jobbra|290px|bélyegkép|Az ariánus keresztelőkápolna mennyezeti mozaikja Ravennában. A 6. századi emlék a germán–itáliai homoiánus ariánus közösségek egyik legismertebb művészeti maradványa.
Az arianizmus a kereszténység történetének egyik legnagyobb 4. századi krisztológiai és szentháromságtani vitájához kapcsolódó tanítás- és mozgalomcsoport. Középpontjában az a kérdés állt, hogy kicsoda Jézus Krisztus: az Atyával egylényegű örök Fiú, vagy az Atya akarata által létrejött, minden teremtménynél magasabb, de mégis teremtett közvetítő. Szűkebb értelemben az arianizmus az alexandriai presbiter, Arius tanítását jelöli; tágabb, történeti értelemben azonban gyakran azokat a különböző 4. századi nem-nikaiai irányzatokat is e néven foglalják össze, amelyek elutasították, kerülték vagy másként értelmezték az első nikaiai zsinaton (325) elfogadott homoousziosz („egylényegű”) kifejezést.R. P. C. Hanson: The Search for the Christian Doctrine of God: The Arian Controversy, 318–381. T&T Clark, Edinburgh, 1988.Lewis Ayres: Nicaea and Its Legacy: An Approach to Fourth-Century Trinitarian Theology. Oxford University Press, Oxford, 2004.
Arius szerint a Fiú vagy Logosz nem öröktől fogva létezik ugyanabban az isteni létben, mint az Atya, hanem „lett”: az Atya első és legfőbb műve, aki által Isten a világot teremtette. Arius ezért tagadta, hogy a Fiú az Atyával azonos isteni lényegű volna. A nikaiai álláspont ezzel szemben azt vallotta, hogy a Fiú „született, de nem teremtmény”, vagyis öröktől fogva az Atyától származik, de nem tartozik a teremtett rendhez. Ez a tanítás a 325-ös nikaiai hitvallásban, majd a 381-es Nikaia–konstantinápolyi hitvallásban vált a Nikaia–konstantinápolyi hitvallást elfogadó egyházak szentháromságtani alapjává.Gilles Emery: The Trinity: An Introduction to Catholic Doctrine on the Triune God. The Catholic University of America Press, Washington, D.C., 2011.
Az arianizmus nem egységes, Arius által véglegesen kidolgozott „felekezet” volt. A modern patrisztikai kutatás inkább több, egymással is vitázó 4. századi irányzatról beszél: Arius saját tanításáról, az úgynevezett eusebiánus körről, a homoiánusokról, a homoiusziánusokról, az anomoiánusokról és a későbbi germán homoiánus ariánus egyházakról. E csoportok közül nem mindegyik vallotta Arius radikális tételeit, és több keleti püspök, akit ellenfelei „ariánusnak” neveztek, maga elutasította ezt a megjelölést.Joseph T. Lienhard: „The ‘Arian’ Controversy: Some Categories Reconsidered”, Theological Studies, 48, 1987, 415–437.
A vita tétje a kortársak számára nem pusztán filozófiai szóhasználat volt. A nikaiai teológusok szerint ha Krisztus nem valóban Isten, akkor nem tudja az embernek közvetíteni az isteni életet és a megváltást. A nem-nikaiai oldalon viszont sokan attól tartottak, hogy a homoousziosz szó elhomályosítja az Atya és a Fiú különbségét, és a korábban elítélt modalizmushoz vagy szabellianizmushoz vezet. A 4. századi konfliktus ezért egyszerre volt bibliaértelmezési, dogmatikai, liturgikus, egyházpolitikai és birodalmi kérdés.
A Római Birodalomban a nikaiai zsinat után is több évtizedes küzdelem folyt. A 4. század közepén a császári udvar gyakran olyan kompromisszumos vagy nem-nikaiai formulákat támogatott, amelyek kerülték a „lényeg” nyelvét. A pro-nikaiai teológia véglegesebb megszilárdulása az alexandriai, latin nyugati és kappadókiai teológusok munkája, valamint a 381-es első konstantinápolyi zsinat révén történt. A Nyugatrómai Birodalom felbomlása után több germán nép – így a gótok, vandálok, burgundok és longobárdok – homoiánus ariánus kereszténységet vett fel; ezek az egyházak azonban a 6–7. század folyamán fokozatosan eltűntek vagy beolvadtak a katolikus egyházba.
