bélyegkép|350px|A selmecbányai akadémia magyarországi utódintézményei A selmeci diákhagyományok eredete a Selmecbányán egykor fennállott Bányászati és Erdészeti Akadémia hallgatóihoz kötődik. Kezdetei a 18. század végére tehetők, kialakulása és fejlődése folyamatosan zajlott a következő évszázadban. A hagyományok később, az intézmény Sopronba költözése után is fennmaradtak, sőt újabb elemekkel bővültek. Így együtt képezik a selmeci-soproni diákhagyományok körét, amelyet a selmecbányai kötődésű felsőoktatási intézményekben a mai napig ápolnak, így a Soproni Egyetemen, a Miskolci Egyetemen, valamint Dunaújváros és Székesfehérvár selmeci előddel rendelkező felsőoktatási intézményeiben is. A diákhagyományok összetartást kovácsolnak, és bensőséges kapcsolatot teremtenek a felsőbb évesek és fiatalabb társaik között.
2014. szeptember 19-én a selmeci diákhagyományok, azaz a selmecbányai Bányászati és Erdészeti Akadémia diákhagyományainak továbbélése a jogutód intézményekben (Miskolci Egyetem, Nyugat-magyarországi Egyetem), felvételre került a Szellemi Kulturális Örökség Nemzeti Jegyzékére, az UNESCO Magyar Nemzeti Bizottság Szellemi Kulturális Örökség Szakbizottsága javaslata alapján.Selmeci diákhagyományok (videó a Szellemi kulturális örökség nemzeti jegyzéke számára, a pályázati anyag melléklete)
A hagyományban részt vevők között szigorú hierarchia áll fenn. Az egyetemre frissen bekerülő hallgatók pogánynak, az ún. balekoktatáson és -keresztelésen átesettek baleknak, a másodéves hallgatók kohlenbrennernek (szénégetőnek), a legalább harmadik éve az egyetemen tanuló, a selmeci hagyományok szellemében megkeresztelkedett hallgatók Firmának számítanak. A hierarchiában magasabb szintekre lépéssel egyre több előjog, de egyre több felelősség is jár. Ilyen például a szaknak megfelelő egyenruha viselése, és ilyen az elsőéves balekok segítése. A kötelező hallgatási idő után veteránná válnak az intézet hallgatói. Aki tanulmányai végeztével elhagyja a campus területét, filiszterré válik.
A hagyományok ápolásának fontos részét képezik a szakestélyek, amelyek ősi szokások szerinti, kötött menetű, többnyire tréfás hangnemben zajló összejövetelek. Eredete a XVIII. századi német egyetemekig nyúlik vissza. Ennek megfelelően gyertyafény mellett folynak, és kizárólag a szaknak megfelelő „szent italt”: sört vagy bort, valamint zsíros kenyeret szolgálnak fel. Jelentősebb szakestélyekre külön cserép- vagy porcelánkupa, adott esetben öntött kupa készül. A szakestélyeknek legtöbbször van egy meghatározott célja, mely egyben névadója is lesz azoknak. Ilyen például a balekkeresztelő, a szalagtűző, a gyűrű- és kupaavató, a valéta- illetve a gyászszakestély.
A diákhagyományok története bélyegkép|250px|Kohász kupák Miskolcról
A selmeci hagyományok kialakulása A Selmecbányán tanuló akadémisták eleinte a Habsburg Birodalom minden tájékáról érkeztek, sőt egyéb európai országokból is sokan jöttek az akadémiára tanulni, az oktatás nyelve ugyanis a kiegyezésig a német volt. Selmecen nem volt kollégium vagy menza, a diákok teljes egészében magukra és egymásra voltak utalva. Az idősebbek támogatták, segítették az újonnan érkező fiatalabbakat, de ehhez persze ki kellett érdemelni azok bizalmát. Az idősebbek az év elején próbára tették a fiatalokat, hogy megfelelnek-e az elvárásaiknak (mai balekoktatás).
