A Pannonicum az északi flórabirodalom (Holarktisz) közép-európai flóraterületének egyik flóratartománya, ami nagyjából a Kárpát-medence belső területeit öleli fel.

Határai

Ide tartozik Magyarország területének nagy többsége néhány egészen apró kivétellel: a Zempléni-hegységben a Nagy-Milicet és közvetlen környezetét a Carpaticum flóratartományba (az Északi Kárpátok flóravidékébe) soroljuk; a nyugati határszélen néhány kisebb folton (Sopron, Kőszeg, Vendvidék) már az alpi flóratartomány Noricum flóravidékének jellegzetességei tűnnek fel; délnyugati határa a szubmediterrán flóraterület Illiricum flóratartományával (a szlavóniai flóravidékkel) nem egyértelműen tisztázott. A határt a legtöbb szerző nagyjából a Dráva, illetve Száva vonalán vonják meg, egyesek azonban az Illiricumhoz csatolják a teljes Dél-Dunántúlt. A többségi álláspont szerint az Illiricumhoz csak a Zákány-őrtilosi-dombvidék és a Villányi-hegység tartozik – afféle szigetként a Pannonicumban (valamint egy kis, a Dráva bal partjára is átnyúló folt Dél-Zalában).

A Pannonicum értelemszerűen kiterjed a szomszédos országok határmenti területeire is. A közvetlen határvidéken kétfelé terjed túl jelentősebben: Szerbia és Románia határvidékén, a Duna és a Tisza alluviális síkságán több mint száz kilométernyit nyúlik az országhatártól dél felé, ahol is a szubmediterrán flóraterület bánsági (vagy kelet-balkáni) flóratartományába megy át; Észak-északnyugat felé (az alpi és a kárpáti flóratartomány között) a Bécsi-medencén át Dél-Morvaországig ér.

Fő jellemzői

Mivel a Pannonicum: több karakteres és egymástól markánsan különböző flóratartomány között helyezkedik el; földtörténeti közelmúltjában egymástól erősen különböző éghajlatú szakaszok váltakoztak,

növényvilága meglehetősen gazdag. Magyarországról közel háromezer növényfajt írtak le; ebből mintegy 2350 a virágos növény. A mediterrán és a kontinentális-pusztai flóraterület viszonylagos közelsége miatt ezek közt viszonylag sok a kontinentális és szubmediterrán faj és kevesebb a szubatlanti elem – azok is főleg a Nyugat-Dunántúlon élnek. A keleti-kontinentális fajok főleg a Nagyalföldön, még inkább a Carpaticum flóratartomány mezőségi flóravidékén terjedtek el – utóbbiban sok a pontuszi sztyeppnövény is. A hegyvidéken (Carpaticum) viszonylag sok, a medencében pedig a sokirányú hatás eredményeként viszonylag kevés a bennszülött faj A legtöbb bennszülött fajt a Keleti Kárpátokban (Transsylvanicum flóravidék) találjuk. Magyarország jelenlegi területén húsznál kevesebb bennszülött növényfaj él.

A kelet-balkáni (moesiai) flóraelemek az Al-Duna felől hatolnak be a Kárpát-medencébe, a Déli-Kárpátok, Deliblát magasságán túl alig terjednek. Az erdélyi flóra ( elemek) közelsége némileg a Nyírségben és az Északi-középhegységben (Matricum flóravidék) érezteti hatását. A nyugat-balkáni (illír) elemek Szlavónián keresztül egészen a Balaton vonaláig gyakoriak.

A többszöri klímaváltozás eredményeként a medencében nemcsak jégkorszaki (hidegkedvelő), de a pleisztocén előtti meleg klímából megőrzött mediterrán-szubmediterrán reliktum fajokat is találunk.