A név és a források problémája
Az „arianizmus” név történetileg hasznos, de pontosságra szoruló gyűjtőfogalom. Már a 4. századi vitákban is gyakran polemikus megjelölésként használták: Alexandriai Szent Atanáz és más nikaiai szerzők sok ellenfelüket „ariánusnak” nevezték, noha ezek az ellenfelek nem feltétlenül követték Arius minden tételét. A mai kutatás ezért különbséget tesz Arius személyes tanítása, a korai alexandriai vita, a későbbi keleti kompromisszumos irányzatok, a radikális anomoiánusok és az 5–7. századi germán ariánus egyházak között.
A forráshelyzet is óvatosságot igényel. Arius eredeti műveinek nagy része elveszett vagy csak töredékesen maradt fenn. Tanítását főként leveleiből, a Thaleia című verses-teológiai mű töredékeiből, valamint ellenfelei – mindenekelőtt Atanáz – idézeteiből és cáfolataiból ismerjük. A Thaleia („Lakoma”) nem száraz dogmatikai traktátus volt: a források szerint népszerű, ritmizált formában is terjesztette Arius nézeteit, és Atanáz gúnyosan éppen azt rótta fel neki, hogy teológiáját a köznép számára is könnyen énekelhető formában adta elő.Rowan Williams: Arius: Heresy and Tradition. 2. kiadás, Eerdmans, Grand Rapids, 2001.
A vita nem maradt meg a püspökök és teológusok zárt körében. A 4. századi városokban a hitviták a nyilvánosság részévé váltak. Nüsszai Szent Gergely híres, ironikus leírása szerint Konstantinápolyban a pénzváltó, a pék és a fürdőmester is az Atya és a Fiú viszonyáról vitatkozott. A hasonló beszámolók azt mutatják, hogy a szentháromságtani vita nem pusztán akadémiai ügy volt: az istentiszteletet, a keresztséget, a közösségi identitást és a városi közvéleményt is érintette.
A modern szakirodalomban R. P. C. Hanson hangsúlyozta, hogy az „ariánus vita” elnevezés könnyen megtévesztő: a 4. századi konfliktus nem egyszerűen Arius tanításának terjedése és elfojtása volt, hanem a keresztény Isten-tan pontos megfogalmazásának hosszú, sokszereplős keresése. Joseph T. Lienhard hasonlóan arra figyelmeztetett, hogy az „ariánus” és „nikaiai” címkék visszavetítése a teljes időszakra anakronisztikus lehet, mert a 325 utáni évtizedekben a nikaiai terminológia sem volt azonnal mindenütt elfogadott és egyértelmű. Lewis Ayres ezért a „pro-nikaiai” teológia kialakulásáról beszél: nem egyszerűen egy 325-ben lezárt döntésről, hanem olyan teológiai nyelv fokozatos megszilárdulásáról, amely a 4. század második felében vált uralkodóvá.
Fogalmi és nyelvi háttér
A fő terminusok
A vita megértéséhez néhány görög teológiai kifejezés különösen fontos. Ezeket nem szabad úgy kezelni, mintha a 4. század elején már mindenki pontosan ugyanabban az értelemben használta volna őket. A zsinatok és hitviták egyik következménye éppen az lett, hogy a keresztény teológia fokozatosan rögzítette e szavak jelentését.
Kifejezés Alapjelentés Szerepe a vitában ousia lényeg, lét, valóság, szubsztancia Arra a kérdésre vonatkozott, hogy az Atya és a Fiú ugyanahhoz az isteni léthez tartozik-e. hypostasis konkrét valóság, létmód; később személy Kezdetben gyakran összemosódott az ousia jelentésével; a kappadókiai atyáknál határozottabban a három isteni személy jelölésére rögzült. homoousios egylényegű A nikaiai hitvallás kulcsszava: a Fiú nem teremtmény, hanem az Atyával azonos isteni lényegű. homoiousios hasonló lényegű Mérsékeltebb keleti irányzatok formulája; nem Arius eredeti tanítása, hanem a nikaiai és a radikális ariánus álláspont közötti kompromisszumkeresés egyik formája. homoios hasonló A homoiánus formula szerint a Fiú hasonló az Atyához „a Szentírás szerint”, de a lényegnyelvet kerülni kell. heteroousios más lényegű A Fiú és az Atya lényegi különbözőségét jelölő kifejezés, amely a radikális nem-nikaiai irányzatokhoz kapcsolódott. anomoios nem hasonló A radikális anomoiánusok szerint a Fiú lényeg szerint nem hasonló az Atyához. anathéma egyházi átok, kizárás A hitvallások végén gyakran szereplő szankció: kiközösítéssel fenyegette azokat, akik a zsinat által elutasított tanítást vallották.
