A kjúdó (弓道) az íjászat Japánban honos formája, a hagyományos japán harcművészetek egyike. A kjúdó szakértőit kjúdókának (弓道家) hívják. A kjúdó a kjúdzsucun ("az íjászat művészete") alapszik, amely a feudális Japán szamuráj osztályától ered.Samurai: The Weapons and Spirit of the Japanese Warrior, Author Clive Sinclaire, Publisher Globe Pequot, 2004 , , P.121 A kjúdót szerte a világon több tízezren gyakorolják, 2005-ben az International Kyudo Federationnek 132760 tagja volt.International Kyudo Federation website
Története bélyegkép|Japán íjász céltáblákkal. Tusfestmény, 1878.
Az íjászat gyakorlata Japánban már az őskorban ismert volt. A jellegzetes japán aszimmetrikus hosszúíj első ábrázolásai a Jajoi-korból (körülbelül i. e. 500 - i. sz. 300) valók.Yamada Shōji, The Myth of Zen in the Art of Archery, Japanese Journal of Religious Studies 2001 28/1–2 Az első írásos dokumentum, amely leírást ad a japán íjászatról a Wei Shu (körülbelül i. sz. 297), egy kínai történelmi szöveg, amely szerint az emberek a Japán-szigeteken "fából készült íjat használnak, amely alul rövid, felül hosszú".
Kialakulása Az első évezred végén a társadalom változása és a harcos osztály (szamurájok) növekvő hatalma miatt szükség volt az íjászat oktatására. Ez vezetett az első kjúdzsucu rjúha (stílus), a Henmi-rjú megszületéséhez, amelyet Henmi Kijomicu alapított a 12. században.Thomas A. Green, Martial Arts of the World, 2001 A Takeda-rjút és az Ogaszavara-rjú lovasíjászatot később az ő leszármazottai alapították. A Genpei-háború (1180-1185) alatt drasztikusan megnőtt az igény az íjászokra, ennek eredményeképpen az Ogaszavara-rjú alapítója, Ogaszavara Nagakijo jabuszame (lovasíjászat) tanításába kezdett.
Polgárháború A 15-16. században Japánban dúlt a polgárháború. A 15. század második felében Heki Dandzsó Maszacugu forradalmasította az íjászatot "hi, kan, csú" (repül, átszúr, közép) nevű módszerével, és ez a fajta gyalogos íjászat hamar elterjedt. Számos új irányzat alakult, amelyek közül néhány, mint például a Heki-rjú Csikurin-ha, Heki-rjú Szekka-ha és a Heki-rjú Inszai-ha máig fennmaradt.
16. század A jumit (japán íj) háborús fegyverként egyre kevésbé használták, miután a portugálok megérkeztek Japánba 1543-ban kovás lőfegyverekkel.Tanegashima: the arrival of Europe in Japan, Olof G. Lidin, Nordic Institute of Asian Studies, NIAS Press, 2002 P.1-14 A japánok rövid időn belül elkezdték gyártani a saját kovás puska változatukat, amelyet tanegasimának hívtak. A jumi helyett végül ezt és a jarit (lándzsa) használták fegyver gyanánt. Egy ideig még a jumit is használták a tanegasimával párhuzamosan, a nagyobb lőtávolsága és pontossága miatt, és főleg mert 30-40-szer gyorsabban volt képes tüzelni. A tanegasimához ezzel szemben nem volt szükség annyi gyakorlásra, mint a jumihoz, így Oda Nobunaga serege, amely nagyrészt tanegasimával felfegyverzett földművesekből állt, egyetlen csatában képes volt megsemmisíteni egy hagyományos szamuráj lovassereget 1575-ben.
17. század Az Edo-kor (1603–1868) alatt Japán bezárkózott, a társadalomban pedig kasztrendszer alakult ki, amelynek tetején a szamurájok álltak. Volt egy hosszabb békeidőszak, amely alatt a szamurájok adminisztratív feladatokat végeztek, ám a hagyományos harci képzettséget még mindig nagyra tartották. Ebben az időszakban az íjászat "fakultatív" jellegű lett, részben szertartásos formában gyakorolták az udvarban, részben különféle versenyeken. Az íjászat a harcos osztályon kívül is elterjedt. A szamurájokra nagy hatással volt a kínai szerzetesek által bevezetett zen buddhizmus egyszerű filozófiája és önuralomra való törekvése. Korábban az íjászatot kjúdzsucunak ("az íjászat művészete") hívták, de a szerzetesek, akik harcművészeteket is tanítottak, új fogalmat vezettek be: kjúdó.
