bélyegkép|262px|A császár 521-es consuli diptichonjának részlete, ahonnan a császár eredeti neve ismert bélyegkép|262px|Theodóra, a táncosnőből lett befolyásos császárné I. Iusztinianosz (görög Ιουστινιανός, latin Iustinianus, magyarban elterjedt Justinianus vagy Jusztinianusz; Tauresium, 483. május 11. – Konstantinápoly, 565. november 14.) bizánci császár 527-től haláláig, I. Iusztinosz unokaöccse és utódja volt. Uralkodása fordulópont volt a Kelet-római Birodalom és a kora középkor/késő antikvitás történetében. Ekkor került sor kenyértörésre a monofizita-ortodox vallási ellentétben, ekkor kísérelték meg utoljára egyesíteni a Római Birodalom területeit, ekkor élte utolsó virágzását a római kultúra – és ekkor tört be először Európába a bubópestis, amely előre jelezte az elkövetkező keservesebb időszakokat.
Útja a trónig Iusztinianosz eredeti nevét – Petrus Sabbatius – csak egyetlen lelet őrizte meg számunkra, mégpedig 521-es consuli dipthichonja, amelyen a Flavius Petrus Sabbatius Iusztinianosz név olvasható. Az új cognomen (harmadik név) arra utal, hogy nagybátyja, Iusztinosz örökbe fogadta. Ennek pontos időpontja nem ismert, talán már 518, azaz Iusztinosz koronázása előtt megtörtént.
Sabbatius 482 körül született Tauresiumban, Dardania provinciában (a mai Észak-Macedónia területén). Anyjának, Vigilantiának a fivére, Iusztinosz ekkortájt szép katonai karriert futott be Konstantinápolyban, és befolyását felhasználta arra, hogy unokaöccse számára kiváló neveltetést és udvari pozíciót biztosítson. Iusztinianosz jogot és filozófiát tanult, I. Anasztasziosz 518-ban bekövetkezett halálakor pedig a magister officiorum alatt szolgált meglehetősen alacsony rangban, candidatusként. (Épp ezért valószínűtlen az a hagyomány, miszerint az excubitores testőrgárda őt jelölte volna a trónra a parancsnok Iusztinosz helyett.)
Iusztinosz uralkodása alatt hatalmas befolyásra tett szert az udvarban, elsősorban Vitalianus 520-ban történt meggyilkolása után. Nem tudni, hogy ebben szerepet játszott-e, mindazonáltal a következő évben mintegy örökösként consul és magister militum praesentalis (hadseregparancsnok) lett. Élete választottja, Theodóra alacsony sorból származott: a Hippodrom Kék pártjához kötődő táncosnő volt, ám Iusztinianosz uralmának egyik legfontosabb támogatója lett. Vasakarata sokszor segített olykor ingadozó férjének a döntéshozatalban. Házasságuk – lévén Iusztinianosz patricius – egyébként csak azután vált lehetségessé, hogy 524-ben Iusztinosz törvényileg engedélyezte a felső és alsó néprétegek keveredését. Állítólag a Iusztinianoszt mindenben támogató Euphemia császárné is ellenezte a frigy létrejöttét.
Iusztinosz már uralkodása kezdetén idős ember volt, élete utolsó éveiben pedig jelentősen romlott egészségi állapota, és egyre inkább unokaöccse befolyása alá került. 527. április 1-jén végül társcsászárává tette. A koronázásra nemsokára sor került, és augusztus 1-jén Iusztinianosz megörökölte a Bizánci Birodalom trónját.
Uralkodása Trónra lépve, Iusztinianosz nagy lendülettel vetette magát az uralkodás gondjaiba. Uralkodása alatt, mivel ő és felesége is alacsony sorból származott, mindketten nagy hangsúlyt helyeztek a ceremóniákra, az uralkodói hatalom reprezentációjára.
Vallásügyek Pogányok, eretnekek, zsidók Iusztinianosz azon az állásponton volt, hogy birodalma egységének előfeltétele az egységes vallás megteremtése, és ő egyértelműen a kereszténység mellett volt. A Codex Justinianus 9-es és 10-es statútuma kimondta a hellenizmus totális lerombolását még a civil szférában is. Az intézkedéseket a híradások szerint szigorúan végrehajtották magas rangú személyek esetében is. A császár 529-ben az athéni, még Platón által alapított Akadémiában betiltotta a filozófiai és jogi képzés folytatását, ezzel gyakorlatilag a hellenizmus nevelőintézetét szüntette meg. Az Akadémia vezetője, Damaszkiosz és hat társa a Szászánida Birodalomban keresett menedéket, ám I. Huszrau szászánida királytól sem kaptak támogatást. Végül Harránban (Carrhae) alapítottak iskolát, ami az iszlám időkig fennmaradt, mivel a perzsa uralkodó arra hajlandó volt, hogy az 532-es „örök békében” garanciát kérjen Iusztinianosztól az intézmény zavartalan működésének biztosítására.
