bélyegkép|Ritchie Blackmore 1971-ben, Hamburgban bélyegkép|264x264px|2009, Chicago Richard Hugh „Ritchie” Blackmore (Anglia, Weston-super-Mare, 1945. április 14. –) híres angol gitáros és zeneszerző. Klasszikus, blues és improvizatív elemeket is ötvöző, rendkívül dinamikus gitárjátékának köszönhetően a szakma a világ egyik legjobb rockgitárosának tartja. Pályafutásának kezdetekor egyedi szólói, riff-jei hatalmas áttörésnek számítottak a rockzene történetében, stílusa és gitárjátékának hangzásvilága máig páratlan.
Elsősorban a Deep Purple és a Rainbow alapító tagjaként vált ismertté. Gitárimprovizáció terén nem igazán akadt vetélytársa azonos zenei stílusban, szinte sosem hallhattunk Purple és Rainbow koncerteken olyan szólókat, gitárjátékot, ami megegyezik a stúdióban felvett hanganyaggal, mindig másképp adták elő dalaikat. Jon Lord Hammond orgonájának hangzásával és stílusával karöltve gitárjátékának nem volt párja fénykorában.
1997 óta feleségével, Candice Nighttal (eredeti neve: Candice Lauren Isralow) a Blackmore’s Night formációban zenél együtt, ám meglepetésszerűen 2018-ban kiadott egy Rainbow dalt, Waiting For A Sign címmel, ami bizonyítja, hogy a rock műfajában sem fejlődött vissza gitárjátéka az évek alatt. Feleségével New Yorkban, Long Islanden élnek.
Mivel tagja volt a Deep Purple zenekarnak, 2016 áprilisában beiktatták a Rock and Roll Hall of Fame-be.
Fiatalkora Az angliai Weston Super Mare nevű településen született, majd 2 éves korában családjával Hestonbe költöztek. Első gitárját tizenegy évesen kérte, s apja azzal a feltétellel vette meg: vagy megtanul rendesen játszani, vagy a fején töri ketté. Az apai „ösztökélésre” egy évig klasszikus gitárleckéket vett, ez alapozta meg technikai tudását.
Egy 1979-ben, a Sounds magazinnak adott interjúban Blackmore azt mondta, azért kezdett el gitározni, mert olyan szeretett volna lenni, mint Tommy Steele. Blackmore rendkívül utálta az iskolát és a tanárait.
Iskolás korában előszeretettel sportolt, főként a gerelyhajítás terén ért el kisebb eredményeket. Az iskolát 15 évesen hagyta ott, majd rádiószerelőként kezdett dolgozni a lakhelyéhez közeli Heathrow Repülőtéren. Elektromos gitárleckéit Big Jim Sullivan gitárostól vette.
Zenei stílusa Ritchie Blackmore-t szokás minden idők egyik legnagyobb hatású gitárosának nevezni, akinek sajátos stílusa jelentette a Deep Purple és a Rainbow hangzásának egyik legfontosabb elemét.
Játéka az újszerűség erejével hatott, ugyanis Blackmore eltért a blues-pentaton skáláktól, helyette játékában rengeteg moll (modális) skálát használt, ezáltal olyan szólókat alkotott, amelyek a 60-as évek végén, a 70-es évek elején még az újszerűség erejével hatottak. Ezért szokták is mondani, hogy Blackmore tudatosabban és professzionálisabban használta gitárját, mint kortársainak többsége.
Stílusára a blues, a komolyzene, valamint a középkori muzsikák voltak hatással. Témáiban többször alkalmazott komolyzenei dallamíveket, ezért gyakran nevezik a neoklasszikus metal egyik legkorábbi előfutárjának is.
Gitárjátékával olyan zenészeket inspirált, mint Vinnie Moore, Yngwie J. Malmsteen, Gary Holt, Steve Vai, Joe Satriani, John Norum és így tovább.
A Deep Purple legklasszikusabb és legsikeresebb korszakát az 1969 és 1973 közé tehető Gillan-Glover-Paice-Lord-Blackmore (Mk. II) felállás képezi, ezért a rajongók többsége is ennek a felállásnak tulajdonítja az együttes védjegyszerű hangzásának a kialakulását.
Felszerelése A 60-as években Gibson ES-335-öt használt, majd 1970-ben a Fender Stratocaster mellett tette le a voksát, a Blackmore's Night 1997-ben való megalapításáig ilyen gitárt használt. A komfortosabb zenélés érdekében gitárjának középső hangszedőit leszerelte. A 70-es években különböző típusú Stratocastereket használt, de főként használt gitárja egy 1974-es Olympic White modell volt.
