán északi oldalán csatlakozik a szomszédos hegygerinchez. A lelőhelyet régészetileg még nem vizsgálták, bár sajátosságai alapján tipikus példája az őskori várak és középkori erődítmények elhelyezkedési módjának.
Középkor A középkorban a terület a Boszniai Királysághoz tartozott, majd 1463 után oszmán fennhatóság alá került. Ekkor a Dramešin nevű župa (egyházmegyei kerület) része vot.
Az oszmán uralom Az Oszmán Birodalom 1463-ban foglalta el Bosznia területét és ezt a vidéket a Zvorniki szandzsákhoz csatolta és a Dramešin župából kialakított azonos nevű náhije része lett. Vijenacot nem említik a korabeli oszmán adóösszeírások. Területe ekkor még Turija területéhez, majd később Jaruška területéhez tartozhatott. Jaruškát néhány évszázaddal ezelőtt a régi Turia település felső részeként tartották nyilván. Emiatt egyes részeit a 19. század végén Turia Gornjának is nevezték. A település északi alsó részeit (240-350 m) a közelmúltban mint Jaruške Donje és a magasabb és déli részek (400-500 m) Jaruške Gornje néven szerepeltek. Határa a Turija-völgy aljától 230-300 m tengerszint feletti magasságban, a legmagasabb csúcsok közül a kisebb Vijenac-hegyig (619 m) és a Gradina-hegyig (473 m) vezet fel. A Vijenac-csúcs neve egy ősi kultikus helyre utal, mely évszázadok óta az dovište (imahely). A helynevek a vidék ősi múltjáról tanúskodnak, ilyenek a Gradina, Mramor, Strojnak, Kapetanovaca, Selišta, Hranče selište, Crkvina, Vlaška rudina, Odžak, Antunovac, és Zvonac nevek. Emellett számos helyszínen találhatók régi temetők. A területen fennmaradt legjelentősebb tárgyi emlék a Mramor brdón (Mramor-dombon) található „stećak” (középkori sírkő). Ezen a lelőhelyen egy magányosan álló, talapzaton nyugvó, oszlop alakú, 150 cm magas sírkő látható. Mramortól mintegy 1 km-re található a Svatovac nevű régi „dovište” (imahely).
Az osztrák-magyar uralom A térség 1878-ig tartozott az Oszmán Birodalomhoz. Ekkor a berlini kongresszus határozata alapján az Osztrák-Magyar Monarchia katonai megszállása alá került, mely 1908-ban annektálta Bosznia-Hercegovinát. Az 1878 és 1918 közötti osztrák-magyar közigazgatás alatt nagymértékű modernizációs folyamat ment végbe, beleértve az infrastrukturális fejlesztéseket. A térség iparosodása felgyorsult. A közeli Lukavacban vegyipar és vasúti infrastruktúra épült ki, ami később a közeli szénbányák hasznosításának is kedvezett.
Az Osztrák-Magyar Monarchia számos szokást és életmódbeli elemet honosított meg Bosznia-Hercegovina területén. Magasan fejlett ipari államként kiemelt figyelmet fordított az utak, vasútvonalak, hidak, gyárak és egyéb kiszolgáló létesítmények kiépítésére, hogy hatékonyan hasznosíthassa a régió erőforrásait. Ennek jegyében 1886-ban megépült a Doboj–Tuzla vasút, 1893-ban létrejött a lukavaci szódagyár, később koksz-, cement- és vegyipari üzemek épültek.
A jugoszláv időszak A monarchia szétesésével 1918-ban előbb a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd 1929-től a Jugoszláv Királyság része lett. Szerb-Horvát-Szlovén Királyság megalakulását követően a térség is betagozódott ebbe az új délszláv államba. A közeli Lukavac szódagyára és más ipari üzemek egyre több falubelinek biztosítottak kereseti lehetőséget, így sok család részben mezőgazdaságból, részben gyári munkából élt.
