jobbra|bélyegkép|360px|O. basilaris hóban. Érdemes megfigyelni, hogy az egyébként kékes színezetű kaktusz hajtásvégei megvörösödtek, a szártagok ráncosak és elfeküdnek a talajon, jeleként a kaktusz télállóságának.
A télálló kaktuszok a kaktuszfélék (Cactaceae) családjának olyan képviselői, amelyek nagy biztonsággal képesek elviselni a hosszantartó fagyokat is, így kerti dísznövényként mérsékelt égövön is tarthatók.
Télálló kaktuszok Európában 200px|balra|bélyegkép|C. kleiniae
A kaktuszok kifejezetten meleg égövi növényként élnek az emberek tudatában. Ez a beidegződés nem véletlen: jó részük valóban trópusi növény. Élőhelyeik változatosak: trópusi sivatag, magashegység, őserdő. A kaktuszok ősei is trópusi növények lehettek, de nem ismert, hogy pontosan hol alakultak ki. A télálló kaktuszok viszonylag új színfoltok a kertészetek szukkulens (pozsgás) választékában, annak ellenére, hogy ezek növények már régóta fellelhetők a tudományos alapon gyűjtött, rendszerezett kertészetekben és egyes magángyűjtőknél. Észak-Amerika kaktuszflórájában van számos olyan faj, amely a mi a mi hűvös, mérsékelten csapadékos teleinket is át tudja vészelni.
Elterjedésük bélyegkép|150px|Műholdas kompozit kép Észak-Amerikáról. Nagyítható kép balra|200px|bélyegkép|A saguaro-kaktuszok élőhelyén is gyakran hullik hó bélyegkép|150px|Euphorbiaceae:Euphorbia obesa ssp. symmetrica, kaktusz-szerű kutyatej-féle, a konvergens evolúció szép példája
Egy bizonytalan rendszertani hovatartozású madagaszkári nemzetségről ítélve eredetileg csak Amerikában élnek rendszertanilag legősibb küllemű csoportjaik. Az amerikai kontinens nyugati felén végighúzódó egységes hegyláncolat miatt lehetőségük volt a kaktuszoknak mintegy autósztrádaként használni a magas vonulatokat és a legdélibb és legészakibb fajaik közül néhány eljutott mérsékelt övi területekre. A kainozoikumi eljegesedést előrevetítő antarktiszi jégsapka képződésének kezdetétől számítva (oligocén) egyre nagyobb területek váltak szárazakká Észak-Amerikában és az egész Földön, ezzel párhuzamosan emelkedett ki a Sziklás-hegység és a Kordillerák is, elzárván a kontinens belső területeit a párásabb óceáni légtömegektől. Egy kaktusz-szerű növény valószínűleg azért olyan egzotikus számunkra, mert egy ilyen testfelépítésű évelő lágyszárú növény nehezen alakulhatna ki kontinentális éghajlaton (az Óvilágban az afrikai euphorbiafélék (kutyatejfélék) egyes csoportjai vettek fel a kaktuszokhoz meghökkentően hasonló küllemet, de sosem jutottak el igazán mérsékelt övi területekre.
Ennek oka az, hogy nedvesebb égövi területeken a kifejezetten talajfosztott, sziklás területek kivételével a képződött talajon vagy fás szárúak vagy füvek és egynyári lágyszárúak, cserjék egységes, gyorsan növő és hamar záródó növénytakarót képeznek. Ilyen körülmények között nem előnyösek a lassan növő, lassan szaporodó, többnyire alacsony termetű lágyszárúak, mint amilyenek a kaktuszok. Ha viszont már egyszer kialakultak, bizonyos ökológiai fülkéket mégis képes volt meghódítani pár fajuk a mérsékelt övön is.