Eredetileg 200 Wattos Marshall Major erősítőt használt, melyhez a gyártó utólag hozzáadott egy kimenő fokozatot, hogy minél közelebb legyen hangzásban Blackmore kedvenc, Vox AC30 típusú erősítőjéhez teljes hangerőn. 1994-től ENGL erősítőket használt.
Pályafutása thumb|150px|Fender Stratocaster gitár
A hatvanas évek elején a korszak több rövid életű formációjában felbukkant, stúdiózenészként dolgozott, mígnem 1968-ban beszállt a Roundabout együttesbe, amely később Deep Purple néven vált ismertté. Az együttes nevét az 1930-as évek egyik slágere után kapta, amely Blackmore nagyanyjának kedvence volt.
Az együttesben akkor rajta kívül a Hammond orgonát mesterien kezelő Jon Lord, a basszusgitáros Nick Simper, a dobos Ian Paice és Rod Evans énekes zenélt, első albumukról a kislemezként is megjelent Hush Amerikában a lista negyedik helyéig jutott. Legendás felállásuk 1970-ben két személycsere után alakult ki, Ian Gillan énekessel és Roger Glover basszusgitárossal készült első lemezüket a Londoni Filharmonikusokkal vették fel. A korong nagy feltűnést keltett, de nemigen fogyott, ezért Blackmore nem túl finoman azt tanácsolta Lordnak, hogy a jövőben inkább olyan zenét játsszanak, amelyre van is közönség.
Így született meg a gitárcentrikus hard-rock. A Deep Purple négy év alatt olyan jobbnál jobb (milliós példányszámban fogyó) albumokat készített, mint az In Rock, a Fireball, a Machine Head és a Japánban készült dupla élő lemez, olyan dalokkal, mint a Black Night, a Child in Time, Speed King. A virtuóz stílusával iskolát teremtő Blackmore gitárszólói legendássá váltak, a Deep Purple védjegyévé lett Smoke on the Water című dal riffje a rockzene egyik legismertebb motívuma, amelyet valószínűleg már mindenki hallott. (A dalt valós események ihlették, ugyanis éppen a svájci Montreux egyik stúdiójában dolgoztak, amikor porrá égett a helyi kaszinó.)
Fender Stratocaster elektromos gitárjával (ma már kapható Ritchie Blackmore szignatúrájú Stratocaster) és önfejű, virtuóz stílusával generációjának összes rockgitárosára hatott. Technikáját befolyásolta, hogy hüvelyk- és kisujja a legtöbb gitárosénál rövidebb, szólójátéka így részben kényszerből kreatívabb, változatosabb.
1975-ben kilépett a Deep Purple-ből, és megalapította a Rainbow zenekart, majd 1984–1993 között ismét beállt régi társai közé. A Rainbow-s időszak óta koncertjein gitárszólónak feldolgozva előadja Beethoven 9. szimfóniájából az Örömódát — ez először a Difficult to Cure című albumon szerepelt. A Deep Purple-lel a zenekaron belüli feszültség miatt szakított 1975-ben (Blackmore-nak soha nem tetszett, ha valami nem úgy volt, ahogy azt ő akarta).
A híres Mark 2 (a második felállás), azaz Gillan, Blackmore, Paice, Lord és Glover másodjára 1984-ben állt össze zenélgetni. A főszervező Ian Gillan (ének) volt, aki már 1982 óta próbálta a legendás ötösfogatot újból a rock országútjára vezetni. Nem véletlen, hogy pont ő kezdte el a dolgot, ugyanis a Gillan Band nem ment valami fényesen, és kár lett volna egy ilyen jó hangot a felejtés homályába küldeni. New York-ba utazott, hogy meghívja Blackmore-t és Glover-t egy baráti kávézgatásra. Az egykori barátok válasza meglepő volt, ugyanis már ők is gondolkoztak egy reinkarnáció megvalósításának lehetőségén. A helyzetük egyszerű, mert a Rainbow, ahol játszottak, gyakorlatilag az övék volt. Ian Paice akkoriban Gary Moore zenekarában dobolt, de mivel egyrészt Gary Moore is nagy barátja volt a Purple muzsikájának, másrészt pedig Jon Lordnak szinte a szomszédja volt, első szóra elengedte Paice-t (egyetlen kérése volt: segítsenek gyorsan másik dobost találni a helyére).