A Független Horvát Állam (NDH) 1941 áprilisában történt megalakulásával a település is ennek része lett. A második világháború idején ez a vidék is megszenvedte Jugoszlávia 1941. áprilisi lerohanásának következményeit. A tágabb Tuzla térsége az ellenállás egyik fontos központjává vált, ahol a jugoszláv partizánok rendszeresen hajtottak végre hadműveleteket. A második világháború során Lukavac térségét kétszer is felszabadították a fasiszta megszállók alól. Az első felszabadításra 1943. szeptember 30-án, a másodikra és egyben véglegesre pedig 1944. szeptember 13-án került sor.
A háború éveiben a helyi közösségi élet jelentősen visszaesett, és az oktatás is megszakadt vagy erősen korlátozott volt. A térségben általános volt az élelmiszerhiány, a katonai mozgások és a politikai bizonytalanság. A lakosság főként mezőgazdaságból élt, ami a túlélés alapját jelentette a háború alatt is.
A háború végét követően a település is a szocialista Jugoszlávia része lett. Az 1953-as agrárreformok keretében végrehajtott kollektivizálás a település mezőgazdasági területeit helyi szövetkezetekbe integrálta. Ebben az időszakban nyílhatott meg a település határában működő mészkőbánya is. A jugoszláv hatóságok szövetségi struktúrákon keresztül támogatták az etnikumok közötti harmóniát, de a nyolcvanas években gazdasági stagnálás és nacionalista ébredések hatására mögöttes feszültségek alakultak ki, amit tovább súlyosbított Slobodan Milošević szerbiai felemelkedése, aki a köztársaságok közötti szerb egységre szólított fel.
A boszniai háború A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság felbomlása 1991-ben felgyorsult, miután Szlovénia és Horvátország kikiáltotta függetlenségét, arra késztette Bosznia-Hercegovinát, hogy hasonló belső nyomással szembesüljön, miközben a vezetők körében a nacionalista retorika fokozódott. A boszniai szerbek, akik attól tartottak, hogy a bosnyákok által uralt független államban csak kisebbségi státuszuk lesz a Szerbiával való egyesülésre törekedtek, hogy egy összefüggő Nagy-Szerbiát alakítsanak ki. Bosznia 1992. március 3-án kiáltotta ki függetlenségét, amelyet az Európai Közösség április 6-án elismert.
A háború 1992 áprilisában tört ki, amikor a boszniai szerb paramilitárisok és a Jugoszláv Néphadsereg egyes egységei – amelyeket a Ratko Mladić parancsnoksága alatt a Szerb Köztársaság Hadserege (VRS) néven szerveztek át – összehangolt támadásokkal elfoglalták a bosnyák területek mintegy kétharmadát. 1992 tavaszán, miután a környező szerb erők megkísérelték ellenőrzés alá vonni a stratégiai útvonalakat, a térség gyorsan a frontvonalba került. 1992-ben a környékbeli szerb lakosságon is gyorsan végigsöpört az ébredő szerb nacionalizmus hulláma, akik gyalogos és páncéltörő fegyvereket kaptak és komoly veszélyt jelentettek a szomszédos bosnyák és horvát települések lakóira. A közeli Lukavacban 1992-ben megalakult a 117. hegyi dandár, majd 1993-ban a 212. bosnyák dandár. Ezekben a környező falvak bosnyák lakói is szolgáltak. A dandárok a háború végéig a térség fő védelmi erői voltak.