Valószínű, hogy a hagyományok nem tisztán selmecbányaiak, hanem egyik része a céhek rendszeréből ered, a másik részét pedig a diákok hozták magukkal. A céhek már a 12–14. században kialakultak mint érdekvédelmi szervezetek. Zárt társaságokat alkottak, ahova nem volt könnyű bekerülni. Az új tagok vizsgáztatása, megtréfálása mind-mind hozzátartozott a céhek életéhez. Például gyakran szórakoztak, énekeltek együtt, néha nagy lakomákat, társas összejöveteleket csaptak, ahol elnökválasztásra is sor kerülhetett. A közös iszogatáskor a fiatalabbaknak kellett hazaszállítani a kissé elázott mesterembereket. Már itt is folytak úgynevezett keresztelkedések, ahol az illetőnek összekötötték a lábát, egy lavórt vagy egy teknőt tettek a lába elé, és különböző kérdéseket tettek fel neki. Ha nem tudta, innia kellett. A kérdések helyes megválaszolása után választhatott magának keresztszülőt, aki leöntötte vízzel, és áttaszította a teknőn. Szokás volt még az is, hogy ezután adtak neki három pofont azokért a hibákért, amit még inas korában követett el. A keresztelés hitelességét keresztlevéllel igazolták, amit az elnök és a keresztszülő aláírásával hitelesített. Ezekből a dolgokból sok megmaradt eredeti formájában, de sokat a diákok saját szájuk íze szerint módosítottak. Előfordult az is, hogy külföldről jött diákok is hozzátoldottak valamit a már kialakult rendszerhez, de a főbb irányvonalat mindig is a magyar és a német diákok képviselték.
A diákok a hagyományok és a mulatozás mellett másra is fordítottak időt. Komoly célokkal társaságokat alapítottak, diáktanácsot, diákköröket szerveztek, ahol a diákság problémáit beszélték meg. Bálokat, összejöveteleket szerveztek, sőt elhunyt társaik temetésének lebonyolításáról is gondoskodtak. Ezek a hagyományok, a közösség által elfogadott, sőt megkövetelt viselkedési normák egyfelől bezárkózást, a „filiszterektől” (már nem akadémisták) való elkülönülést jelentették. Másfelől a közösség berkein belül egy bizonyos hierarchikus viszonyt határozott meg, amely magába foglalta a segítségnyújtást és a szeretetet is, de szigorú engedelmességet is megkövetelt. Ezeknek a német szellemiséget hordozó köröknek (burschenschaftok) első szervezeti foglalkozása 1823-ban volt. Ekkor alakult a Deutsche Gesellschaft in Schemnitz. A bursch-ok német tányérsapkában magas szárú csizmában, jobb vállukon átvetett „silbergrün” szalaggal és fokossal jártak.
1858-ban alakult a Schachtgesellschaft, amely keretet adott az ifjúság életének. Az ifjúság programját a Schacht-kocsmabeli szerda-szombati összejövetelek, illetve a kör vezetői, hangadói által eldöntött „cselekvési programok” határozták meg. Ez a tanárokkal és a városi polgárokkal szembeni agresszivitásban és néha a mértéktelen ivászatokban nyilvánult meg. Az összetartás és az együtt töltött időszak ezeket mind feledtetni tudta. Viszont az idő előrehaladtával megbomlott a „mindenki egyért, egy mindenkiért” elve. A hallgatóknak egyre fontosabbá váltak a nemzetiségükkel kapcsolatos kérdések. Így a burschenschaftok feloldó, egységesen német világot közvetítő szellemisége nem mindenkinek tetszett. Persze lázadni nem volt tanácsos, aki ezt megtette, arra könyörtelenül kimondták a „Verschiess”-t, ami akadémiai pályafutásának végét jelentette. De a más érdeklődésűek létrehoztak különböző köröket. 1862–1863-ban létrejött a Társasági és Olvasó Kör (Általános Társaság). Ez a társaság többször módosította alapszabályát, de tulajdonképpen végig megmaradt a burschenschaftok alapján.
A magyar csoportok eleinte csak szervezkedtek, majd 1875-ben részben a régi schachisták bevonásával alakult meg a Magyar Társaság. 1876-ig a burschenschaft is többé-kevésbé működött, de 1877 februárjában megtörtént a feloszlási ünnepély. Ez utóbbit elősegítette az is, hogy a pénzügyminiszter ekkor rendeletben tiltotta meg a német diákszokásokra emlékeztető dolgokat. A burschok még utoljára tartottak egy gyászszakestélyt, ahol a bursch szalagjukkal együtt eltemették a német diákszellemiséget. Ezután az esemény után Flóris, ki otthont adott a burschok mulatozásainak, bezárta kocsmáját, és nyugdíjba vonult. A magyar szellemiséget képviselő diákokat „jönköpings”-eknek csúfolták, gyűléseiket pedig a Szőllő nevezetű kocsmában tartották.