Az 1984-es karácsonyi lemezvásárra megjelent az új Deep Purple lp, a Perfect Strangers. Színtiszta Purple, a jellegzetes hangzás, ugyanakkor, mégis modern. A címadó dal azóta minden koncerten alapkövetelmény. Jött a turné, majd a folytatás: The house of blue light (1986, a lemezbemutató turné első 3 állomása Budapest volt). Annyira nem volt nagy visszhangja, mint az előzőnek, de említésre méltó daraboknak is helyet ad. Ismét kiéleződtek a zenekaron belüli ellentétek (ezúttal nem annyira a Gillan – Blackmore ellentét, inkább Gillan elégedetlensége volt az ok), ami oly méreteket öltött, hogy az énekest a többiek – egyhangú döntéssel – egyszerűen kitették a zenekarból.(1987)
1992-ben, viszont akármilyen hihetetlen az mk2 újból összeállt. Igaz, csak egy évre. Elkészült a The Battle Rages on. című lemez, jött a turné, de valahogy nem voltak a régiek. Hiányzott a hetvenes évek szelleme, és ők is csak öregedtek, ott a család is... A rossz hangulatot ezúttal az eddig töretlen Deep Purple-tag, a már-már névjegy Ritchie Blackmore szakítja meg váratlan kilépésével. Közvetlenül egy lekötött japán turné előtt távozott. A turné szervezője azt kérte, hogy a kiesett gitárost egy hasonló nagyágyúval pótolják, hogy ne maradjon el a turné, így került a képbe Joe Satriani, akivel le is zajlottak a koncertek, de Satriani stílusa nem igazán passzolt a Purple zenéjéhez. Jött a virtuóz Steve Morse. Blackmore utánozhatatlanul zseniális és invenciózus játékát ugyan nem pótolta, de figyelemreméltó virtuozitásával a zenekar megőrizte a róla alkotott képet. Valószínű, hogy többé már nem látjuk színpadon a legendás ötöst.
Blackmore egy nem túl sikeres albummal, a The Battle Rages on-nal fejezte be Purple-pályafutását. Távozása okaként elsősorban Gillant nevezte meg, aki szerinte – és bizony sok más szakember szerint is – csak önmagának, a rengeteg alkoholnak, cigarettának és a hangképzés elhanyagolásának köszönheti, hogy elveszítette páratlan hangját, hangszínét, óriási hangterjedelmét. (Érdekesség, hogy Blackmore szerint a magyar vonatkozású Anya című dalt Gillan csúnyán elrontotta, és Blackmore számára ez volt az utolsó csepp a pohárban.) Gillan szerint viszont azóta kitűnő a légkör, újból jammelnek, mint régen, élvezetes a zenélés, és talán visszatértek a legendás hetvenes évek. Talán mindkettőjüknek igaza volt a maga szempontjából.
1995-ben újraalakult a Rainbow Ritchie Blackmore's Rainbow néven. Ebben az időszakban keletkezett a Stranger In Us All című album, amelyen Blackmore jelenlegi felesége, Candice Night Doogie White mögött háttérvokálosként hallható. Vele 1997 óta játszik együtt Ritchie Blackmore a Blackmore’s Night zenekarban. Inkább már akusztikus gitáron hallhatjuk páratlanul virtuóz, kimunkált, kristálytiszta gitárjátékát. Időnként azonban a jól ismert Stratocaster hangja is megjelenik.
Botrányok Több botrányt okozott a „mosoly nélkülinek” is nevezett gitáros, ezek egyike volt az 1974-es California Jam fesztivál (a Deep Purple-lel lépett fel) ahol Blackmore kijelentette, hogy csak sötétben, műfény világításban hajlandó fellépni. Kívánságát nem teljesítették, ennek ellenére színpadra lépett, de olyan ideges volt, hogy a koncert végén, a Space Truckin című számuk előadása közben egy hozzá közel merészkedő operatőrt megtámadott a gitárjával. Nemcsak a kamerát tette tönkre, de a stáb emberét is megsebesítette. Ezután szétverte, majd a közönség soraiba dobta a gitárját, a hangrendszerét felgyújtotta, a színpad felett lévő hatalmas ponyva ettől lángra lobbant, a nézők pánikba estek. A koncert végén a Deep Purple menedzsere, John Coletta azonnal helikopterbe ültette, mielőtt elfajultak volna a dolgok.
Egy másik, legendás történetben Blackmore és Rod Stewart, a Faces énekese egymásnak esett egy szállodában, de amikor valaki megpróbálta szétválasztani őket, a két muzsikus inkább ellene fordult. Az incidens 25 ezer dollárjába került a Warner Bros. Recordsnak.
Lemezek Deep Purple A lista nem teljes, a koncertalbumok közül csak a fontosabbak szerepelnek.
Shades of Deep Purple (1968) The Book of Taliesyn (1968) Deep Purple (1969) Concerto for Group and Orchestra (1969) Deep Purple in Rock (1970) Fireball (1971) Machine Head (1972) Made in Japan (1972) Who Do We Think We Are (1973) Burn (1974) Stormbringer (1974) Made in Europe (1976) Perfect Strangers (1984) The House of Blue Light (1987) Nobody’s Perfect (1987) Slaves and Masters (1990) The Battle Rages On (1993) Come Hell or High Water (1994)
Rainbow
Ritchie Blackmore’s Rainbow (1975)