jobbra|bélyegkép|263px|Than Mór: A nagysallói ütközet. 1849. április 19-én Nagysallónál verte meg Damjanich a Nyitra vonalát védő Ludwig von Wohlgemuth altábornagy csapatait.

jobbra|bélyegkép|263px|Egyenruharajzok a szabadságharcból jobbra|bélyegkép|263px|Honvéd farkasfogasA zászló szélein futó háromszög-alakú, "farkasfog"-nak hívott díszítés, ami a fehér háttérrel együtt kiadja a magyar nemzeti színeket. magyar hadizászló a szabadságharcból, mely a Szűz Máriát és Kisjézust a királyi jelvényekkel ábrázolja, lábuk alatt a Földgolyóval.

Az 1848–49-es magyar honvédsereg az 1848–49-es forradalom és szabadságharc egyik legnagyobb eredménye volt. Megalakulása előtt még tervben sem létezett, néhány hónap alatt azonban egy ütőképes, valódi hadsereg állt fel. Kezdetben gondokat okozott a nagyon vegyes csapatok irányítása, de az egységesítést, kiképzést, hadszervezést a magyar fél harcok közepette is véghez tudta vinni, kevesebb mint egy év alatt. Eleinte a cs.-kir. hadseregből örökölt alakulatokra lehetett számítani, majd később megalakult a nemzetőrség és sor került honvédek toborzására is. A honvédsereg közkatonáinak mintegy 40%-a az ország etnikai kisebbségeiből állt. A magyar honvédsereg tisztjeinek és tábornokainak mintegy fele külföldi származású volt. A Habsburg császári hadseregben legalább annyi magyar nemzetiségű hivatásos tiszt volt, mint a magyar honvédseregben. Történeti és jogi áttekintés

Az ország a Habsburg Birodalomban katonailag sem volt önálló, a magyar országrészről származó katonák is az egységes cs.-kir. hadsereg kötelékeiben szolgáltak. A rendi országgyűlések mindössze a hadiadó megszavazásával befolyásolhatták a katonai ügyeket; az újoncok, illetve a hadiadó felhasználásába nem szólhattak bele. A kiegészítő jogkörű, elvileg független kormányszervek: a helytartótanács, a kancellária és a kamara

szerepe minimálisra szűkült (a helytartótanács a katonaság ellátását és elhelyezését, valamint az újoncok kiállítását intézte, a kancellária a katonai kinevezéseket adminisztrálta, a kamara a hadiadót szedte be). Az érdemi döntéseket Bécsben hozták. A birodalom központi hadügyi kormányszerve az ott székelő Udvari Haditanács (Hofkriegsrat) volt, ennek regionálisan rendelték alá a főhadparancsnokságokat Generalkommando. Ezek nem integrálódtak a magyar feudális államszervezetbe, a magyar kormányszervektől szervezetileg és politikailag is függetlenek maradtak. Az ország hadügyi önállósága fokozatosan valósult meg: először egy félig tisztázott, és ennek megfelelően korlátozottan alkalmazható törvény született a cs. kir. hadsereg „magyar” részeinek minisztériumi kontrolljáról, később egy korlátozott szervezeti szintű és harcértékű nemzeti őrsereg felállításáról, majd önálló hadseregünk első tíz honvédzászlóaljának toborzásáról.

Bár az 1790. évi 10. törvénycikk deklarálta az ország alkotmányos, önálló állami létét, ennek a katonailag semmi nem következett bő fél évszázadig. Jogi és gyakorlati fordulatot az 1848-as év hozott: az ez évi 3. törvénycikk 6. §-a kimondja, hogy „mindazon tárgyakban, melyek eddig a m[agyar] k[irályi] udvari kancelláriának, a k[irályi] helytartótanácsnak s a k[irályi] kincstárnak (…) köréhez tartoztak vagy tartozniok kellett volna, s általában minden polgári, egyházi, kincstári, katonai és általában minden honvédelmi tárgyakban Őfelsége a végrehajtó hatalmat ezentúl kizárólag csak a magyar minisztérium által fogja gyakorolni”. A 8. § szerint „a magyar hadseregnek az ország határain kívüli alkalmazását, nemkülönben a katonai hivatalokrai kinevezéseket” az uralkodó „személye körüli leendő felelős magyar [külügy]miniszter ellenjegyzése mellett” fogja elhatározni. A 14. § magában foglalja a felelős magyar minisztérium jogát egy honvédelmi osztály létrehozására is.

