Az ókori zsidó irodalmi emlékek nyelve elsősorban héber, de néhány fennmaradt mű arámi nyelven íródott (Dániel könyve, Esdrás könyve, Genesis Apocryphon). A korai zsidó irodalom emlékei mindenekelőtt a Biblia első részében, az Ószövetségben maradtak fenn, a legutóbbi kutatások azonban ezt az anyagot egyéb értékes leletekkel egészítették ki: feliratokkal, a Holt-tengeri tekercsekkel, néhány geniza-töredékkel, stb. Ide tartozik az ismert apokrif iratok egy része is. Az ókori héber irodalom azon a területen keletkezett, amely a Kr. e. 11. század második fele, az állammá szerveződés időszaka után Izrael országa volt, ezért tisztán földrajzi szempontból az óizraeli irodalom elnevezés is elfogadható.
Archaikus héber irodalom
250px|bélyegkép|jobbra|Az archaikus héber irodalom és az ókori Kánaán területén élő törzsek orális költészete szinte nyomtalanul elveszett Az archaikus héber irodalom, a Kánaán területén a Kr. e. 2. évezred közepén megtelepedő, részben arámi, részben déli és délkeleti eredetű törzsek orális költészete szinte nyomtalanul elveszett. A későbbi munkák legfeljebb egy-egy rövidebb idézetet tartottak fenn belőlük, mint például Lámekh énekét vagy Mirjam énekét. Néhány fennmaradt töredék Kánaán zsidó törzsek általi elfoglalásáról szól, ilyen a Jahve harcainak könyvéből, tehát egy jóval későbbi gyűjteményből ismert földrajzi katalógus. Szintén archaikus szövegemlék a híres Kut-dal (Num 21:18), amely az ősi héber verselést, a szómetrikát őrzi. A költészet nem csupán szóbeli volt, hanem a verseket feltehetőleg énekkel, hangszeres kísérettel adták elő, s a győzelmi dalok kartáncához kötődtek.
A Kánaán földjére betelepülő törzsek kezdettől fogva szoros kapcsolatba kerültek a kánaáni városállamok politikai, gazdasági életével, kultúrájával, s ez döntő hatást gyakorolt rájuk. Számos elemet vettek át a kánaáni vallásból, irodalomból, ez világosan felismerhető a költészet stílusváltozásán és a hagyományok témabővülésén. Az archaikus költészet verselése a Kr. e. 12. század körül a kánaáni típusú verselésnek adta át helyét. Erre a verselési típusra az ismétlés sajátos rendszere jellemző. Azok a költői emlékek, amelyek ebből az időszakból fennmaradtak, olyan szó- és csoportismétlésekre épülnek, mint például az ugariti irodalom, vagy az egyiptomi Tell Amarnában talált Kr. e. 14. századi levéltár kánaáni leveleinek költői részei. Az archaikus szövegemlék, a Mirjam éneke is ekkor bővült hosszabb költeménnyé (Ex. 15:1-18). Ebből az időszakból valóak a héber irodalom első, nagyjából boztosan datálható emlékei, például Debóra éneke (Kr. e. 1125 körül, Bileám jóslatai közül az első három (Num. 23-24, Kr. e. 12. század első fele), s a zsoltárok legkorábbi szövegei is. Minden bizonnyal ekkor kezdődött meg a történeti és a mitológiai hagyományok kialakulása is. Bizonyos, hogy a mezopotámiai kultúra néhány eleme a kánaáni kultúra részeként került át az izraeli hagyományba (kozmogónia, theomachia-mítoszok, vízözön, stb.).
A Kr. e. 12. század utolsó harmadától a Kr. e. 11. század utolsó harmadáig tartó időszak a törzsek kultikus szerveződésének, illetve katonai összefogásának kora, amelyet bibliai kifejezéssel élve a bírák korának nevezünk. Ekkor alakult ki az a hagyományanyag, amelyet később a Bírák könyve és Sámuel könyvei dolgoztak fel. Ezekben a könyvekben több, önálló költemény is fennmaradt, például Hanna imája, illetve a prózai elbeszélések közül Sámson története, Jefta és leánya. E korszak végén íródott a Jákób áldásának első formája is. Egy fennmaradt mese, Jótám meséje a kor irodalmi életének gazdagságáról tanúskodik. A folklór műfajai ebben az időszakban már szinte bizonyosan kialakultak, ahogy a kultikus költészet első formái is. Talán ebből az időszakból erednek a legkorábbi törvények, köztük a Tízparancsolat is.