Újjászületése A Meidzsi-kor (1868–1912) elején Japán megnyitotta az ország kapuit a külvilág számára, az emiatt bekövetkezett változások miatt pedig a szamurájok elvesztették a státuszukat. Ebből kifolyólag az összes harcművészet, beleértve a kjúdót is, oktatása és megbecsülése jelentősen csökkent. 1896-ban egy csapat kjúdó mester összegyűlt, hogy megmentsék a hagyományos íjászatot. Honda Tosizane, a Tokió Császári Egyetem kjúdó oktatója ötvözte a háborús és a szertartásos lövési stílusokat és megalkotta a Honda-rjút. Azonban az All Japanese Kyudo Federation (ANKF; japánul: Zen Nihon Kyūdō Renmei) csak 1949-ben alakult meg. Az 1953-ban kiadott Kjúdó Kjohonban (Kjúdó Kézikönyv) található szabványokban meghatározták, hogy versenyeken vagy vizsgákon különböző stílusú íjászok hogyan tudnak egységes formában lőni.
Célja A kjúdónak sokféle iskoláját tanítják, néhány a háborús lövészetből alakult ki, míg mások szertartásos vagy filozófiai gyakorlatokból. Ebből kifolyólag mindegyikben másra helyezik a hangsúlyt. Némelyik stílus a látványt, míg mások a hatékonyságot helyezik előtérbe. A filozófiai iskolák gyakorlati meditációként tanítják. Egyes iskolákban a helyes lövés elkerülhetetlenül célba talál. Erre van egy kifejezésük is; "szeisa hitcsú" ("igaz lövés, biztos találat").
A Nippon Kyūdō Federation szerint a kjúdó elsődleges célja a sin-zen-bi ("igazság-jóság-szépség")Kyudo Manual, Volume 1, All Nippon Kyudo Federation (revised edition) állapotának elérése, amely megközelíthető, amikor az íjász megfelelően (azaz igazan) lő, nemes szellemmel és magatartással viseltetik mindenki más és minden kjúdóval kapcsolatos dolog felé (azaz jósággal), a szép lövés pedig ennek következtében természetesen valósul meg.
A kjúdó gyakorlása, mint minden budó, magába foglalja az erkölcsi és szellemi fejlődés eszméjét. Manapság sok íjász űzi a kjúdót sportként, így számukra a lövésztechnikájuk a legfontosabb. Azonban a kjúdó legtöbb hívének célja a "szeisa szeicsú" ("a helyes lövés helyes találat"). Amikor a megfelelő technikával lőnek, eredményképpen a nyíl célba talál. A spirituális cél az, hogy valaki teljesen átadja magát a lövésnek, amelyet a lélek és a lövési technika tökéletessége által lehet elérni, ez "munen muszó"-hoz ("nincsenek gondolatok, nincsenek illúziók") vezet. Ez viszont nem zen, bár a japán íj használható a zen gyakorlásában vagy a zen mesterek kjúdó gyakorlásában.Prof. Genishiro Inagaki, 1980 in Bagge 2001, Kyudo - Japanilainen jousiammunta, Emiatt számos kjúdó íjász úgy hiszi, hogy a versenyek, vizsgák, és bármilyen alkalom, amely az íjászt szélsőséges körülmények közé helyezi fontos, míg mások inkább kerülik a verseny- és vizsgahelyzeteket.
A második világháború óta a kjúdót gyakran kapcsolják a zen buddhizmushoz, de nem minden kjúdó iskolának vannak vallásos vagy spirituális aspektusai. Ezt a népszerű nézetet valószínűleg Eugen Herrigel német szerző könyve, a "Zen - Az íjászat művészete - Kyudo" (1948) eredményezte. Herrigel csak kicsit beszélt japánul, általában egy fordító segítségével beszélt a tanárával. Az ő kjúdón kialakult nézete részben az emiatt bekövetkezett félreértések következménye, részben pedig mert ő a kjúdó egyik filozófiai iskolájával ismerkedett meg. Ám Herrigel könyve még így is nagy hatással volt a kjúdó megítélésére még Japánban is, amikor 1956-ban lefordították japánra.
A zenko (a kjúdó egyik Heki-rjú Bisu Csikurin-ha iskolája) szorosan kapcsolódik a Shambala buddhizmushoz és vannak egyesületei az Egyesült Államokban, Kanadában és Európában.http://www.zenko.org/about.html About Zenko International
Dódzsó A kjúdó dódzsó (gyakorló termek, más néven "kjúdódzsó") iskolától és országtól függően stílusukban eltérnek. Japánban a legtöbb dódzsó elrendezése nagyjából azonos; egy bejárat, egy nagyméretű gyakorló terület, rendszerint fapadlóval és magas mennyezettel, céltáblákkal (makivara), egy nagy fal tolóajtókkal, amelyek egy szabadtéri füves területre néznek és egy különálló épület, a matoba, amelyben a céltáblák egy homokdombon vannak elhelyezve 28 méterre a dódzsótól.