Az első két idézett rendelkezés részlegesen, fennakadásokkal vagy sehogy sem valósult meg, de a 14. § jogalapot teremtett egy önálló magyar hadsereg létrehozására. A törvény ugyan nem rendelkezett az Udvari Haditanács és az örökébe lépő cs. kir. és magyar hadügyminisztérium, valamint a magyar kormány és a főhadparancsnokságok viszonyáról, és azt sem rögzítette, hogy magyarországi katonaságnak a Magyarországon állomásozó vagy az itt kiállított ezredeket tekinti-e, mégis rendkívül fontos volt a lojalitás látszatának megőrzése szempontjából. A besorolási probléma abból adódott, hogy Magyarországon zömmel a birodalom más részeiben toborzott alakulatok voltak, a magyar nemzetiségű csapatok többsége pedig külföldön állomásozott.

Az uralkodó 1848. április 7-én változatlan formában hagyta jóvá az április 3-án elkészült törvényjavaslatot a nemzetőrség megalakításáról; ez lett az év 22. törvénycikke. A törvény pontosan szabályozta a nemzetőrség működését és szervezeti kereteit, valamint viszonyát a reguláris katonasághoz. A törvény egyik paragrafusa kitért azokra is, akik a vagyoni helyzete nem tette lehetővé a nemzetőrségben szolgáljanak: ők felvételt nyerhettek, ha „érdekeltek voltak az alkotmányos rend fenntartásában”. Az első tíz honvédzászlóalj toborzását lényegében ennek alapján kezdték meg.

Csapatok

jobbra|bélyegkép|280px|Magyarország utolsó támaszai – a rézmetszet Párizsban jelent meg 1849-ben, balról jobbra haladva Görgei Artúr, Perczel Mór, Bem József, Henryk Dembiński, Kossuth Lajos és Aulich LajosKossuth beszéde a képviselőházban a román kérdés helyes megoldásáról, archivum2.szabadsag.ro

Nemzetőrség

1848. március 15-én a pesti forradalom 12 pontjának egyikében nemzeti őrsereget követelt. Ez az intézmény a polgári forradalmak jellegzetes vívmánya volt, találkozhatunk vele a francia forradalomban 1789-ben, vagy az amerikai függetlenségi háborúban. A magyar nemzetőrség megalakítása azért volt különösen fontos, mert ebben ismerkedhetett meg a férfi lakosság egy jelentős része a fegyverforgatás alapjaival ás az ebben a sajátos „proto-hadseregben” uralkodó félkatonai szabályrendszerrel.

A nemzetőri intézmény

A nemzetőri szolgálatot minden 20 és 50 év közötti életkorú, városokban vagy rendezett tanácsú községekben 200 forint értékű házzal vagy földdel, egyéb községekben ½ jobbágytelekkel vagy azzal megegyező nagyságú földdel, illetve évi 100 pengő tiszta jövedelemmel rendelkező férfira kiterjesztették. Lovas vagy gyalogos szolgálat közül lehetett választani, de ha valaki nem lett lovas, annak mindenképpen gyalogosként kellett szolgálnia. Batthyány Lajos 1848. április 20. körül hozta létre a nemzetőrség vezérlésének legfelsőbb szervét, az Országos Nemzetőrségi Haditanácsot. Batthyány többszöri is kijelentette, hogy a Haditanácsot a miniszterelnöki hivatal kiegészítő részének tekinti. A nemzetőrség irányítói Batthyányi után Nádosy Sándor ezredes, majd a Haditanács hadügyminisztériumba olvasztása után Mészáros Lázár hadügyminiszter, azt követően 1849 májusától Szemere Bertalan belügyminiszter és miniszterelnök voltak. A hadügyminisztérium és a katonai hatóságok csakis a tábori szolgálatra mozgósított nemzetőrséggel rendelkeztek. balra|bélyegkép|Mészáros Lázár honvéd altábornagy, hadügyminiszter, a magyar honvédsereg megszervezőjeÁcs Tibor: Mészáros Lázár , arcanum.hu A reguláris alakulatokhoz hasonlóan a nemzetőrség hadszervezeti alapegysége is a zászlóalj volt. Egy városban általában egy, egy megyében egy-négy zászlóaljat szerveztek. A zászlóaljak alapegységei a századok, a századok alapegységei a szakaszok voltak. Még Erdély, a katonai határőrvidék és Horvátország nélkül is 350–380 ezer nemzetőrt írtak össze, ebből elenyésző számú, mindössze 6000 nemzetőr volt lovas. Noha tüzérségről a törvény nem rendelkezett, az alakulatok igyekeztek ágyúhoz jutni, de mindössze Aradon tudunk egy tüzéralakulatról. A tisztjeiket századosig maguk választhatták, kiképzésüket a nyugalmazott cs. kir. tisztekre bízták. A törvények elvben lehetővé tették, hogy a nemzetőr alakulatokat hatáskörükön túl vessék be, de ez a törvény meghozásakor elég valószínűtlennek tűnt. A délvidéki szerb lázadás és vérengzés viszont hamarosan elgondolkodtatta a vezetőket, hogy a nemzetőrséget mennyire lehet katonai célokra alkalmazni. A déli határokon fegyverkező horvátok és lázadó szerbek ellen váltásokban tömegével vezényeltek nemzetőröket, a váltások ideje 4-8 hét között változott. A nemzetőr alakulatok azonban gyakran kudarcot vallottak, mert mire beleszoktak volna a szolgálatba, térhettek is haza.

