X. Ince (Róma, 1574. május 6. – Róma, 1655. január 7.) a 236. pápa 1644-től haláláig. Alakja, éppen úgy, mint elődje, VIII. Orbán esetében, a pápák történetének politikailag legvitathatóbb szerepvállalói közé tartozott. Pápaságának tizenegy éve alatt ért véget a harmincéves háború, és az azt lezáró vesztfáliai békében neki kellett elődje szerencsétlen politikájának árát megfizetnie. Az európai uralkodók Ince tiltakozása ellenére semmi tekintettel nem voltak a pápaság érdekeire. Emellett Ince igen aktív külpolitikát folytatott. Az elűzött Barberinik miatt szembekerült Mazarin bíborossal, Parma ellen kirobbantotta a második castrói háborút, és belefolyt az angol polgári forradalomba is. A krónikák Incét gyanakvónak, néha kissé konoknak írják le, aki csak saját ítélőképességében bízott. Gyakran legbensőségesebb kardinálisai sem szólhattak bele uralkodásába. De bátyja halálával mindez megváltozott. Ince viselte gondját elhunyt fivére özvegyének, Olimpia Maidalchininek, aki nagy befolyással bírt a pápa politikájára. Egyházfőként szerette a művészetet, és több műremeket hagyott emlékül maga után. Diego Velázqueztől származó portréja a leghíresebb és legsikeresebb pápa-arcképek közé tartozik.
Életútja a pápaság előtt 1574-ben született Rómában, eredetileg Giovanni Battista Pamphilj (vagy másképpen Pamphili), mai helyesírással Giambattista Pamfili néven. Apját Camillo Pamphilinek hívták, és eredetileg az umbriai Gubbióból származott. Anyja a francia származású Flaminia de Bubalis volt. A család IX. Ince pápa pontifikátusa alatt költözött az örök városba, ahol az apa rangjához méltó állást kapott a pápai udvarnál. Az egyházhoz közelálló család gyermekét Róma legkiválóbb iskolájába, a Collegio Romanóba küldte tanulni, amelynek jogi karán húszévesen végzett. Nem sokkal ezután VIII. Kelemen pápa általános ügyvédként foglalkoztatta, és hamarosan nagybátyja, Girolamo Pamphilj helyét vehette át a Rotában.
1621-ben XV. Gergely nunciusnak nevezte ki Nápolyba. VIII. Orbán unokaöccsével, Francesco Barberinivel együtt először Franciaországba, majd Spanyolországba küldte. A nunciusként szolgáló Francesco mellett Giambattista egyre többször szembekerült a Barberinikkel, amit később pápasága alatt sem felejtett el. Orbán mindennek ellenére Antiochia latin pátriárkájává nevezte ki, és 1626-ban Orbán madridi nunciusa lett. 1626. augusztus 30-án Orbán presbiter-bíborosi rangra emelte Giambattistát a Sant'Eusebio-templom címén. Valószínűleg nem saját akaratából döntött így, hanem politikai nyomásra. A kinevezés ellenére Giambattista a bíborkalapot hivatalosan csak 1629-ben vehette át. A zsinati kongregáció vezetője volt és az inkvizíció tanácsadója. Ugyan ellentét feszült közte és az uralkodó pápa között, mégis a Római Kúria egyik legbefolyásosabb és legelismertebb tagjává válhatott. Éppen ezért nagy eséllyel állhatott a VIII. Orbán halálát követő konklávé elé.
Egy nősugallta pontifikátus Rögös pápaválasztás VIII. Orbán halála után a pápaválasztásra összegyűlt bíborosok 37 napos vita után jutottak csak egyezségre. A konklávé a spanyol és a francia érdekek ütközése miatt nyúlt ilyen hosszúra. A szemben álló bíborosi pártok elég nagyok voltak ahhoz, hogy csak a közös megegyezéssel lehessen pápát választani. A francia kardinálisok kijelentették, hogy nem hajlandók támogatni a spanyol Firenzola bíboros megválasztását, mivel az a francia államminiszter, Jules Mazarin bíboros ellensége volt. A spanyol párt sokáig próbálta kikerülni a francia érdekeket, de lassan rádöbbentek, hogy a franciák nélkül nem tudják elérni a kellő szavazati arányt. Hosszas vitázás után felvetődött Pamphili bíboros neve, aki korábban Párizsban és Madridban is járt, bár köztudott volt, hogy Giambattista igazán a spanyolok pártján állt. A krónikák szerint az egyezség azon múlt, hogy az elfoglalt Mazarin bíboros túl későn ért a konklávéra, így már nem élhetett vétójogával. A francia államminiszter nem támogatta volna Pamphili megválasztását. 1644. szeptember 15-én végül megválasztották egyházfőnek, és Giambattista felvette a X. Ince uralkodói nevet.