Fagytűrőség és télállóság Általában az e témával foglalkozó oldalak először is (és nagyon helyesen) sietnek leszögezni, hogy a fagytűrés és télállóság nem ugyanazon fogalom szinonimái. A fagytűrés annyit mond számunkra, hogy mi az a minimális hőmérsékleti tartomány, amit adott ideig el tud viselni egy élőlény maradandó károsodás nélkül (száraz körülmények között, légmozgás nélkül stb.). Helyesebb inkább azt mondani, hogy a fagytűrés olyan adatpárokat jelen, ahol az egyik tag egy 0 °C alatti hőmérsékleti érték, a másik pedig az az idő, ami a fentebbiek szerint az élőlény minden baj nélkül elvisel ebben a közegben. Ebből látszik, hogy elvben nem lehet megadni egy konkrét számot a fagytűrésre, bár egy tapasztalati érték megadható mégis, mivel egy bizonyos hőmérséklet alatt a károsodás nélkül eltölthető idő exponenciálisan csökken. Ez a csökkenés annál meredekebb valószínűleg, minél kevésbé érzékeny az alacsony hőmérsékletekre az adott élőlény. A télállóság komplexebb fogalom. Lényegében földrajzi helyzettől függően változik, hiszen mást jelent a tél Vlagyivosztokban és Rómában (arról nem is szólva, hogy nincs két egyforma tél...). A télállóság fogalmában benne van a szél (ami nagy mértékben tudja csökkenteni a relatív hőérzetet), a csapadék minősége, a hóval borítottság ideje, ónos esők megléte (azok hipoxiát okozó hatása miatt), a levegő páratartalma (ha száraz, a párolgás miatt, ha nedves, a gombák szaporodása jelenthet veszélyt). A hőmérséklet napszaki ingadozása és a globális sugárzás is fontos tényezők. A talaj átfagyottsága, egyáltalán a tél hossza és átlaghőmérséklete, minimum és maximum értékei stb. Ezen tényezők felsorolásával lényegében megtettük az alkalmazkodást kívánó paraméterek listázását is.
A télállóság kialakulása bélyegkép|250px|Az északi félteke a pleisztocén eljegesedések idején. A jégtakaró déli határa elérte a mai legészakibb kaktuszok (például O. fragilis) élőhelyeit. Az éghajlati övek a mainál sokkal keskenyebb sávokba zsugorodtak.
A kaktuszok valószínűleg a negyedidőszak előtt benépesítették Észak-Amerika félsivatagos, illetve száraz gyepekkel tarkított területeit, egészen Kanada déli részéig. Az észak-amerikai domborzati viszonyok, elősegítették a jégkorszaki viszonyokhoz való alkalmazkodást. Amerikában ugyanis – Európával szemben – a hegységek észak-déli lefutásúak, így klímaváltozás esetén nem állják útját a vándorló flórának, másrészt a hegységek refúgiumként szolgálnak. A kainozoikumi eljegesedés leghidegebb periódusaiban a laurenciai jégtakaró New Yorktól délre végződött, tehát a sarki éghajlati zóna délebbre húzódott, mint néhány kaktusz elterjedési területe manapság (például Opuntia fragilis, Opuntia humifusa). A gleccserekben nagy mennyiségű víz tárolódott, egészében a Föld szárazabb és hidegebb bolygó volt, mint ma. A légköri páratartalom grönlandi fúróminták tanúsága szerint alacsonyabb volt a mainál. Összességében az északi kaktuszok élőhelye összezsugorodott és főleg a fügekaktusz-félék esetében az élőhelyek olyan mértékben közel kerültek egymáshoz, hogy az egyes fajok közötti keresztbeporzás lehetősége fennmaradt. Ezért a legtöbb észak-amerikai kaktusz keresztezhető egymással. A kölcsönös beporzások által biztosított genetikai transzport hasznos volt egy olyan környezetben, ahol néhány ezer évenként (néha nagyon gyors váltással) nagy mértékben felmelegedett vagy lehűlt a globális klíma. Érdekes, hogy olyan fajok, mint például az Opuntia basilaris vagy a Cylindropuntia imbricata, amelyek ma az USA viszonylag