A korabeli nyelvi zavar egyik oka az volt, hogy a görög Kelet és a latin Nyugat nem mindig ugyanazokkal a fogalmi eszközökkel dolgozott. A latin substantia egyszerre fordíthatta az ousia és a hypostasis bizonyos jelentéseit, ezért amikor keleti teológusok „három hypostasisról” beszéltek, nyugati hallgatók ezt olykor „három szubsztanciának”, vagyis három istennek hallhatták. A 362-es alexandriai zsinat és a kappadókiai atyák munkája részben ezt a nyelvi zavart oldotta fel: az egy isteni ousia és a három hypostasis megkülönböztetésével olyan nyelvet alakítottak ki, amely egyszerre őrizte Isten egységét és az Atya, Fiú és Szentlélek valós különbségét.
Teremtés és nemzés
A vita egyik legfontosabb fogalmi különbsége a „teremtés” és a „nemzés” között húzódott. A nikaiai teológusok szerint amit valaki nemz, az ugyanabból a természetből részesedik, mint a nemző: az ember gyermeke ember, nem ember által készített tárgy. Amit viszont valaki készít vagy teremt, az nem osztozik alkotója lényegében. Arius szerint a Fiú az Atya akaratából létrehozott teremtmény, bár minden más teremtménynél magasabb; a nikaiaiak szerint a Fiú örök nemzés által az Atyától van, ezért nem a teremtett világ, hanem az isteni lét oldalán áll.
Ezzel függött össze az agennetos és gennetos nyelvi kérdése is. Az Atyát gyakran „születetlennek” vagy „nem-nemzettnek” nevezték. Arius ebből azt a következtetést vonta le, hogy ha a Fiú „nemzett”, akkor nem lehet ugyanúgy kezdet nélküli és isteni, mint az Atya. A nikaiai válasz szerint az isteni nemzés nem időbeli keletkezés: a Fiú nem „valamikor” kezdett létezni, hanem öröktől fogva az Atyától születik.
Teológiai háttér
A Logosz és az Atya viszonya
A keresztény teológia kezdettől fogva vallotta az egyetlen Istent, miközben Jézus Krisztust nem pusztán prófétaként vagy tanítóként tisztelte, hanem Úrként, Megváltóként és az Atya Fiaként imádta. A János evangéliuma prológusa a Fiút Logoszként mutatja be: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige”. A keresztségi formula és a liturgikus doxológiák – vagyis az istendicsérő imádságformulák – már a korai kereszténységben együtt nevezték meg az Atyát, a Fiút és a Szentlelket.
A 2–3. századi teológusok különböző fogalmi nyelveken próbálták megmagyarázni az Atya és a Fiú kapcsolatát. Egyes szerzőknél megjelent a szubordinacionizmus bizonyos formája, vagyis az a nyelv, amely szerint a Fiú valamilyen értelemben az Atyától függ, az Atyától ered, és az Atyától kapja mindazt, ami ő. Ez nem minden esetben jelentette a Fiú istenségének tagadását: sok szerző az Atya forrásszerepét és a Fiú tőle való örök eredését akarta megőrizni.
Órigenész különösen fontos előzmény. Hagyományosan gyakran tekintették az arianizmus egyik előfutárának, mert tanításában vannak alárendeltségi elemek. Újabb kutatások azonban árnyaltabb képet adnak: Órigenész tanította a Fiú örök nemzését is, és a kappadókiai atyák, valamint a nikaiai hagyomány több eleme szintén merített belőle. Ilaria Ramelli szerint Órigenész öröksége nem egyszerűen az arianizmushoz, hanem a nikaiai és kappadókiai anti-szubordinacionista teológiához is kapcsolódik.Ilaria L. E. Ramelli: „Origen’s Anti-Subordinationism and its Heritage in the Nicene and Cappadocian Line”, Vigiliae Christianae, 65, 2011, 21–49.
A hellenisztikus filozófiai háttér szintén fontos. A középplatonikus és korai újplatonikus gondolkodásban az isteni tökéletességet gyakran az abszolút egyszerűséggel, változhatatlansággal és a legfőbb monád egyedülállóságával kapcsolták össze. Arius és több nem-nikaiai szerző éppen azt féltette, hogy a Fiú teljes istenségének nikaiai megfogalmazása két istenhez vagy az Atya oszthatóságához vezet. A pro-nikaiai válasz lényege az lett, hogy az isteni egység nem zárja ki az örök személyes különbséget az isteni életen belül.
Szabellianizmus és anti-szabelliánus félelmek