Az önkéntes mozgó nemzetőrség

Mivel a nemzetőrség nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, Batthyány augusztus 13-án rendeletben fordult a törvényhatóságokhoz, és utasította őket „egy nemzetőrökből álló hadi erő” teremtésére, önkéntes alapon. Ezeket a módosításokat nyilvánvalóan szükségessé tette a nemzetőrség korábbi mozgósításának számos keserű tapasztalata a felfegyverzés és kiképzés hiányosságaitól egészen a rossz harctéri eredményekig. A rendelet értelmében az önkénteseket össze kell gyűjteni, századokba kell szervezni, és be katonaszolgált személyekkel kell gyakoroltatni. A honvédekkel megegyező fizetést fognak kapni, azok rendszabályai rájuk is érvényesek. A nemzetőrség korábbi kereteit megszüntették, a rájuk vonatkozó rendeleteket semmisnek tekintették, kivéve az éppen folyamatban lévő és a még augusztusban érvénybe lépő rendeleteket. Mindazonáltal a rendeletben szereplő kitételek miatt egyértelművé vált, hogy az új nemzetőrséget nem fogják egyből a drávai vagy a bácsi védvonalra vezényelni.

Batthyány újabb, augusztus 27-i rendelete a mozgó nemzetőrség egységeit négy kerületi táborba vonta össze: A dunántúli nemzetőrség összpontosítási helye Pápa, a Dunán innenié Vác, a Tiszán innenié Szolnok, a tiszántúlié Arad. Szolnokra és Vácra vasútvonal vezetett és a szolnoki csapatokat bármikor Szeged védelmére lehetett indítani a Tiszán, vagy a váciakat pedig Komáromhoz vagy az Al-Dunához. A pápai tábor ugyanannyira volt Komáromtól, Székesfehérvártól és Keszthelytől. Az aradi tábor kijelölésekor számítottak a vár használatba vételére is.

A négy tábor parancsnokainak honvéd (azaz nem nemzetőr!) őrnagy rangban Kosztolányi Mórt (Pápa), Görgei Artúrt (Szolnok), Ivánka Imrét (Vác) és Máriássy Jánost (Arad) nevezték ki.

Az önkéntesek eltérő számban vonultak a zászlók alá. Kosztolányi és Ivánka hamarosan 4-4 zászlóaljnyi, azaz 3500–4000 fős sereggel vonult a dunántúli magyar csapatokhoz, míg Görgei és Máriássy egy-egy zászlóaljat tudott szervezni. Egyes kerületek azonban 5–6000 önkéntest is adtak, és nagy részük a háború végéig szolgált. Kosztolányi és Ivánka csapataiból később 3-3 honvédzászlóalj lett (18., 46., 70. és 62., 66. valamint a 71.), Görgeiéből és Máriássyéból egy-egy (a 48. és a 72.). Más nemzetőr alakulatokat is fokozatosan beolvasztottak a honvédségbe, így a pestiekből a 14., a zalaiakból a 47., a baranyaiakból az 51., a somogyiakból a 60. és a szatmáriakból a 88. honvédzászlóalj lett.

Honvédség

bélyegkép|jobbra|150px| A 85 honvédzászlóalj zászlaja.jpg

Története

A magyarországi helyzet elmérgesedésére hivatkozva a Batthyány-kormány már 1848. április 12-én elrendelte, hogy a hadügyminisztériumnál kérvényezzék „egypár magyar ajkú ezrednek Galíciábóli beszállítását”, ez azonban igencsak lassan haladt, noha V. Ferdinánd király tett néhány kedvező lépést ez ügyben. További sürgetést kívánt eszközölni a témában az április 16-i, 20-i és 24-i minisztertanács, egyre bővebben kifejtve a magyar alakulatok hazavezénylésének szükségességét. Április 24-én már szóba került egy olyan alternatíva is, hogy ha a cs. kir. szolgálatban álló ezredek magyar nem térhetnek haza, akkor a kormányzat gondoskodik egy önálló haderőről; erre István nádor külön figyelmeztette az uralkodót és rajta keresztül az osztrák kormányt.