Giacomo Girolamo Casanova de Seingalt (Velence, 1725. április 2. – Dux, Csehország, 1798. június 4.) velencei kalandor, író.
Fő műve az Életem története címmel halála után kiadott emlékirata volt, amit francia nyelven írt. Önéletrajza nagyrészt szerelmi kalandjairól szól, ezért neve később a nőcsábászok, szívtiprók szinonimájává vált. A jelenlegi legteljesebb kiadásban mintegy oldalas alkotás emellett – a cselekmény helyenként regényes túlzásaitól eltekintve – meglehetősen hű képet ad kora társadalmáról, annyira, hogy a szereplők nagy részét más forrásokból is azonosítani lehet. Ennek alapján az elmúlt két évszázad alatt kialakult az irodalomtörténet és az európai történelem kutatásának egy önálló ágazata, a nemzetközi Casanova-kutatás, ami sok eredményt hozott, számos érdekes tényt tárt fel Casanova koráról.
Élete
Származása, gyermekkora
Casanova anyja Giovanna Maria Farussi színésznő volt, akinek művész- vagy beceneve „Zanetta” vagy „La Burinella” is volt. Apja, Gaetano Casanova, távoli spanyol gyökerekből származó színész, táncos volt, bár korabeli pletykák az apaságot előszeretettel tulajdonították Michele Grimani velencei patríciusnak. Giacomo öt testvér közül volt a legidősebb. Mivel anyját munkája gyakran szólította Európa különböző színházaiba, a kisfiút nagyanyja, Marzia Farussi († 1743) nevelte. Giacomo nyolcéves korában meghalt az apja, ezután egy évvel Padovába került dr. Antonio Maria Gozzi gondjaira bízva.
Casanova gyermekkorában sokat betegeskedett, például gyakran volt nehezen csillapítható orrvérzése. A nehézségeket azonban jól viselte, és az életveszélyes helyzetekből azt a tanulságot vonta le, hogy ezek után már nincs mitől félnie. Valóban, felnőtt élete során gyakran tett tanúságot – sokszor kényszerből – személyes bátorságáról.
Már gyermekkorában szívesen szerepelt társaságban, kitűnően rögtönzött. Emlékirataiban azt állítja, hogy első társasági és irodalmi sikerét tizenegy éves korában aratta. Anyja neves embereket látott vendégül, és közülük egy angol úr – más közös nyelv hiányában – latinul, írásban tett fel a gyermeknek egy versben megfogalmazott sikamlós találós kérdést. Giacomo némi gondolkodás után ugyancsak írásban, és szintén sikamlós modorban, egy latin pentameterrel válaszolt, amivel nagy sikert aratott. Ekkor határozta el, hogy irodalmi babérokra tör majd.
Ifjúkori kalandok és az Ólombörtön bélyegkép|jobbra|120px|Az Arany Sarkantyú Rendje Nagyanyja kérésére egyházi pályára szándékozott lépni. Leendő papként, már a négy kisebb rend felvétele után, 1741 márciusában prédikáció közben részegen leesett a szószékről. 1742 novemberében azonban, 17 éves korában doktori címet nyert el a padovai egyetemen világi és egyházi jogból (Doctor iuris utriusque). A papi pályát három évvel később adta fel végleg.
1742-ben egyházi minőségében, titkárként Korfura és Isztambulba utazott. Visszatérve Velencébe örökösödési jogi bonyodalmakba keveredett, ekkor tartóztatták le először életében, de csak rövid időre. bélyegkép|jobbra|Canaletto: Velencei látkép a 18. század végéről Ezután Anconába és Rómába utazott, ahol megismerkedett XIV. Benedek pápával. Szórakoztató történeteivel annyira megnyerte a pápát, hogy engedélyt kapott tiltott könyvek olvasására, és felmentést kapott a böjti szabályok alól is. Szerelmi ügyei miatt azonban el kellett hagynia Rómát.
Később Nápolyban tevékenykedett házitanítóként, ekkor talált ki magának egy ősapát Marcantonio Casanova néven, aki 1528-ban egy bíboros titkára lett volna Rómában. Hamisítását azonban leleplezték, amint az később is gyakran megesett vele. Ennek ellenére, élete vége felé beledolgozta ezt az elemet önéletírásába, a képzeletbeli nemes spanyol ősökből eredő családfájába.
