A Tosca Giacomo Puccini egyik háromfelvonásos operája. Szövegkönyvét Luigi Illica és Giuseppe Giacosa írta, Victorien Sardou La Tosca (1887) című drámája alapján. Ez az egyik legszebb és sokakat magával ragadó mű az operatörténetében, mely izgalmas alkotás a szeretetről, a harcról és a féltékenységről.
Puccini — bár tetszett neki az ötlet — először elvetette a tervet, és csak akkor tért vissza hozzá, amikor megtudta, hogy a megzenésítés ötletével Giuseppe Verdi, majd Alberto Franchetti is foglalkozik. A szövegkönyvben Illica és Giacosa hűen követte a színmű cselekményét, a szükséges rövidítések még fokozták is a drámai feszültséget. A zenei szövet felépítése sokban emlékeztet a Bohéméletnél alkalmazott és kitűnően bevált módszerre. A kompozíció gerince kevés, nagyon pregnáns és könnyen megjegyezhető téma. A Tosca a romantikus melodráma hagyományait őrzi, hasonlóan A trubadúrhoz vagy a La Giocondához. Kevésbé érvényesülnek benne a verizmus jelei, mint például a Bajazzókban vagy a Parasztbecsületben. Ősbemutatóját a római Teatro Costanziban tartották 1900. január 14-én. Magyarországon először a Magyar Királyi Operaházban vitték színre 1903. december 1-jén. Az operairodalom legismertebb művei közé tartozik, címszerepe az egyik legkedveltebb szopránszerep.
Korábbi operáinak szövegkönyvírója, Ferdinando Fontana röviddel az Edgar bemutatója után javasolta először Puccininak, hogy írjon operát ebből a darabból is. 1889. május 7-én Puccini azt írta kiadójának, Giulio Ricordinak, hogy a témát vonzónak találja, mert az „se nem túlméretezett, se nem rafináltan látványos, s arra sem nyújt alkalmat, hogy szokás szerint túlzenésítsék”. Eután folyamatosan ösztökélte Ricordit, hogy szerezze meg a szerzői jogot, de Sardou eleinte nem volt hajlandó erről tárgyalni. Később Ricordi is más művekre összpontosított, ezért a Tosca megzenésítése tovább késett. Másfél év telt el, mire Ricordinak és Puccininek sikerült megszereznie a megzenésítés jogát. Ricordi ekkor megbízott egy szövegkönyvírót, hogy alakítsa a darabot az operaszínpad követelményeihez, ám a várakozásokkal ellentétben nem Fontanát nevezte ki librettistának, hanem Luigi Illicát. Fontana ezt rossz néven vette: arra hivatkozott, hogy a témát ő ajánlotta először, és neheztelt, mert úgy érezte, végérvényesen kisemmizték abból, hogy Puccini eljövendő műveiben közreműködhessen.
A mű keletkezése 250px|bélyegkép|Giuseppe Giacosa 200px|bélyegkép|Sarah Bernhardt Tosca szerepében Sardou drámájában Röviddel az Edgar bemutatója után javasolta először Ferdinando FontanaA Lidércek és az Edgar szövegkönyvírója Puccininak, hogy írjon operát Victorien Sardou La Toscája alapján. 1889. május 7-én Puccini azt írta Giulio Ricordinak, a kiadójának, hogy a témát vonzónak találja, mert az „se nem túlméretezett, se nem rafináltan látványos, s arra sem nyújt alkalmat, hogy szokás szerint túlzenésítsék”. Puccini folyamatosan ösztökélte Ricordit, hogy tegyen lépéseket a szerzői jog megszerzése érdekében, de Sardou eleinte nem volt hajlandó erről tárgyalni. Később Ricordi is más művekre összpontosított, ezért a Tosca megzenésítése tovább késett. Másfél év telt el, mire Ricordinak és Puccininek sikerült megszerezni a megzenésítés jogát. Ricordi ekkor megbízott egy szövegkönyvírót, hogy alakítsa a darabot az operaszínpad követelményeihez, ám a várakozásokkal ellentétben nem Fontanát, hanem Luigi Illicát nevezte ki librettistának. Fontana ezt rossz néven vette: arra hivatkozott, hogy a témát ő ajánlotta először, és neheztelt, mert úgy érezte, végérvényesen kisemmizték abból, hogy Puccini eljövendő műveiben közreműködhessen.
1891 januárjában, amikor Ricordi Illicát munkába állította, még nem volt biztos, hogy Puccini zenésíti-e majd meg, hiszen időközben a zeneszerzőt lefoglalta a Manon Lescaut komponálása. Ricordi valószínűleg a végszükség esetére tartogatta a Tosca tervét, arra az esetre, ha a Manon Lescaut szövegkönyvéből adódó nehézségek áthidalhatatlanná válnának, és el kellene állnia attól az operától. Illica librettóvázlata három évig fiókban hevert.
