bélyegkép|jobbra|220px|Az 1590-es pápai Vulgata-kiadás címlapja A Vulgata a Biblia latin nyelvű szöveghagyománya, amelynek legfontosabb részei a 4. és 5. század fordulóján készültek, főként Szent Jeromos fordítói és revíziós munkája nyomán. Nem egyetlen alkalommal elkészült, teljesen egységes fordítás, hanem összetett latin bibliai korpusz: az Ószövetség nagy része Jeromos héberből készült fordítása, az evangéliumok régi latin szövegének revíziói szintén hozzá kapcsolódnak, míg az Újszövetség evangéliumokon kívüli részének revíziója nem bizonyosan Jeromos műve, egyes deuterokanonikus könyvek és kiegészítések pedig korábbi latin hagyományból kerültek a Vulgata-korpuszba.
A vulgata szó latinul „elterjedt”, „közhasználatú” kiadást vagy változatot jelent. A kifejezést eredetileg nem kizárólag Jeromos Bibliájára alkalmazták: az ókeresztény és kora középkori szóhasználatban a közhasználatú görög vagy latin bibliai szövegekre is vonatkozhatott. A mai értelemben, Jeromoshoz és a későbbi nyugati latin Biblia-korpuszhoz kötött névként csak fokozatosan honosodott meg.
A Vulgata a középkor folyamán a nyugati latin kereszténység meghatározó bibliai szövegévé vált. A tridenti zsinat 1546-ban a régi latin Vulgata-kiadást a latin egyház nyilvános olvasmányaiban, vitáiban, prédikációiban és magyarázataiban „autentikusnak” nyilvánította, és elrendelte a szöveg lehető leghibátlanabb kiadását. A tridenti határozat nyomán jelent meg az 1590-es pápai Vulgata-kiadás, majd az 1592-es, VIII. Kelemen pápa tekintélyével kiadott Clementina, amely évszázadokon át a római katolikus latin Biblia irányadó kiadása volt. A katolikus egyház jelenlegi hivatalos latin Biblia-kiadása az 1979-ben kihirdetett, majd 1986-ban javított kiadásban megjelent Nova Vulgata.
Elnevezése
A latin vulgata editio kifejezés jelentése „közhasználatú kiadás”. A vulgata szó a latin vulgatus melléknévből származik, amelynek jelentése „elterjedt”, „közismert”, „a nép között használatos”. A kifejezés jelentése a keresztény ókor és a kora középkor során változott. Szent Jeromos korában a „vulgata” megnevezés gyakran inkább a közhasználatú görög Septuaginta-szövegre vagy annak régi latin fordításaira vonatkozott, nem pedig a később Jeromos nevéhez kötött latin korpuszra.
A Jeromos-féle és Jeromoshoz kapcsolódó latin Biblia csak fokozatosan lett a nyugati egyház ténylegesen elterjedt szövege. Ennek megfelelően a Vulgata név is csak később vált ennek a latin Bibliának sajátos megnevezésévé. A karoling kori revíziók nyomán a „Vulgata” elnevezés egyre inkább a javított, Jeromoshoz kötött szövegegyüttesre utalt, a 13. századra pedig a kifejezés már kifejezetten ezt a középkori nyugati latin egyházban meghatározó szövegformát jelölte.
Előzmények: a Vetus Latina
A Vulgata előtti latin bibliafordításokat összefoglaló néven Vetus Latinának vagy régi latin bibliafordításoknak nevezik. Ezek nem egyetlen fordító vagy intézmény munkái voltak, hanem több helyen, több időpontban keletkezett latin fordítások és revíziók. A kereszténység nyugati, latin nyelvű területein a Biblia használata kezdetben nagyobbrészt görög nyelven történt, de a 2–3. századtól egyre nagyobb igény mutatkozott latin szövegekre. A régi latin fordítások leggyakrabban a Septuaginta, illetve az Újszövetség görög szövegének alapján készültek.
A Vetus Latina szövegei nagy változatosságot mutattak. Jeromos saját korában azt panaszolta, hogy szinte annyi latin változat létezik, ahány kézirat. A megfogalmazás retorikus, de valós szövegtörténeti problémára utal: az evangéliumok, a zsoltárok és más bibliai könyvek régi latin hagyományában jelentős regionális és szövegbeli eltérések alakultak ki. E változatosság egyik oka az volt, hogy a fordítások nem központi irányítás alatt, hanem különböző egyházi közösségek használatában és másolási gyakorlatában alakultak. A régi latin bibliafordítások sokfélesége nemcsak kézirattörténeti jelenség volt, hanem gyakorlati egyházi problémát is jelentett. A liturgikus felolvasásban, a katekézisben és a vitairodalomban is nehézséget okozhatott, ha ugyanannak a bibliai helynek több, egymástól eltérő latin alakja forgott használatban.