Gyakorlás A kjúdót különböző iskolákban és stílusokban gyakorolják, és még azonos stílusú dódzsók között is eltérőek lehetnek a gyakorlatok. Hogy egységesítsék az edzéseket és a szertartásos lövést (sarei) 1953-ban az All Nippon Kyūdō Federation (ANKF) alapított egy bizottságot a legfőbb iskolák követőiből, hogy a különböző iskolák legjobb elemeiből teremtsék meg az ANKF stílust, amelyet ma is országszerte használnak Japánban, és a legtöbb nyugati kjúdó egyesületben.
A kjúdóban a gyakorlásnak (geiko) három foka van: mitori geiko - egy haladó íjász stílusának és technikájának szemlélése kufú geiko - a lövésmódszer részleteinek eltanulása, memorizálása és a szellemi igyekezet a megértésükre kazu geiko - ismétlés, amelyen keresztül elsajátítják a technikát.Prof. Genishiro Inagaki, 1989 in Bagge 2001, Kyudo - Japanilainen jousiammunta, A kezdők gumi gyakorlóíjjal kezdik el gyakorolni a hasszecu (a lövés nyolc szakasza) lépéseit. Ezután az íjjal, nyílvessző nélkül gyakorolják a lépéseket a feszítésig, hogy megtanuljanak bánni vele. A felszerelés kezelésének és karbantartásának megtanulása szintén az edzés része. Miután arra engedélyt kaptak az oktatótól, kesztyűvel és nyilakkal folytatják a gyakorlást. Az ezt követő lépések tanártól függően eltérőek lehetnek, de ide tartozik a jugamae, a feszítés, az oldás és a makivarára való lövés gyakorlása. Egy kezdő általában csak a szokásos távolság feléről vagy háromnegyedéről szokott a matóra lőni.Feliks Hoff, The Way of the Bow, 2001 (engl.ed.)
A középhaladó és haladó íjászok gyakorlásnál makivarára, matóra néhányan pedig omatóra lőnek. bélyegkép|Kjúdóka makivarán gyakorol
A makivara egy külön erre a célra tervezett szénabála céltábla (nem összekeverendő a karatéban használt makivarával). A makivarára közelről lőnek (körülbelül 2 méterről, vagyis az íjász megfeszített jumijának hosszáról). Mivel a célpont így elég közel van ahhoz, hogy a lövés minden bizonnyal célba találjon, az íjász a nyíl röppályája helyett koncentrálhat technikájának tökéletesítésére.
A legtöbb kjúdó íjász céltábla gyanánt matót használ. A matók méretben és lőtávolságban eltérőek, de a leggyakrabban használt a hosi mato, amely 36 centiméter (vagy 12 szun, egy hagyományos japán mértékegység, amely körülbelül 3,03 cm) átmérőjű, és 28 méteres távolságból lőnek rá. Versenyeknél és vizsgáknál kaszumi matót használnak. Ünnepélyeken többnyire hosi mato használatos, amely olyan, mint a kaszumi mato, eltérő jelölésekkel.
Enteki (távolsági) lövésnél omatót használnak céltáblának, 60 méteres távolságban. Az omato átmérője 158 cm. Enteki lövésre is vannak külön versenyek.
A jártasságnak három szintje van: Tóteki, a nyíl eltalálja a célpontot. Kanteki, a nyíl átszúrja a célpontot. Zaiteki, a nyíl létezik a célpontban. (képletesen szólva).
Felszerelés A jumi (弓, japán íj) kivételesen magas, több mint két méter, így meghaladja az íjász magasságát is. A jumit hagyományosan bambuszból, fából és bőrből készítik, az előállítás módja évszázadok óta nem változott, bár vannak íjászok (különösen a kezdők), akik szintetikus (azaz üveg- vagy szénszálakkal bevont laminált fa) jumit használnak. Még a kjúdó rutinosabb gyakorlóinak is lehetnek nem bambuszból készült íjai és nyílvesszői, mivel a bambusz felszerelés szélsőséges éghajlaton sérülékeny. Az íj ideális magassága az íjász húzáshosszától (jacuka) függ, amely körülbelül az íjász magasságának fele.