1894-ben Puccini a Bohémélet mellett kötelezte el magát, így a Tosca megírása tovább halasztódott. Ricordi Alberto Franchetti bárónak adta át a vázlatot. Franchetti két évvel volt fiatalabb Puccininál, és Kolumbusz Kristóf című operája, amit a neves hajós hőstettének négyszázadik évfordulójára írt, nemcsak a bemutató helyszínén, Genovában (1892. október 6.) aratott nagy sikert, hanem a világhírű milánói Teatro alla Scalában is.
1894 első hónapjaiban látott hozzá Illica a Tosca szövegkönyvének finomításához, de lassan haladt vele, mert párhuzamosan egyéb terveken is dolgozott, köztük a Bohéméleten is. Az év októberében Párizsba utazott, hogy megszerezze Sardou beleegyezését a Tosca Franchetti számára készített librettójához. Abban az időben Párizsban tartózkodott a nyolcvanegy éves Verdi is, hogy felügyelje az Otello francia bemutatóját. Őt Ricordi is elkísérte. Sardou, Illica és Franchetti valamikor találkozott egymással. A beszámolókból nem derül ki világosan, hogy itt Verdi és Ricordi is jelen volt-e, illetve hogy tartottak-e még egy összejövetelt, immár Sardou nélkül. Tekintettel Verdi életkorára, helyzetére és arra, hogy nem szerette a társadalmi eseményeket, a két találkozós változat sokkal valószínűbbnek látszik. Bárhogy történt is, Verdi élénken érdeklődött a szövegkönyv iránt, és sajnálkozott, hogy kora miatt ő maga nem vállalkozhat annak megzenésítésére. Kétségtelen, hogy Verdi reagálása nagyot emelt a javasolt Tosca értékén Ricordi szemében.
1895 januárjában Illica levelet írt Ricordinak és részletesen beszámolt, milyen problémák nehezítik együttműködését Franchettivel. A zeneszerző állandóan át akarta íratni a darabot, és így a munka folyton szétesett Illica keze között. A téma közben Puccini számára is kívánatossá vált, főleg, amikor megtudta, hogy a Toscán egyik vetélytársa dolgozik, méghozzá olyan valaki (Franchetti), aki kényszerű kontárkodásával tönkreteheti a művet. Puccini arra is hivatkozott, hogy ő hozta szóba a Toscát, és már jóval azelőtt meg akarta komponálni, hogy Franchetti színre lépett volna. Azt, hogy Franchetti lemondott a Toscáról, általában azzal szokták indokolni, hogy Illica és Ricordi, Puccini tudtával módszeresen aláásta Franchetti hitét a tervezetben, és amint elérték céljukat, azonnal átadták a Toscát Puccininek. Ezek ugyan csak találgatások és feltételezések, az azonban tény, hogy egy 1895. augusztus 9-én barátjához, Carlo Clausettihez írt levelében Puccini diadalmasan számolt be új szövegkönyvéről.
Puccini előbb befejezte a Bohéméletet, majd októberben Firenzébe utazott, hogy megnézze Sarah Bernhardtot Sardou darabjának főszerepében. Puccinit egyaránt elkeserítette a színésznő gyenge alakítása és a hallgatóság hűvös viselkedése. Attól tartott, hogy rosszul ítélte meg a darabot. Kételyeit Ricordival is megosztotta, aki postafordultával megnyugtatta, hogy Bernhardt Milánóban ragyogóan játszott a darabban, és a közönség vadul lelkesedett. Elmagyarázta, hogy a színésznő Firenzébe indulása előtt megbetegedett. Puccini megnyugodva tért vissza a Bohémélethez, hogy befejezze a hangszerelést.
Illica munkáját Giuseppe Giacosa segítette: ő írta át versbe a librettót. Illica képtelen volt teljes figyelmét a Toscának szentelni. Sokat kellett törődnie egy másik operával, Umberto Giordano André Chénier-jével, amin már huzamosabb ideje dolgozott. Ez a mű biztosan jutott túl a próbákon és a bemutatón – 1896. március 28-án a Scalában. Később Puccinit szólította el a kötelesség Palermóba, ahol a Bohémélet színre vitelén kellett őrködnie, így a munka lassan haladt. Giacosának nem tetszett Illica Tosca-tervezete, a témát ellenszenvesnek és költőietlennek találta. Ráadásul úgy vélte, hogy a cselekményt nem jól dolgozták át operai előadásra, mert kevés lehetőséget nyújtott lírára és poézisre. Augusztus 23-án egy Ricordihoz intézett levélben ekképp összegezte fenntartásait: Ebben a drámában otrombák az érzelmes akciók, s nélkülözik a költészetet. Ricordi azonban hajthatatlan maradt, így Giacosa kénytelen volt folytatni a munkát. Egy nappal azelőtt, hogy Giacosa megírta levelét Ricordinak, Puccini értesítette Illicát, hogy elkezdte komponálni az új opera zenéjét. Az első felvonással 1896. augusztus 22-re lett meg. A kéziratos partitúra azt sugallja, hogy Puccini először Tosca és Cavaradossi kettősének Mia gelosa! kezdetű E-dúr részét komponálta meg. Ez a részlet külön lapokon található, amiket egybekötöttek a felvonás többi részével; a kettős néhány részletének szövege három különböző változatban maradt fenn, ami szokatlan dolog Puccini kézirataiban, és arra utal, hogy a zene (Illica és Giacosa lassú munkája miatt) megelőzte a szöveget.