A Vetus Latina nem tűnt el azonnal Jeromos munkája után. Egyes könyvekben és liturgikus használatokban sokáig tovább élt, sőt több olyan könyv szövege, amelyet Jeromos nem fordított újra vagy nem revideált, Vetus Latina eredetű formában került be a későbbi Vulgata-korpuszba. Ilyenek közé sorolják többek között a Bölcsességet, Sirák könyvét és a Makkabeusok könyveit. A Vulgata ezért nem egyszerűen felváltotta a régi latin hagyományt, hanem több ponton magába is építette azt.
Szent Jeromos munkája
Damáz pápa megbízása és az evangéliumok revíziója
Szent Jeromos 382 körül Rómában tartózkodott, ahol I. Damáz pápa környezetéhez tartozott. A pápai ösztönzés elsősorban az evangéliumok latin szövegének revíziójára vonatkozott. Jeromos nem teljesen új evangéliumfordítást készített, hanem a korábbi latin evangéliumszöveget vetette össze görög kéziratokkal, és a nyilvánvaló hibák, harmonizálások és eltérések javítására törekedett.
Az evangéliumok revíziója 383–384 körül készült el. Jeromos Damáz pápának ajánlott előszavában utalt a vállalkozás nehézségére: a régi, megszokott latin szöveg megváltoztatása ellenállást válthatott ki, még akkor is, ha a javítás célja a görög szöveghez való hűségesebb igazodás volt.
Damáz halála után Jeromos elhagyta Rómát, és keleti tartózkodása, majd betlehemi letelepedése idején már nem egyszerűen a pápai megbízás folytatójaként, hanem saját filológiai és teológiai meggyőződése alapján dolgozott tovább. Ekkor vált mindinkább meghatározóvá nála a héber szöveghez való visszatérés elve, amelyet később a szakirodalom a hebraica veritas kifejezéssel jelölt.
Az Ószövetség fordítása
Jeromos később Betlehemben telepedett le, ahol héber tanulmányait elmélyítve az Ószövetség nagy részét héberből fordította latinra. Ez a döntés fordulatot hozott: a latin bibliai hagyomány addig főként a Septuaginta fordításaira épült. Jeromos elve szerint az Ószövetség szövegének értelmezésében döntő jelentőségű tanú a héber szöveg, bár fordítói munkájában továbbra is használta a görög hagyományt, különösen Órigenész Hexapláját és más görög fordításokat. Jeromos fordítói munkájának hátterében kivételes nyelvi és filológiai képzettség állt. Rómában klasszikus latin retorikai műveltséget szerzett, jól ismerte a görög nyelvet, keleti tartózkodása idején pedig héberül is tanult. Betlehemi éveiben tovább mélyítette héber ismereteit, zsidó tanítókkal és a palesztinai helyismerettel is kapcsolatba került.
A héberből készült fordítás nem váltott ki egyöntetű lelkesedést. Szent Ágoston és más kortársak bizonyos fenntartásokkal viszonyultak hozzá, részben azért, mert a keresztény közösségek liturgikus és teológiai gyakorlatában a Septuaginta, illetve az arra épülő régi latin szövegek régóta jelen voltak. A későbbi nyugati egyházi gyakorlat azonban fokozatosan Jeromos héberből készült fordításait részesítette előnyben, bár a Vulgata végső korpusza nem azonos pusztán Jeromos héberből fordított könyveinek gyűjteményével.
Jeromos saját beszámolója szerint Tóbiás és Judit könyvét arámi vagy „káldeus” szöveg közvetítésével fordította latinra. Eszter és Dániel görög kiegészítéseit a latin bibliai hagyomány elkülönítve vagy a megfelelő könyvrészekhez kapcsolva őrizte meg. Ugyanakkor több deuterokanonikus könyv esetében Jeromos nem készített új fordítást, így ezek a későbbi Vulgatában régebbi latin hagyományt őriztek meg.
