Feltámadás (vallás)

A feltámadás vagy görög eredetű szóval anasztázis (görögül ἀνάστασις, latinul resurrectio) vallási és teológiai fogalom, amely általános értelemben a halálból való életre kelést, szűkebb teológiai értelemben pedig az ember végső, Istentől adott életre hívását jelenti. A szó eredeti jelentésköre a „felkelés”, „felállás”, „újra felállítás” gondolatához kapcsolódik. A vallástörténetben a feltámadás fogalma többféle formában fordul elő: jelenthet halott életre keltését a földi élet folytatására, eszkatologikus testi feltámadást, lelki újjászületést vagy mitologikus, kozmikus megújulást.

A fogalom különösen fontos a zsidó vallás, a kereszténység és az iszlám eszkatológiájában. A zsidó és keresztény hagyományban a halottak feltámadása nem azonos a lélek természetes halhatatlanságának görög filozófiai tanával: a bibliai emberkép az embert test és lélek egységének tekinti, ezért a végső üdvösség vagy ítélet az egész emberre vonatkozik. A kereszténységben Jézus feltámadása a hit középponti eseménye, amelyet az Újszövetség Krisztus megdicsőüléseként, a halál feletti győzelemként és a hívők jövendő feltámadásának zálogaként értelmez.

A feltámadás nem azonos a reinkarnációval, amely szerint a lélek vagy tudati folytonosság új földi létformában születik meg. Nem azonos továbbá a klinikai halál állapotából való visszatéréssel sem, amely orvosi és élettani kérdés. A teológiai értelemben vett feltámadás természetfeletti esemény: Isten életadó cselekvése, amely meghaladja az emberi természet rendes lehetőségeit.

Terminológia és fogalmi különbségek

A magyar köznyelvben a „feltámadás” szó több jelenségre is vonatkozhat. A teológiai és vallástörténeti pontosság érdekében több megkülönböztetés használatos.

Feltámasztás vagy latin szóval resuscitatio alatt rendszerint olyan csodás életre keltést értenek, amely után az illető személy visszatér a földi életbe, majd később ismét meghal. A bibliai elbeszélések közül ilyen Illés és Elizeus halott-támasztása, valamint az evangéliumokban Jairus leánya, a naimi ifjú és Lázár életre keltése.

Feltámadás szűkebb teológiai értelemben az a végső, eszkatologikus életre kelés, amelyben az ember többé nem a halandó földi létbe tér vissza, hanem Isten ítélete és örök rendeltetése szerint részesedik az eljövendő életben. A keresztény hit szerint ebben az értelemben Krisztus feltámadása egyedülálló: ő nem úgy támadt fel, mint Lázár vagy a naimi ifjú, hanem megdicsőült életre, többé meg nem halóként.

Lelki feltámadás alatt a bűnből való megtérést, az új élet kezdetét vagy a keresztségben való újjászületést értik. Az Újszövetségben Pál apostol a keresztséget Krisztus halálában és feltámadásában való részesedésként magyarázza (Róm 6,3–11). Ez nem szünteti meg a végső testi feltámadás keresztény tanát, hanem annak elővételezett kegyelmi kezdete.

Test feltámadása vagy halottak feltámadása a keresztény hitvallásokban azt jelenti, hogy a teljes ember, nem pusztán egy tőle elválasztott lélek, részesedik az ítéletben és az örök sorsban. A „test” itt nem pusztán biológiai anyagot jelent, hanem az embert testi-lelki valóságában.

Vallástörténeti áttekintés

Ókori Közel-Kelet

Az ókori Közel-Kelet vallásaiban gyakoriak voltak a természeti ciklusokhoz kapcsolódó halál- és élet-motívumok. Ilyen összefüggésben említik Tammúz, Ozirisz, Adonisz, Attisz vagy Baál alakját. Ezek a motívumok többnyire a vegetáció, a termékenység, az évszakok váltakozása és a kultikus megújulás világához tartoznak.

A vallástörténeti párhuzamokat óvatosan kell kezelni. A „meghaló és feltámadó istenek” motívuma nem azonos a személyes, végső, testi feltámadás bibliai tanával. A New Catholic Encyclopedia összefoglalása szerint az ókori keleti és görög-római párhuzamok jelentős része a növényzet ciklikus megújulásához, kultikus szimbolikához vagy a lélek túlvilági sorsához kapcsolódik, nem pedig az egyéni ember végső testi feltámadásához. A modern kutatásban ezért vitatott, mennyiben beszélhetünk e kultuszok esetében „feltámadásról” a bibliai és keresztény értelemben.