Az egységes királyság irodalma A korai zsidó irodalom fejlődésének tetőpontja az egységes királyság kora (Kr. e. 11. század vége – Kr. e. 10. század vége), amely a történeti hagyományban három uralkodó, Saul, Dávid és Salamon nevéhez köthető. Az egységes zsidó állam a korábban önálló, de a bírák korában már alkalmi szervezetekbe tömörülő törzsek egyesülésével jött létre, s külső függetlenségét elsősorban a filiszteusokkal szemben kellett megóvnia. Ez sikerült, s Izrael hamarosan kereskedelmi és politikai kapcsolatokat épített ki a szomszédos népekkel és országokkal, elsősorban Föníciával, Dél-Arábiával, valamint Egyiptommal. Létrejött a központosított államszervezet, erős hadsereg alakult, s a vallás intézményei is államivá lettek. Mindeme fejlődés élénk irodalmi életet vont maga után. Dávid, aki fiatal korában -kora több harcosához hasonlóan- lantjátékos volt, s már király korából néhány hiteles, vagy legalábbis az ő korából származó éneket hagyott hátra (Dávid-gyászdal), ami azért is lényeges, mert azt mutatja, hogy a zsidó irodalom szintje elérte az irodalmi kompozíció lényegességét, a költeményeket már nem csupán szájhagyomány őrizte, hanem véglegesen rögzített, írásos formában hagyományozódtak tovább. A kor irodalma mindazonáltal a kor ellentmondásait is tükrözte, a centralizált államhatalom erőteljes bírálata szólal meg az előző korszak legendás alakja, Sámuel beszédében (1 Sám 8: 11-18). A tizenkét zsidó törzs szövetségére épülő állam egységének ideológiáját írja le a Jákob áldása című költemény, illetve a valamivel később keletkezett Mózes áldása.
A Kr. e. 10. század elején jelent meg a történetírás. A fordulópont Saul és Dávid uralkodása volt: A Saulra vonatkozó hagyomány még erősen népies színezetű, egymáshoz nem kapcsolódó, önmagukban is kerek egészet adó epizódókból állt. Ezeket minden bizonnyal utólag gyűjtötték össze a nép ajkáról, illetve a részt vevők emlékezetéből. A Dáviddal foglalkozó történeti anyag azonban -bár vannak benne főképp a király ifjúságához kapcsolódó néphagyományok is- egészében egy udvari krónikás létére, illetve annak pontosan vezetett feljegyzéseire utal. Itt már kortárs irodalomról beszélhetünk, nem csupán az udvari krónikában, hanem a királlyal foglalkozó elbeszélésirodalomban, novellisztikában is. Dávid és Batseba története (2 Sám. 11) vagy Absalóm lázadása, a legkiemelkedőbb héber történeti novella korántsem eszményíti a királyt. Régebben többen is úgy vélték, hogy az Ószövetség a korai időkre vonatkozó anyagát egy, mára elveszett őseposzból merítette. E feltevés tévesnek bizonyult, tény, hogy nem létezett izraeli nemzeti eposz, s a Dávid-történetek is a történetírással rokon prózai irodalomhoz tartoznak. A Kr. e. 10. század elején kezdődő udvari történetírás a régmúlt hagyományai iránt is felkeltette a figyelmet. Ez idő tájt jelent meg a papi értelmiség művelt rétege, amely vállalkozott a fontosnak számító hagyományok feljegyzésére vállalkozott. A régmúlt iránti érdeklődés első nyomait azok a hitvalló formulák jelentik, amelyek röviden, s nem titkolt didaktikus célzatosággal foglalják össze az izraeli törzsek történetét (pl. Deut. 26: 5-10; Jós. 24: 2-15; Zsolt. 136 stb.) Ezeket azok a gyűjtemények követik, amelyek a témának a nép száján élő feldolgozását tartalmazzák, először talán az úgynevezett Laikus forrás, majd az úgynevezett Jahvista forrás. A korszak kiemelkedően nagy irodalmi remeke a József története.