Vijenac térsége a háborúban stratégiai jelentőségű terület lett. Ennek oka elsősorban a Vijenac 619 méteres közeli magaslata. 1994. május 11-én az ARBiH erői elfoglalták/felszabadították a Vijenac magaslatot és Jaruške Gornje területét. A helyi megemlékezések ezt a lukavaci térség egyik legfontosabb katonai eseményeként tartják számon. A Vijenac-csúcs elfoglalása azért volt fontos, mert a magaslat stratégiai ellenőrzést biztosított a környező terület felett. A magaslaton jelentős tüzérségi fegyverzet volt: a helyi forrás mintegy húsz különböző kaliberű tüzérségi fegyvert említ. A zsákmányolt fegyverzet és lőszer akkori értékét körülbelül 10 millió német márkára becsülték. A Vijenac elfoglalása után megnyílt a lehetőség a további műveletekre a környező hegyvidéken. A helyi történeti összefoglalók szerint ez előfeltételt teremtett a Vozuća térségében és a Banovići–Lukavac–Gračanica térség egyes részein 1995-ben végrehajtott további hadműveletekhez. A Jaruške Gornje és Turija térségében emlékművek is őrzik az ott elesett katonák emlékét.
Az 1995 decemberében aláírt daytoni megállapodás véget vetett a háborúnak. A békeszerződés utáni területmegosztási megállapodás értelmében a település Bosznia-hercegovinai Föderáció entitás és Tuzla kanton részévé vált. A harcok miatt a lakosság többsége elhagyta a települést és 2013-ra a háború előtti 54 fős szerb lakosság létszáma egyetlen főre olvadt. A szerbek helyeré bosnyákok érkeztek, számuk 2013-ra 40-re nőtt. A háború után a területet az aknamezők is súlyosan érintették: Vijenac is azon lukavaci térségek közé tartozott, amelyeket a hatóságok különösen veszélyesnek minősítettek a háborúból visszamaradt robbanóeszközök miatt.
Gazdaság Természetföldrajzi adottságai miatt a település ma főként mezőgazdasági jellegű. Jellemzői a kisebb szántóföldek, a kukorica és gabonafélék, a kertgazdálkodás, a széna- és takarmánytermelés, szarvasmarha- és juhtartás, valamint a gyümölcstermesztés. A meredekebb részeken a legelő és az erdő fontosabb, mint a szántóföld. A környező Vijenac–Ozren térségben jelentős erdőterületek vannak, ezért az erdő is gazdasági erőforrás volt és maradt.
A település fő ipari létesítménye a mészkőbánya (Rudnik krečnjaka Vijenac). A lelőhely geológiailag jelentős: a Tuzla kanton új területrendezési tervének adatai szerint 17,53 millió m³ kitermelhető geológiai mészkőkészletet tartanak nyilván, és a mészkő főként ipari célú. A rétegekben 1,5–10 m vastag zátonyos mészkő található. A kőbánya ma a Lukavac környéki ipari rendszer egyik fontos nyersanyagforrása. 2010 óta a Lukavac Cement és a török Camis Madencilik társtulajdonában van, és mészkőaggregátumot szállít többek között a Lukavac Cement és a Sisecam Soda Lukavac számára.
Infrastruktúra A térség infrastruktúrájában a közutak állapota a leggyengébb pont. A település ugyan Lukavac közelében van, de dombvidéki, szétszórt településszerkezete miatt a várossal való közlekedési kapcsolat sokkal nehezebb, mint a síkabb településeknél. A vízellátás szintén problémás terület. A közösségi közlekedési infrastruktúra fejlesztése napirenden van.
Oktatás A település oktatási helyzete szorosan kapcsolódik a Turija–Lukavac iskolarendszerhez. A legfontosabb intézmény a térségben a Osnovna škola Turija. Ennek tagiskolája működik a szomszédos Jaruške Gornjében.
Kultúra A Vijenac magaslat és Jaruške Gornje 1994-es hadművelete a helyi kollektív emlékezet fontos része lett. Ez ma is megjelenik a térségben emlékművek, évfordulós megemlékezések és katonai emlékezet formájában. A háború így a mai helyi identitás részévé vált. Május 11-ét ma is megünneplik mint Vijenac és Jaruške felszabadításának napját, és Jaruške Gornjében emlékműveknél emlékeznek az elesett katonákra.
Jegyzetek
További információk Lukavac város hivatalos oldala
Kategória:Tuzlai kanton települései