enyhébb telű és száraz déli területein él, akár -20 Celsius-fokos fagyot is könnyen elviselnek nedves környezetben. Ezeket a képességeiket még a jégkorszak alatt szerezték, elterjedésük a jégtakaró visszahúzódása után nem követte azt, amit képességeik lehetővé tennének. A szárazságtűrő kaktuszok rendelkeznek olyan tulajdonsággal, ami előrevetítette alkalmazkodásukat a hidegebb körülményekhez. A hőmérséklet csökkenésével párhuzamosan csökken a sejtmembrán fluiditása és permeabilitása is, ezért vélhetően a sejten belül felhalmozódik a és a H+-ionok és intracelluláris acidózis alakul ki. Ez ellen védő hatást fejthet ki a kaktuszokra jellemző asszimilációs mód: A szélsőségesen száraz termőhelyeken (sivatagokban, sziklák repedéseiben) élő növények speciális fotoszintézise az úgynevezett diurnális savciklus. Lényege, hogy a nappal nyitott gázcserenyílásokkal párologtató normál, ún. C3-as és a sivatagi élőhelyekre jellemző úgynevezett C4-es növényekkel ellentétben a gázcserenyílások csak este vannak nyitva, amikor a párologtatás miatti vízvesztés minimális. A szén-dioxidot a növény almasavba köti az éjszaka folyamán, és a sejtek központi vakuólumaiban tárolja másnap reggelig. Ekkor az almasav a citoplazmába transzportálódik, ahol a szén-dioxid felszabadul egy dekarboxilációs lépés után. A szén-dioxid fixáció további menete innentől megegyezik a C3-as növényekével. A kaktuszok, lévén C4-es növények, ilyen almasav-tartalékkal rendelkeznek, ami a -felhalmozódás esetén hatékony puffert képezhet, miután asszimilációs folyamatok már nem zajlanak a hibernálódott sejtekben. Tény, hogy számos kaktusznak jók a fagytűrési paraméterei, de mégsem ültethetők ki szabadföldbe. Lényegében az Opuntia és a Cylindropuntia kaktuszokon kívül kevés igazi egész évben kiültethető kaktusz akad. Ennek oka valószínűleg ez, hogy a kaktuszok sivatagokban alakultak ki és akadálytalanul közlekedhettek az Amerikákat észak-dél irányban átszelő magashegységek platóin. Itt sok faj alkalmazkodott a magashegységi sivatagokra jellemző mostoha körülményekhez. Az erős sugárzáshoz, a nagy napszaki hőingadozáshoz és az éjszakai kemény lehűlésekhez. Mindössze egy jelenséggel nem találkoztak ezek a növények: jelentősebb csapadékkal. Azon őserdei fajok pedig, amelyek alkalmazkodtak a sok csapadékhoz, viszont kiegyenlített meleg, trópusi környezetben éltek. A csapadékosabb, mérsékelt övi területeken viszont ekkor nem voltak versenyképesek a kaktuszok, mivel a náluk gyorsabban növő lombos növényzet visszaszorította őket a sivatagosabb területekre. Fordulat csak a jégkorszakok beköszöntével következett be: ekkor a korábban csapadékos, meleg észak-amerikai nagy síkság mérsékelt övivé vált, nyári szárazsággal és meleggel, viszont aránylag sok téli csapadékkal és téli fagyokkal. A sarki jégtakaró gyarapodásával az éghajlat általában is szárazabbá vált. Leginkább a fügekaktusz, vagy más néven medvetalp kaktusz-félék esetén tapasztalható, hogy ezen alcsalád fajai és nemzetségei jól keresztezhetők. Ennek oka a jégkorszakok éghajlat-ingadozásaira adott adaptációs válaszban keresendő: az opuntiák nagyfokú hibridizációs képességük révén géneket "cserélhettek", ilyen módon helyben alkalmazkodtak a szomszéd területeken élő rokonok révén klimatikus változásokhoz, valamint a "hasznosnak" bizonyuló gének elérhettek olyan területen levő egyedeket is, ahol az ottani környezeti feltételek nem indokolták volna ezen gének fennmaradását, létrejöttét.
Alkalmazkodás a télhez bélyegkép|200px|Téli csendélet zúzmarával