Jeromos ószövetségi fordításai általában a héber szöveghez való hűségre törekedtek, de nem mindenütt mechanikusan szó szerinti módon. Fordítói gyakorlata egyszerre mutat filológiai pontosságot és latin stiláris igényt: a héber elbeszélő próza gyakori mellérendelő szerkezeteit több helyen tömörebb latin mondatszerkezettel adta vissza. Más esetekben azonban tudatosan megőrzött biblikus vagy a régi latin hagyományból ismert fordulatokat, mivel a latin keresztény közösségek már hozzászoktak ezekhez a kifejezésekhez. Egyes helyeken Jeromos a héber tulajdonnevek jelentését is megpróbálta latinul visszaadni, ami később nehezen érthető vagy félreérthető olvasatokat eredményezhetett. Ilyen példaként szokták említeni a Bír 15,19-et, ahol a Lechi helynév és a „állkapocs” jelentésű szó összefüggése a latin szövegben sajátos értelmezési nehézséget okozott. Másutt a fordítást zsidó magyarázati hagyományok is befolyásolhatták. Neh 9,7 esetében Jeromos a káldeai Úr nevét a héber „tűz” jelentésű szóval összefüggésben értelmezte, ami a későbbi olvasó számára nem pusztán földrajzi, hanem hagyománytörténeti értelmezést közvetít.
Az Újszövetség többi része
Az Újszövetség evangéliumokon kívüli részeinek Vulgata-szövege kevésbé biztosan köthető Jeromoshoz. Az Apostolok cselekedetei, a páli és katolikus levelek, valamint a Jelenések könyve latin szövegén is megfigyelhető revízió a görög szöveg felé, de a revizor vagy revizorok személye nem ismert. A kutatásban felmerült több lehetőség, köztük pelagiánus körök vagy más 4–5. századi latin tudósok szerepe, de egyik megoldás sem tekinthető teljesen bizonyítottnak.
A Pelagiushoz vagy környezetéhez kapcsolódó korai használat azért fontos, mert időbeli felső határt ad: a páli levelek Vulgata-szövege a 410 előtti időszakban már ismert volt. Ez nem jelenti szükségképpen, hogy Pelagius készítette volna, csupán azt, hogy a szöveg ekkorra már forgalomban volt.
A zsoltárok latin szövegei
A Vulgata történetében különösen fontos a Zsoltárok könyvének több latin változata. A hagyomány három zsoltárszöveget kapcsol Jeromos működéséhez. Az első egy régi latin zsoltárszöveg római revíziója volt; ezt a hagyományban gyakran Psalterium Romanum néven említik, de a modern kutatás szerint a liturgiában ismert római zsoltárszöveg nem azonosítható egyszerűen Jeromos saját revíziójával. A második a Septuaginta hexapláris szövegéhez igazított latin változat, a Psalterium Gallicanum. A harmadik Jeromos héberből készített zsoltárfordítása, a Psalterium iuxta Hebraeos.
A középkori nyugati és tridenti latin egyházi használatban főként a Psalterium Gallicanum vált uralkodóvá. Ez lett a középkori Vulgata-kéziratok és a nyugati latin zsolozsmahagyomány meghatározó zsoltárszövege. Jeromos héberből készült zsoltárfordítása tudományos és filológiai szempontból jelentős, de nem ez lett a latin liturgikus használat általános zsoltárszövege.
Egyes modern kritikai kiadások, különösen a stuttgarti Weber–Gryson-féle Biblia Sacra iuxta vulgatam versionem, párhuzamosan közlik a gallikán zsoltárt és a héberből készült jeromosi zsoltárváltozatot. Ebből azonban nem következik, hogy minden mai Vulgata-kiadásban kétszer szerepelne a Zsoltárok könyve: a Clementina és a Nova Vulgata kiadási és liturgikus rendje ettől eltér.
Kortárs fogadtatás: Ágoston és Jeromos vitája
Szent Jeromos héberből készült fordításai körül már az ókorban vita alakult ki. Ennek legismertebb példája Szent Ágoston és Jeromos levélváltása, amelyben Ágoston főként a Septuaginta és az abból származó régi latin hagyomány egyházi tekintélyét védte, Jeromos pedig a héber szöveghez való visszatérés jogosultságát hangsúlyozta.
A vita egyik központi esete Jónás könyvének 4. fejezete volt. A Septuaginta és a régi latin hagyomány szerint Jónás feje fölé tök vagy lopótök jellegű növény (kolokýnthē, ill. cucurbita) nőtt; Jeromos viszont a latin hedera, vagyis borostyán/repkény szót használta. Ágoston szerint az ilyen eltérés zavart okozhatott a görög és latin keresztény közösségek között, mert a hívek hosszú időn át a megszokott szöveget hallották a liturgikus és egyházi használatban.