Ókori egyiptomi vallás

Az ókori egyiptomi vallásban a halál utáni élet, a test megőrzése, a mumifikálás és a túlvilági ítélet kiemelt szerepet kapott. Ozirisz mítosza a halál, újjáéledés és túlvilági uralom egyik legismertebb vallástörténeti példája. Az egyiptomi felfogásban a halott sorsa szorosan összefüggött a test rituális megőrzésével, a temetkezési szertartásokkal és azzal, hogy a halott a túlvilágon folytathassa életét.

Ez azonban nem felel meg pontosan a zsidó-keresztény testi feltámadásnak. Az egyiptomi vallásban nem általános, történelemvégi, minden embert érintő feltámadás áll a középpontban, hanem a halott túlvilági továbbélése és rituális biztosítása. Ozirisz alakja fontos vallástörténeti analógia, de nem egyszerű előzménye a keresztény feltámadáshitnek.

Zoroasztrizmus

A zoroasztrizmus eszkatológiájában jelentős szerepe van a végső megújulásnak, a halottak feltámadásának, az ítéletnek és a világ megtisztulásának. A későbbi avesztai és perzsa hagyományban a halottak teste és lelke újra egyesül, az emberek ítéleten mennek át, majd a világ megújul.

A zsidó feltámadáshit és a perzsa eszkatológia közötti kapcsolat kérdése vitatott. A történész- és bibliakutatói konszenzus alapján a zsidók a testi feltámadás hitét két fő forrásból merítették: egyrészt a babilóniai fogság utáni perzsa vallási (zoroasztriánus) hatásból, másrészt a saját belső, vallási kríziseikre adott teológiai válaszokból.

Görög-római vallás és filozófia

A görög-római világban a halál utáni élet kérdése változatos formákban jelent meg. A platonizmusban és több filozófiai irányzatban a lélek testtől való elválása és továbbélése kapott hangsúlyt. A test gyakran a lélek börtöneként vagy terheként jelent meg, ezért a testbe való visszatérés nem feltétlenül üdvös eseményként értelmeződött.

A görög-római misztériumvallásokban előfordultak szimbolikus halál- és újjászületés-motívumok, de ezek többnyire beavatási vagy erkölcsi megújulást fejeztek ki. A görög-római környezetben a személyes testi feltámadás gondolata idegen volt a domináns antropológiai szemlélettől; éppen ezért Pál apostol athéni beszédének feltámadásra vonatkozó része az Apostolok cselekedetei szerint gúnyt vagy értetlenséget váltott ki (ApCsel 17,32).

Hinduizmus és indiai vallások

A hinduizmusban az ember halál utáni sorsát rendszerint a szanszára, vagyis az újjászületések körforgása, valamint a karma törvénye alapján értelmezik. Az egyén végső célja sok hindu irányzatban nem a test eszkatologikus feltámadása, hanem a megszabadulás (móksa) a szanszára körforgásából.

A hindu hagyomány hagiográfiai és legendás irodalmában előfordulhatnak olyan elbeszélések, amelyekben szentek, guruk vagy isteni alakok halottakat keltenek életre. Ezeket azonban nem szabad azonosítani a zsidó-keresztény értelemben vett általános feltámadással. Az indiai vallások fő halál utáni kerete nem a végső testi feltámadás, hanem az újjászületés és a megszabadulás.

Buddhizmus

A buddhizmus a halál utáni sorsot az újraszületés, a karma és a nirvána összefüggésében tárgyalja. A buddhizmus általában nem állít maradandó, változatlan lelket a hindu átman-tan értelmében, és nem tanít általános testi feltámadást. A létezés folyamata oksági folytonosságban folytatódik, amíg a megszabadulás be nem következik.

A buddhista hagyományokban is vannak csodás elbeszélések, de a feltámadás mint végső, Isten által adott testi életre kelés nem tartozik a buddhista tanítás központi fogalmai közé.

Spiritizmus és új vallási mozgalmak

A spiritizmus és több modern ezoterikus irányzat a halál utáni életet a szellemi világba való átlépésként értelmezi. E felfogásokban a „feltámadás” gyakran a testtől független szellemi továbbélés vagy a túlvilági kommunikáció képzetével azonosul. Ez lényegesen különbözik a bibliai értelemben vett testi feltámadástól, amelyben az egész ember végső sorsa áll a középpontban.