A keresztény propaganda együtt járt a pogányok és a kisebb szekták – szamaritánusok, manicheusok – üldözésével: a visszaesőket, „látszatkeresztényeket” kivégzéssel büntették. A főleg Palesztinában élő szamaritánusokat, akiket mind a keresztény, mind a zsidó lakosság gyűlölt, zsinagógáik elpusztításával és a szabad végrendelkezés jogától való megfosztással sújtották (igaz, ezt 551-ben részben visszaadták), mire 529 nyarán fellázadtak Mundzír Lakhmida arab fejedelem syriai támadásával egyidőben. Kezdeti sikerek után leverték őket, és vezetőjük, Julianus fejét a császár színe elé küldték. Mintegy eladtak rabszolgának. A második, 556-os caesareai felkelésüket is vérbe fojtották.Caesarea , hirekizraelbol.hu
A judaizmus továbbra is bevett vallás maradt, és a palesztinai építkezési hullám a régészeti leletek tanúsága szerint Iusztinianosz korában is folytatódott. A tiberiasi rabbiképző főrabbija (görögül arkhiperekita), Mar Zutra jogosítványai semmiben sem csorbultak. Egyedül egy 535-ös rendelkezés utal a keményebbé váló zsidópolitikára: a frissen visszahódított Africában ugyanis az ortodoxok számára konfiskálták az eretnekek, pogányok és az ekkor először velük egy kategóriába került zsidók imaházait, szentélyeit. Az intézkedés zsidókra vonatkozó részét feltehetően nem tartották be, azonban mégis jelzésértékű volt.
Iusztinianosz a birodalom területén kívül is támogatta a kereszténység terjesztését: a nabateusokhoz és a mai Jemenbe hittérítő missziók indultak. A kaukázusi és Don menti népek ekkortájt vették fel a keresztséget.
Monofiziták I. Anasztasziosz bizánci császár meggyőződéses monofizita volt, ám utódja, Iusztinosz éppen az ellenkező irányzatot, az ortodoxiát képviselte. Hormiszdasz pápával egyetértésben, uralkodása alatt megkezdődött a monofiziták üldözése Syriában. Egyiptom kimaradt a császári megtorlásokból, mivel félő volt, hogy elszakadhat a birodalomtól. Ugyanez a helyzet állt fenn Iusztinianosz uralkodásának első éveiben. Theodóra császárné azonban azon munkálkodott, hogy az áldatlan állapotot megszüntesse, ezért 531-ben a császári pár fogadott egy monofizita delegációt a palotában, és 532 tavaszán tárgyalásokat rendezett az 5-5 ortodox és monofizita püspök részvételével. 534–35-ben a monofizita párt két kulcsembere, Severus hajdani antiochiai és Theodosius alexandriai pátriárka is megérkezett Konstantinápolyba, ahol kiegyeztek Anthimosz pátriárkával. A béke vágya azonban 536-ban semmivé foszlott, amikor I. Agapét pápa Theodahad keleti gót uralkodó megbízásából ellátogatott Iusztinianosz udvarába. Az egyházfő ugyanis meggyőzte a császárt a kalkhédóni hitvallás igazáról, mire Iusztinianosz visszatért a korábbi erőszakos politikához, Anthimoszt pedig leváltotta. bélyegkép|262px|Az Elsüllyedt Palota víztározója, amit a császár építtetett Theodóra, aki férjétől sokszor függetlenül politizált, nem adta fel korábbi ambícióit. Agapét még 536-ban elhunyt, a császárné pedig saját jelöltjét, a rugalmasabb Vigiliusz diakónust akarta a pápai trónra emelni. Azonban megelőzték: Theodahad támogatásával Szilvériusz lett az egyházfő. Mindez azonban egyidőben történt Flavius Belisarius itáliai hadjáratával, és amíg a gótok ostromolták Rómát, Belisarius 537-ben leváltotta Silveriust, és Vigiliuszt nevezte ki helyette.
541-ben Al-Hárisz, a Gasszánidák Bizánc vazallus arab törzsének sejkje Theodóra császárnéhoz fordult, hogy püspököket kérjen emberei számára – mégpedig monofizitákat, amely kérését az uralkodó felesége örömmel teljesítette. Iusztinianosz hiába próbálta meg elfogni Edessza és Boszra metropolitáit, Theodóroszt és Baradaiosz Jakabot. Végül belenyugodott a megváltoztathatatlanba, és nem folytatta az idővel jelentős szervezőmunkát kifejtő, a császárné palotájában rejtőzködő hajdani alexandriai pátriárka, Theodosius által felszentelt egyháziak üldözését.