Három bíborossal szemben bélyegkép|jobbra|200px|Mazarin bíboros portréjaInce pontifikátusának első lépésével igyekezett lenyugtatni VIII. Orbán halála után a hatalmas adóterhek miatt lázongó rómaiakat, no meg persze saját ellenségességét is. Az új egyházfő a római rend helyreállításának színfalai mögött támadást indított a Barberini család ellen. Kimondta, hogy Orbán a pápai vagyon hűtlen kezelése miatt vétkes. Francesco és Antonio Barberini, a néhai egyházfő unokaöccsei nem várták meg Ince reakcióit, és azonnal Párizsba menekültek, ahol Mazarin bíboros személyében befolyásos támogatóra találtak. Ince eközben elkobozta a Barberinik minden vagyonát, és igyekezett minden kiváltságuktól is megfosztani a gyűlölt családot. 1646. február 19-én a pápa kiadott egy bullát, amely szerint az a bíboros, aki a pápa engedélye nélkül hagyja el a pápai államot, és nem tér vissza hat hónapon belül, azt meg lehet fosztani egyházi birtokaitól, sőt a bíborosi rangot is elveszítheti. A bulla persze egyértelműen az Incével szemben álló három bíboros ellen irányult, és Mazarin tiltakozásának adott hangot. A francia parlament Mazarin hatására a pápai rendeletet nem fogadta el, érvénytelennek és hatálytalannak tartották. Persze a francia tiltakozás nem sok eredményt ért el Incénél, és a pápa csak akkor vonta vissza bulláját, amikor Mazarin megelégelte a hiábavaló szavakat, és háborút üzent Incének. Az egyházfő azonnal békülékenyebb hangnemre váltott, és eltörölte a bullát, sőt évek múltán a Barberinieket is rehabilitálták.
A két hatalom között 1652-ben újra kiújultak az ellentétek, amikor Mazarin bíboros francia területen letartóztatta Retz kardinálist. Ince tiltakozott az erőszakos bánásmód ellen, és kijelentette, hogy a bíborosokat katolikus állam nem foghatja le. Amikor Retz bíboros 1654-ben megszökött, a pápa védelme alá vette.
Ince külpolitikája A vesztfáliai béke Ince pontifikátusát leginkább a pápaság külpolitikai lépésein keresztül lehet megismerni. Igen aktív politikát folytatott a katolicizmus védelme érdekében. Az 1645-46-os években Ince a távoi vidékek felé fordította figyelmét. Szabályozta a kínai katolikus rítusokat és tovább ösztönözte a hittérítőket afrikai vagy távol-keleti útjukban. Az 1647-es év leginkább a Spanyolországgal fenntartott kiváló kapcsolatok jegyében telt. A pápa több intézkedésével is a spanyol koronának kedvezett, de ugyanakkor kétségét fejezte ki a nápolyi kormányzás helyességével kapcsolatban. bélyegkép|balra|250px|A münsteri béke aláírása Az 1648-as évtől kezdve az európai események miatt Ince hamar belefolyt a nemzetközi eseményekbe. A pápa uralkodásának ideje alatt az egyik legnagyobb történelmi esemény a harmincéves háborút lezáró békeegyezmények aláírása volt. Münster városában Franciaország és a Német-római Birodalom írta alá a békét, míg az innen nem messze fekvő Osnabrückben a császár és a katolikus liga írta alá a békeszerződést Svédországgal és a protestáns fejedelmekkel. Összefoglalóan ezen békeegyezményeket vesztfáliai békének nevezzük. Az 1648. október 24-én aláírt dokumentumok pontosan leírták a kontinens vallási ügyeinek szabályozását. Ezek értelmében minden felekezet szabadon gyakorolhatta vallását, a katolikusokat és a protestánsokat a törvény színe előtt egyenlőnek kellett tekinteni, és minden hercegnek joga volt megválasztania, hogy milyen felekezethez csatlakozik. A Cuius regio eius religio elve szerint a herceg uralma alatt élőknek is fel kellett venniük uruk vallását, bár ha ezt nem akarták, szabadon elhagyhatták a birtokot. A béke rendelkezett arról is, hogy az egyházi birtokokat az egyes államok kisajátíthatják.