Kacérkodott a katonai pályával is, főleg a szép egyenruhák miatt, majd színházi hegedűs lett, bár nem dicsekedhetett zenei tudásával. A szerencse akkor fogadta kegyeibe, amikor egy esküvői zenélés alkalmával megmentette a befolyásos és gazdag Bragadino szenátor életét, ugyanis azonnali érvágást alkalmaztatott súlyos agyvérzésére. A szenátor a fiává fogadta és egész életében támogatta őt, csakúgy két agglegény barátja is, akikkel együtt élt. A három férfi kedvét keresve találta ki sajátos szám- és betűmisztikáját, a kabbalára épülő piramis formájában, amivel merészen jósolt és „varázslatokat” végzett, bizonyos népszerűséget szerezve. Emellett egyre inkább szerencsejáték-függő is lett.
Erre az időszakra, ifjúkorára esnek legismertebb szerelmi kalandjai is: Krisztinának, a „falusi hercegnőnek” a története; Henriette, a magyar katonatiszttel (aki egyes kutatók szerint egy gróf Szapáry lehetett) utazgató titokzatos úrihölgy, Casanova egyik igazi nagy szerelme; a C. C-vel és M. M-mel, a neves velencei családokból származó muranói apácákkal átélt fordulatos események.
A velencei állam rettegett titkosrendőrsége már egy ideje felfigyelt sokféle kihágására. Mentora, Bragadino szenátor intette is az óvatosságra, de nem törődött vele. Főleg a „varázslói” tevékenysége okozhatta azt, hogy harmincéves korában letartóztatták és a hírhedt Ólombörtönbe vetették. (Ez tulajdonképpen a Dózse-palota vékony ólomlemezekkel borított tetőzete alatti cellákat jelentette. A még súlyosabban elítélt rabok az épület alsó szintjén, a tengervíz által félig elöntött cellákban sínylődtek. A Sóhajok hídja a szomszéd épületben lévő további börtönrészekbe vezet át.) A korabeli helyi szokásoknak megfelelően sem azt nem mondták meg neki, mivel vádolják, sem pedig azt, hogy meddig akarják fogva tartani. Tizenöt hónapi fogság elteltével, hosszas előkészületek után, regényes körülmények között sikerült megszöknie, és elmenekülnie a Velencei Köztársaság területéről. Menekülésének története társasági „előadásainak” legfontosabb témája lett, de nem volt hajlandó bele sem fogni, ha nem állt a rendelkezésére legalább két óra. Európa-szerte sok előkelő társaságban volt alkalma elmondani ezt a kalandját, egyéb anekdotáihoz hasonlóan. Sikere nyomán ezt a történetet még életében kiadta írásos formában is. Mai alakjában életrajzának ez a fejezete mintegy 150 oldalt tesz ki.
Szökése után
Szökése után beutazta Európát, főleg azokat az államokat, ahol virágzott a korabeli nemesi szalon-élet. Megélhetésének fő forrása ugyanis ezeknek a szalonoknak a felkeresése és ott támogatók gyűjtése volt, amihez szökésének története volt a legjobb belépő. Legalkalmasabb „terepe” természetszerűleg Franciaország volt. 1757-ben a francia külügyminiszter Casanovától kért tanácsot a királyi lottó létesítéséhez. Casanova azonnal előadást rögtönzött a pénzügyekről, amihez egyáltalán nem értett. Kinevezték a lottó igazgatóságába, jövedelme livre volt, és néhány éven át a legkülönbözőbb feladatokat látta el a francia kormány szolgálatában. 1760 decemberében XIII. Kelemen pápa az Arany Sarkantyú-rend lovagkeresztjével tüntette ki. Ebből vezette le Casanova magának – természetesen jogtalanul – a lovagi címet. Ettől kezdve használta a „Seingalt lovagja” címet, aminek semmi alapja nem volt, de a szalonokban jól hangzott. 1761-ben Augsburgban a polgármester kérdőre vonta, hogy milyen alapon nevezi így magát, erre úgy reagált, hogy az ábécét minden ember szabadon használhatja, és ő annak a betűiből állította össze ezeket a szavakat, ami szerinte így szabadságában állott.