A Magyar Társaság mellett egyes hallgatói csoportokban 1879-ig több-kevesebb szervezettséggel éltek még az Általános Társaságnak, s ebben a korábbi Burschenschaftnak a szokásai, hagyományai, emlékei. Ekkor azonban minden korábbi szervezet megszűnt, s az év áprilisában megalakult a Bánya-, Kohó- és Erdőmérnök-hallgatók Ifjúsági Köre, röviden az Ifjúsági Kör, amely minden hallgatót összefogott. Szabályait, közösségi életét úgy alakította ki, hogy abba a korábbi hallgatói közösségek hasznosnak ítélt hagyományai is belekerültek. Így maradtak fenn a régi diáknóták is. Tagjainak azonban komoly elképzelései is voltak. A szervezetet még az állam is rendszeresen támogatta. Az alapítás évében avatták fel a kör zászlóját. Nemzeti színű selyemzászló volt, amelynek a közepére a bányász- és erdészcímereket hímezték aranyfonállal, bordó bársony alapon. A zászlóra hímzett felirat: „Tetteitek zengjék a haza dicső nevét!”. A zászlóra kötött kék szalagon „Szerencse fel!”, a piros szalagon pedig „Erdész üdv!” felirat olvasható. Továbbiakban a kör lett letéteményese mindazoknak, amit ma selmeci hagyományoknak nevezünk.
A diákhagyományok 1919-től, a Sopronba költözést követően 1918-1919 fordulóján Selmecbánya a megalakuló Csehszlovákiához került. A selmecbányai intézmény, mely 1904-től már főiskolaként működött, Sopronba költözött. Az első évek igen nehéz körülmények között teltek, de e megpróbáltatások a tanárokat és a diákokat sorsközösséggé kovácsolták. Ennek is köszönhető, hogy a Selmecről hozott hagyományok Sopronban is gyökeret vertek, és egyben "soproniasodtak". A menekült főiskola hallgatói 1921-ben kulcsszerepet játszottak abban, hogy Sopron és környéke végül népszavazáson dönthetett hovatartozásáról.
Az ifjúsági Kör 1948. május 7-én, a fokozódó politikai nyomásra való tekintettel, szavazás útján 88%-os egyetértéssel feloszlatta önmagát. A következő években a kommunista rezsim a diákhagyományokat betiltotta. A következő évben a bányászati és kohászati tanszékeket Miskolcra telepítették, ahol létrehozták a Nehézipari Műszaki Egyetemet, ezzel két részre vágva az egykori Akadémiát. Az 1956-os forradalmi események után egy több mint 200 fős erdész tanár-diák csoport emigrált Ausztrián keresztül a kanadai Vancouverbe, ahol a British Columbia Egyetem Sopron Divízióján folytathatták munkájukat.
A szigorú tiltás évei után az 1950-es évek második felében kezdtek újból feléledni az ősi hagyományok, mikor a rendszer már megtűrte egy-egy elemét. Valódi visszatérésről azonban csak 1970 körül lehetett szó. Ekkor a hagyományok a KISZ keretében működhettek, némileg megváltoztatott formában, de viszonylagos szabadsággal. Lehetővé vált a fennmaradt tárgyi emlékek felkutatása és megőrzése, a hagyománytörténet tudományos igényességű feltárása. Az 1971-es vadászati világkiállítás áttörést jelentett: újra lehetségessé vált a hagyományos egyenruhák viselése. Ugyanekkor kezdődhetett Sopron és Miskolc között az élő barátságok ápolása, a kölcsönös látogatások, sőt egy-egy diákcsoport tanulmányi kirándulás keretében már eljuthatott Selmecbányára is.
Nóták bélyegkép|balra|Daloskönyv és egy oldala
A diákdalok eredetét nagyon bonyolult vizsgálni. A szakestélyeken, más alkalmakból sok olyan nótát énekelnek ma is, aminek a származását nem lehet pontosan meghatározni. A középkorban az ún. vándordiákok terjesztették a nótákat egész Európa-szerte. A mai dalok közül szinte már egy sincs, ami ugyanúgy szólna, mint a régi selmeci burschok, de mondanivalójukkal, hangzásukkal, hangulatukkal emlékeztetnek a régiekre. A diákélet fokozatosan kialakult szertartásaihoz hozzátartoztak a nóták is, amik elősegítették az oldott hangulat kialakulását.