A béke szövege egyértelműen mutatja, hogy Ince elődje, VIII. Orbán nem mert kiállni egyik oldal mellett sem, és gyakran álságos és kétszínű politikája miatt a pápaság véleményét a béke megkötői teljesen kihagyták a szerződésekből. X. Ince azonnal tiltakozott a béke szövege ellen, ugyanis ezzel a katolikus egyház hatalmas püspökségeket, apátságokat és kolostorokat veszített el főként Németország északi és középső vidékein. A tárgyalóasztaloknál persze jelen volt a pápai diplomácia is, Fabio Chigi nuncius személyében, aki hiába érvelt kiválóan a béke megszövegezése ellen. 1648. november 26-án Ince kibocsátotta a Zelo domus Dei kezdetű bulláját (valójában visszadátumozta erre a dátumra, 1950-ben adta ki), amelyben semmisnek és érvénytelennek minősítette a vesztfáliai béke azon pontjait, amelyek a katolikus hit visszaszorulását szentesítették. A békét aláíró hatalmak nem vették figyelembe Ince elítélő bulláját.
Itáliai politika bélyegkép|jobbra|200px|II. Ranuccio Farnese bronzszobra Piacenza főterén A vesztfáliai kudarc után Incének közvetlenül a Pápai Állam szomszédságában akadt nézeteltérése. VIII. Orbán pontifikátusának végén háborút indított Parma hercege ellen. Az első castrói háborút lezáró 1644. március 31-ei velencei szerződés szerint a pápának vissza kellett vonnia minden egyházi korlátozást a hercegségről és vissza kellett adnia Parmának Castro városát, hogy a herceg fizetni tudja a római bankároktól felvett kölcsönét. A szerződést aláíró Odoardo Farnese herceg hamarosan meghalt, és helyét II. Ranuccio Farnese vette át. Az új herceg nem akarta tovább fizetni a kölcsönök törlesztő részleteit, az úgynevezett montikat, ami miatt a viszony újra elmérgesedett Parma és Róma között. Ráadásul a herceg nem akarta elfogadni a pápa által castrói püspöknek kinevezett Cristoforo Giardát. Ince nem akarta tudomásul venni Ranuccio ellenvetéseit, és Cristoforót Castróba küldte. De a püspököt útközben meggyilkolták. Ince azonnal a parmai herceget vádolta a gyilkosság kiterveléséért, és azonnal kiadta a parancsot a pápai seregeknek Castro elfoglalására. 1649. szeptember 2-án a város megadta magát a pápai erőknek. Nyolc hónappal Castro bevétele után Ince parancsot adott a város teljes elpusztítására. A pápa porig romboltatta a várost, egyetlen épületet sem kímélt meg, beleértve a nemesi palotákat, a pénzverdét, sőt a katedrálist is! A püspöki székhelyet pedig áttette Acquapendentébe. A hatalmas pusztítás hírére a parmai herceg lemondott castrói birtokairól, és az egyházfő azt átadta a herceg kölcsönzőinek. A kegyetlen pusztítás árnyékot vetett a pápa népszerűségére, és még síremlékére is felkerült az irat: Qui fu Castro, azaz, aki elpusztította Castrót.
Itália egy másik államával azonban Ince különösen jó viszonyt épített ki. A Velencei Köztársaság Orbán ellenséges uralkodása után baráti kapcsolatot alakított ki a római kúriával. A pápa Lengyelország és Magyarország mellett a Serenissimát is nagy összegekkel támogatta a törökök elleni küzdelemben. A velenceieknek pedig jól jött a segítség, hiszen akkor zajlott Kréta birtoklásáért a háború az Oszmán Birodalom ellen. A dózse cserébe szabadságot biztosított Incének a velencei püspöki székek betöltéséhez, amit már régóta egyik egyházfőnek sem engedélyezett a velencei kormányzat.
Polgári forradalom Angliában Az 1642-ben kitört angol polgári forradalom Ince számára lehetőségeket jelentett arra, hogy kiterjessze a katolikus egyház hatalmát a szigetországra az anglikán egyház rovására. A pápa reménykedett benne, hogy a teljes felfordulásban sikerül némi befolyásra szert tennie. Ince európai elfoglaltsága miatt nem tudott tovább egyeztetni I. Károllyal a katolikus hit felvételéről, és a castrói háborúk végeztével már túl késő volt, hiszen Károlyt 1649. január 30-án alattvalói kivégezték. A pápa ugyan megrökönyödött a merész tett hallatán, de igyekezett a felfordulást a maga javára fordítani. A pápa a polgárháborúban a független Írország mellé állt, amelyet javarészt katolikusok laktak. Ince terveit Mazarin bíboros és a párizsi száműzetésben élő angol királyné, Henrietta Mária hevesen ellenezte. Ettől függetlenül Ince Írországba küldte Giovanni Rinuccinit, Fermo érsekét, aki Kilkennyben szállt partra fegyverekkel és hadi eszközökkel, húszezer fontnyi puskaporral és hatalmas pénzösszeggel.