A teljes darab megírása azonban tovább késett. Giacosa csak november 18-án értesítette Illicát, hogy készen van a verseléssel. December elején Puccini Torre del Lagóból Milánóba utazott, hogy megbeszélje a részleteket a két librettistával. Legközelebb csak februárban tért vissza, ekkor is csak rövid időre, hogy felügyelje a Bohémélet előadásait a Scalában. Ezután Torre del Lagóban tartózkodott, komponált, majd elutazott Angliába. Elfoglaltsága miatt a Tosca első felvonásának hangszerelésével csak 1898 augusztusában végzett, de előbb még Illicával elutazott Párizsba a Bohémélet bemutatójára. Felkeresték Sardout is, hogy végleges egyezségre jussanak a darab utolsó felvonásáról. Egy második találkozón, a következő év januárjában az eredeti dráma szerzője azt ajánlotta, hogy Tosca az Angyalvár bástyafaláról ugorjon a Tiberisbe. Puccini tiltakozott, mondván, hogy a folyó nem a vár és a Szent Péter-bazilika között folyik, de Sardou csak gúnyosan legyintett, hajthatatlan maradt. Puccini visszatért Toszkánába, ahol Monsagratiban, egy Lucca melletti faluban telepedett le, és nekilátott a darab végleges megformálásának. A munkáját továbbra is hátráltatta Giacosa, aki még mindig elégedetlen volt az első felvonás szövegével, és azt folyamatosan módosítgatta. 1898. november 22-én Puccini részt vett Mascagni Iris című operájának római bemutatóján, hogy meghallgassa az ünnepelt szopránt, Hariclea Darclée-t, akit első Toscájául kiszemelt.
Puccini 1899. február 23-án kezdte hangszerelni a Tosca második felvonását, és július 16-ig ez kötötte le. A harmadik felvonás partitúráját – az előjáték kivételével – szeptember 25-én fejezte be. Ahogy az egyes felvonásokat befejezte, azonnal elküldte őkett Ricordinak. Ricordi október 10-én írt levelében felhívta a maestro figyelmét az opera koncepciójának és szerkezetének hibáira. Nem kifogásolta Cavaradossi áriáját és Tosca belépőjét, sem a kivégzési jelenetet a harmadik felvonás végén, de aggodalmának adott hangot Tosca és Cavaradossi kettőse miatt, amely szerinte a darab ragyogó középpontja kellett volna legyen. A legjobban az zavarta, hogy az a részlet, amit Illica a Szerelem és Művészet himnuszának szánt, alig néhány ütemre rövidült. Puccini azonnal válaszolt Ricordi levelére. Mivel megdöbbentette Ricordi szavainak súlya, kifejezte hitét zenéjében: a kettős szaggatott voltát azzal igazolta, hogy Tosca aggodalma lélektanilag igaz az adott helyzetben. Az úgynevezett Himnusz ügyében azzal védekezett, hogy még várja a végső szöveget Giacosától. Levelét azzal az ajánlattal zárta, hogy felajánlotta: Milánóba megy és eljátssza csak Ricordinak a vitatott részleteket. A harmadik felvonás előjátéka késett, mert Puccini egy rövid költeményt akart betenni római dialektusban, hogy fokozza a hangulatot. A pásztorfiú díszletek mögötti dalához olyan négysoros versszakot kívánt, amely romantikus melankóliát fejez ki, de úgy, hogy semmiféle egyenes összefüggése ne legyen a cselekménnyel. Ahogy gyakran megtette, amikor a zene már megszületett agyában, de még nem volt hozzá szöveg, elküldött egy négysoros verset mintaként, hogy a ritmust előírja Alfredo Vandininek, egyik gyermekkori barátjának. A szöveget bizonyos Giggi Zanazzo szolgáltatta, de nem szerepelt a kéziratos partitúrában, amikor Puccini elküldte azt Ricordinak.
Történelmi háttér