Salamon kora az Izrael számára a virágzás kora volt. Felépült a jeruzsálemi templom, s ezzel párhuzamosan a kultusz rendszeres kiépülése a liturgikus költészet felvirágzását jelentette. Jól felismerhető, hogy ebben számos idegen hatás is érvényesült, például egyiptomi vagy föníciai példák. Salamon kora a legkülönfélébb külső irodalmi elemeket fogadta magába. Egy sor ószövetségi szöveg, többek közt a neki tulajdonított bibliai könyvek -amelyek minden bizonnyal nem az ő munkái- az ő korában készült. Amenemopet intelmeinek egy része szó szerinti fordításban, illetve kivonatban szerepel A példabeszédek könyvében. Feltehető, hogy a zsoltárköltészet főbb műfajai is e korban alakultak ki. A zsoltárok mellett e korba sorolhatjuk a héber bölcsességirodalom első munkáit is, valamint hasonló lehetett a helyzet a szerelmi, illetve a lakodalmi költészettel is (Énekek éneke).
Salamon király uralmának kezdetén jelent meg az őstörténeti hagyományok új szempontú rendszerezése, az úgynevezett Elóhista forrás, a korszak végén pedig, amikor a mezopotámiai irodalom hatása a politikai helyzet alakulása miatt felerősödik, közvetlenné válik, kezdetét veszi a babiloni mitológia bizonyos formában történő adaptációja is. Ez a magyarázata annak, hogy néhány mezopotámiai mítosz két formában is bekerült az Ószövetségbe, a korábbi forma a kánaáni kultúra örökségeképpen, a későbbi pedig az ekkorra közvetlenné vált mezopotámiai hatás alatt; ez utóbbiak végleges formájukat a Papi kódexben nyerik csak el.
A kettős királyság korának irodalma A Kr. e. 10. század végén, Salamon halála után Izrael két részre szakadt, az északi Izraelre ls a déli Júdára; kettőjük közül Izrael volt az erősebb. A két ország hamarosan ütközőponttá vált. A Kr. e. 9. század – Kr. e. 8. században Asszíria a Földközi-tenger partvidéke, majd Egyiptom felé terjeszkedett, s bekebelezte Izraelt is, amely Asszíria egyik tartománya lett (Kr. e. 721). Júda önálló történelme valamivel tovább tartott, a területet Asszíria bukása után, Kr. e. 587-ben hódította meg Babilon. A kettős királyság, noha éles irodalmi polémiában állt egymással, nem szakított meg egymással minden kapcsolatot, s sosem távolodott el annyira egymástól, hogy az irodalmi élet is végérvényesen kettéváljon. Az irodalmi élet közösségének egyik legfontosabb jele, hogy a két királyság -természetesen külön-külön vezetett- évkönyve, Izrael királyainak krónikás könyve, illetve Júda királyainak krónikás könyve, párhuzamosan halad, s az anyagukból szerkesztett krónikás mű a korszak végére datálható Királyok könyvei. Izrael és Júda királyait kölcsönösen egymás uralkodási éveivel datálta, ez egyúttal a Kr. e. 10. századi történetírás folytatására is utal. Az újabb történeti műveket (a kortársi feljegyzéseket) egyre jobban átitatta azonban a papi ideológia, s Dávid korának szépirodalmi jellegű történetírása fokozatosan a tendenciózus ideológiájú papi történetírásnak adta át helyét. A Királyok könyvei így is becses anyagot tartalmaznak, készítőik anyagukba a nép körében kialakult hagyományokat is felvették. Illés és Elizeus próféták legendáiban a történeti mag köré már legendás burok rakódott, s ez világosan a folklór-eredetre utal. Népi szemléletről tanúskodik több történet éles társadalomkritikája is, például a Nábót szőleje (1 Kir. 21), de ugyanakkor talán irodalmi indíttatású a királyság kettészakadását elmesélő történet (1 Kir. 12, lásd Gilgames és Agga). jobbra|bélyegkép|A gézeri parasztnaptár másolata Ebből az időszakból Izraelben, illetve környékén több fontos felirat került elő, például a Gézeri parasztnaptár, vagy a Siloah-felirat. A Biblia egy helyén említi is Absalóm feliratát, azonban a feliratirodalom legjellemzőbb ókori műfaja, a királyfelirat (lásd: Asszír királyfeliratok) Izraelben nem ismeretesek, noha környezetében készült ilyen (Mésa felirata), méghozzá héber nyelven. Ennek okát nem tudjuk, elképzelhető, hogy az ókori Izraelben az udvari krónika és a történetírás szolgálta azt a célt, amit a környező királyságokban a királyfelirat. Ez magyarázatot adna az izraeli történetírás fejlettségének meglepő voltára környezetének krónikairodalmához (például a Babiloni krónika) képest.