Iszlám

Az iszlám tanításban a halottak feltámadása (arab: al-baʿth baʿd al-mawt, „feltámasztás a halál után”) és az utolsó ítélet (Kijáma) központi eszkatologikus tan. A Korán ismételten hangsúlyozza, hogy Isten, aki először megteremtette az embert, képes újra életre kelteni a halottakat. A feltámadás testi és egyetemes jellegű: az emberek előállnak Isten ítéletére, majd cselekedeteik szerint jutalomban vagy büntetésben részesülnek.

Az iszlám hagyomány részletesen tárgyalja a sírbeli állapotot, a feltámadás napját, a mérleget, a hidat, a paradicsomot és a poklot. A muszlim teológiában vita alakult ki egyes filozófiai irányzatokkal, különösen azokkal, amelyek a feltámadást inkább szellemi értelemben értelmezték. A klasszikus szunnita és síita tanítás a testi feltámadást vallja.

Zsidó vallás

A héber Bibliában és az ókori zsidó vallásban a feltámadás (héber: techijat ha-metim) gondolata nem volt a kezdetektől jelen, hanem évszázadok alatt, a történelmi krízisek és az idegen kultúrákkal való érintkezés hatására alakult ki. A legrégebbi tanításokban a seól az alvilág, a halottak árnyékszerű tartózkodási helye. A hangsúly sokáig nem az egyéni túlvilági jutalmon vagy büntetésen, hanem Isten népével kapcsolatos történeti ígéretein, az élet áldásán és a szövetség hűségén van.

Az alábbi táblázat bemutatja a feltámadásról szóló fejlődési folyamatot a kezdetektől a rabbinikus korig: Korszak / FázisIdőszakAlapeszme és felfogásKulcsfontosságú szövegek / ForrásokKorai bibliai kori. e. 10–6. századNincs egyéni feltámadás. A halottak a Seolba (árnyékvilág) kerülnek. Az élet célja a földi megmaradás és az utódok.A héber Biblia korai könyvei (pl. Zsoltárok, Jób könyve)Babilóniai fogsági. e. 6. századMegjelenik a nemzeti újjászületés metaforája. A fogságban lévő, "halott" Izrael népe vissza fog térni a földjére.Ezékiel próféta látomása a száraz csontokról ()Hellenisztikus kori. e. 4–2. századKialakul a tényleges egyéni, testi feltámadás gondolata. A mártírok jutalmat, a gonoszok büntetést kapnak a túlvilágon.Dániel könyve ( – az első egyértelmű utalás a testi feltámadásra)Második Templom végei. e. 1. sz. – i. sz. 1. sz.Belső vallási vita: A farizeusok hirdetik a feltámadást, a szadduceusok (papi arisztokrácia) elvetik, mert nem szerepel Mózes öt könyvében.Josephus Flavius írásai, újszövetségi utalásokRabbinikus kori. sz. 2. századtólA feltámadás a judaizmus kötelező dogmájává válik. Beépül a napi imádságokba (Smone Eszré / Amida).Misna (Szanhedrin 10:1), Talmud

A feltámadás reménye később világosabb formát kapott. A prófétai irodalomban több helyen található a nép helyreállításának feltámadásszerű képe, például Ezékiel száraz csontokról szóló látomása (). Ezek a szövegek elsődlegesen Izrael nemzeti és szövetségi megújulását fejezik ki, de előkészítik a halottak feltámadásáról szóló későbbi hit nyelvét.

A késői ószövetségi irodalomban már kifejezettebbé válik az egyéni feltámadás reménye. Dániel könyve szerint „sokan azok közül, akik a föld porában alszanak, fölébrednek: némelyek örök életre, mások gyalázatra és örök megvetésre” (Dán 12,2). A Makkabeusok második könyve a vértanúk reményeként mutatja be a testi feltámadást (2Mak 7; 12,43–45).

A második templom korának zsidóságában nem volt teljes egység a kérdésben. A szadduceusok az evangéliumok és az Apostolok cselekedetei tanúsága szerint tagadták a feltámadást, míg a farizeusok vallották azt (Mt 22,23; ApCsel 23,6–8). Jézus vitája a szadduceusokkal a feltámadás kérdését Isten élő voltához és a pátriárkákhoz fűződő szövetségi hűségéhez kapcsolja: Isten „nem a holtak Istene, hanem az élőké” (Mk 12,27).

A rabbinikus zsidóságban a halottak feltámadása fontos hittétellé vált. A zsidó liturgiában Isten egyik dicsérete az, hogy „életre kelti a halottakat”. A középkori zsidó gondolkodásban Maimonidész tizenhárom hitelve között szerepel a halottak feltámadásába vetett hit.

Kereszténység