Végeredményben szintén a monofizitizmussal kapcsolatban tört ki az ún. háromcikkely-vita is 543–44 fordulóján. A monofiziták ugyanis sokszor azzal vádolták meg a kalkhédóni hitvallás követőit, hogy azok valójában egy hiten vannak a nesztoriánus eretnekekkel. Ezt a híresztelést akarta megakadályozni a császár tanácsadói, főként Theodor Aszkidasz hatására azzal, hogy anathémával sújtott három, Nesztoriosszal és a nesztorianizmussal szimpatizáló szerző műveit (Mopszuesztiai Theodórosz minden művét és személyét, Küroszi Theodorétosz bizonyos írásait és Edesszai Ibasz Mariszhoz írt levelét). Vigiliusz és konstantinápolyi legátusa, az utódjául választott Pelagius ellenezte az anathéma kimondását, azonban mindketten kénytelenek voltak belenyugodni az uralkodói akaratba. Pelagius azután fogadta el a döntést, hogy Vigiliusz még 554-ben bekövetkező halála után Iusztinianosz biztosította számára a pápai tiarát.
Császár és egyház viszonya A katolikus egyházzal szemben a császár teljesen önkényesen viselkedett, gyakorlatilag ugyanúgy kívánta irányítani, mint országát. Ebben az időben volt a legerősebb a cezaropapizmus Bizáncban. Törvényhozásában deklarálta saját hitét a Szentháromságban és a feltámadásban az első négy egyetemes zsinat határozataival együtt, és minden ezekkel ellenkező nézetet szigorúan büntetett. A II. konstantinápolyi zsinat (553) résztvevői számára világos volt, hogy semmi olyasmivel nem foglalkozhatnak, aminek a császár ellenére van.
Másfelől azonban Iusztinianosz minden alkalmat megragadott, hogy az egyház jogait megvédje, megerősítse, hatását pedig kiterjessze. Törvényhozásában sok szó esett adományozásokról és alapítványokról, az egyházi tulajdon igazgatásáról, az egyházi személyek választásáról és jogairól, a püspöki joghatóságról, a kolostori életről és a papi szolgálatról stb.
A császár újjáépítette a Hagia Szophia (Szent Bölcsesség) templomot, aminek elődje a Nika-felkelés alatt pusztult el. 537-ben készült el a bizánci építészet méltán leghíresebb alkotása. Ma nem az eredeti formájában látható, ugyanis többször átépítették (563, 989, 1346).
Iusztinianosz, a törvényhozó bélyegkép|262px|Iusztinianosz bronz follisa A császár alig egy éve ült a trónon, amikor parancsot adott egy császári törvénykönyv létrehozására. A feladatot egy Kappadókiai János vezette tízfős bizottság végezte el, és munkájuk eredményeképpen 529. április 7-én megjelent a Hadrianus uralkodása óta hozott császári rendeleteket összefoglaló Codex Justinianus. A császár ezután egy még nagyobb feladatot tűzött ki maga elé: a császárkor nagy jogi tekintélyeinek (iurisconsulti) véleményeit kívánta egybegyűjtetni. 530. december 15-én állt fel a Codex Justinianust készítő bizottságban már szerepet játszó Tribonianus vezetésével a tizenhat fős bizottság. Ez 533. december 16-án bocsátotta ki a Digestae (görögül Pandektai) című gyűjteményt, pontosan egy hónappal a jogot hallgatók számára készített kézikönyv, az Institutiones megjelentetése után.
Mindennek köszönhetően a Codex Iustinianus elavult, és 534. november 16-án kibocsátották javított verzióját. Az eredeti változat nem maradt fenn. A latinul írott Corpust később kiegészítették a Iusztinianosz alatt hozott törvények (Authenticum/Novellae Constitutiones), amelyek már elsősorban görög nyelven íródtak. Jellemző, hogy a császár törvényeinek mintegy a fele az 530-as években keletkezett: Iusztinianosz később inkább foglalkozott teológiával. 545-ben adta ki a császár a Corpus Juris Civilis-t, a polgári törvénykönyvet.
A Iusztinianosz ideje alatt végbement és általa kezdeményezett „jogi forradalom” nyomán olyan szerves egysége jött létre a római jognak – 16. századtól használatos elnevezése Corpus Iuris Civilis – és hatása szinte minden kontinens jogalkotására befolyással volt, sőt, egyes államokban ma is használatos kisebb-nagyobb változtatásokkal.
A Nika-felkelés thumb|262px|Iusztinianosz pénzérméje