Párizsban megállta a versenyt a kor leghíresebb kalandor-szélhámosaival, Saint German és Cagliostro „grófokkal”, akikkel személyesen is találkozott. Belépett a szabadkőművesek közé is. Maga is sok sikert aratott az okkultizmusra vágyók körében a titkosírások megfejtésében való jártasságával, kabbalisztikai és alkimista tudományával, amelyek segítségével gazdag pártfogókra tett szert. Közülük a legfontosabb számára D'Urfé márkinő (1705–1775) volt, egy nála 20 évvel idősebb gazdag és hiszékeny özvegy, aki egyébként vagyonokat költött Saint-Germain és Cagliostro „grófokra” is. Casanova megígérte, hogy teljesíti a hölgy kívánságát, aki egy kisfiú testében szeretett volna újjászületni. Hét éven át, 1757 és 1763 között élt nagyrészt ebből a „projektből”. Önéletírásának egyik durva ferdítése, hogy azt állította: a hölgy az újjászületési kísérlet kudarca után meghalt, holott erre csak jóval később került sor. bélyegkép|jobbra|Marie-Louise O’Murphy François Boucher festményén Nagy szolgálatot tett Párizsban XV. Lajos francia királynak is: felfedezte egyik pártfogoltjának, egy ír színésznőnek a 13 éves húgában, Marie-Louise O’Murphyban rejlő szépséget, egy művésszel lefestette, és a kép hamarosan a király elé került.
Próbálkozott hagyományosabb gazdasági tevékenységgel is, kelmefestő üzemet vezetett Párizsban. Ez a kísérlete azonban gazdasági csődhöz vezetett, főleg, mert inkább a munkásnőkkel foglalkozott az üzlet helyett. Gyakran citálták őt a törvény elé, de a hosszabb-rövidebb letartóztatások sem vették el hosszú időre a kedvét a szélhámoskodástól, legfeljebb más országba tette át tevékenységét. Más kalandorokhoz hasonlóan őt is megkísértette a szerzetesi élet: 1760-ban a svájci Einsiedelnben jelentkezett egy kolostorban, de a rendfőnök által megjelölt két heti gondolkodási idő alatt már újabb kalandok kilátásai vették el a kedvét a szerzetesi élettől.
A kolostori kísérlet után folytatta utazásait Franciaországban, Itáliában, Svájcban, majd 1763-ban Angliába utazott, ahol sok balszerencse érte. Bőséges tapasztalatai ellenére naiv áldozata lett egy kis kurtizánnak, akibe eszelősen beleszeretett, a lány pedig kíméletlenül becsapta és kínozta őt. Casanova ettől a balsikerű kalandtól számította öregedését – harmincnyolc éves volt –, fiatalkori sikereinek végét.
Elhagyta a számára kudarcos Angliát. Poroszországban Nagy Frigyes állást ajánlott számára, de az nem volt eléggé előkelő az ő számára. Folytatta útját Szentpétervárra, de nem sikerült Nagy Katalin cárnő támogatását elnyernie. Lengyelországi próbálkozásai sem jártak nagy sikerrel, hacsak azt nem számítjuk ide, hogy párbajozott – természetesen egy nőügy miatt – egy bizonyos Branicki gróffal. Már csak azért is nagyon büszke lett erre, mert a párbaj révén mintegy elfogadtatta magát nemesemberként. Ez a dicső tett aztán az Ólombörtönből sikerült szökés mellé, repertoárja élére került a szalonokban előadott történetei sorában. Ez lett a második történet, amelyet írásban is megjelentetett, mégpedig először az Opuscoli Miscellanei című velencei folyóiratban, amelyet 1780 januárjától júliusáig ő szerkesztett.
Sikerei azonban egyre fogyatkoztak. A francia-olasz körökből lassan kikopott, a távolabbi területeken pedig, ahol kivetette hálóját, nem érezte otthon magát, nyelvi nehézségei is voltak. A kalandor-szélhámosok legfőbb munkaeszköze a nyelv, és ő nem tudott elég jól sem angolul, sem németül, sem oroszul vagy lengyelül ahhoz, hogy igazi sikereket arathasson. Egyre több helyről utasították ki, gondjai támadtak Ausztriában, Franciaországból 1767 novemberében kiutasították, 1768-ban Spanyolországban pedig börtönbe is vetették. 1767-ben Velencében elhunyt legfőbb pártfogója, atyai támasza, Bragadino szenátor is.