Növényzetének kialakulása Harmadkor

A jégkorszak előtti időkből csak kevés növénypopuláció és vegetációtöredék maradt fenn, ezért a harmadkori hatások a Pannonicum vegetációtörténetében elhanyagolhatóak. A harmadkor éghajlata a mostaninál több fokkal melegebb volt, és a Kárpát-medencét az idő tájt uraló melegkedvelő fajok közül csak némely, különleges körülmények között maradt fenn néhány fajuk: Melegvizű források, tavak harmadkori reliktumai: nílusi lótusz (Nymphaea lotus ssp. thermalis): Nagyvárad (Püspökfürdő), tengermelléki káka (Schoenoplectus litoralis): Hévíz. Hegységek déli lejtőinek reliktumai: keleti gyertyán (Carpinus orientalis), szirti pereszlény (Calamintha thymifolia), magyar kikerics (Colchicum hungaricum), cselling (Cheilanthes maranthae), bakszarvú lepkeszeg (Trigonella gladiata), majomkosbor (Orchis simia), sárgás habszegfű (Silene flavescens) keleti zergevirág (Doronicum orientale). Hegységek déli lejtőinek endemizmusai: magyar gurgolya (Seseli leucospermum), magyarföldi husáng (Ferula sadleriana), dolomitlen (Linum dolomiticum), bánáti bazsarózsa (Paeonia officinalis ssp. banatica), magyar méreggyilok (Vincetoxicum pannonicum, syn. Cynanchum pannonicum).

Jégkorszak (pleisztocén)

A melegkedvelő növények uralmának a mintegy 600 ezer éve kezdődött jégkorszak vetett véget. A szekuláris szukcesszió menetét ettől az időtől viszonylag jól ismerjük. Az eljegesedések idején Európa északi felét összefüggő sarki jégtakaró borította, amely néha elérhette a Kárpátok északi lábát is. A Kárpátok magasabb régióiban gleccserek csúsztak le firnmezőkből. A Magyar Középhegységben havasi növényzet, az Alföldön hideg-száraz löszpuszta és erdős tundra uralkodott. A Kárpát-medencéből a harmadkori melegkedvelő növényzet csaknem teljesen kipusztult, illetve délre, délkeletre vándorolt, és a Földközi-tenger mellékén, valamint Észak-Afrikában, a mai Szaharában talált menedéket. Néhány faj dolomithegységeink déli lejtőin talált magának menedéket – ez az úgynevezett dolomitjelenség.

A jeges periódusok közötti, kisebb-nagyobb felmelegedések (interglaciálisok) idején egyes harmadkori növények átmenetileg és egyre csökkenő számban visszatérhettek a déli refúgiumokból (Balkán, Észak-Afrika).

Pleisztocén maradvány növények:

Lápokban: európai zergeboglár (Trollius europaeus), lápi nádtippan (Calamagrostis neglecta), füles fűz (Salix aurita), mocsári angyalgyökér (Angelica palustris), lisztes kankalin (Primula farinosa), tőzegkáka (Rhynchospora alba), havasi hízóka (Pinguicula alpina), tőzegáfonya (Vaccinium oxycoccus), tőzegeper (Comarum palustre), gyapjasmagvú sás (Carex lasiocarpa), szibériai hamuvirág (Ligularia sibirica), hüvelyes gyapjúsás (Eriophorum vaginatum), karcsú gyapjúsás (Eriophorum gracile), kereklevelű harmatfű (Drosera rotundifolia). Hegységek északi lejtőinek reliktumai:, tiszafa (Taxus baccata), havasi ikravirág (Arabis alpina), sárga ibolya (Viola biflora), tarka nádtippan (Calamagrostis varia), ősz bogáncs (Carduus glaucus), lila csenkesz (Festuca amethystina), győzedelmes hagyma (Allium victorialis), havasi éger (Alnus viridis). Hegységek északi lejtőinek endemizmusa:, medvefül kankalin (Primula auricula ssp. hungarica).

A würm eljegesedés végén a Kárpát-medence legelterjedtebb vegetációtípusa a kontinentális hidegsztyepp volt. Az erdőszerű fás növényzet (főként cirbolya-, vörös- és törpefenyő) csak a kedvező mikroklímájú zugokban, vízfolyások mentén valószínűsíthető. A medence a driász II. és driász III. (későglaciális) fázisokban (12 300–10 200 éve) kezdett visszaerdősülni: előbb a nyírligetes erdőstundra, majd a korszak végére a tajga- és tajgaerdő állapot vált jellemzővé.

Jelenkor (holocén)

A mai növényzet a legutóbbi jégkor utáni (posztglaciális) időszakban kezdett kialakulni.

Fenyő-nyír kor

A preboreálisnak is nevezett fenyő-nyír kor nagyjából i. e. 8000-től (más források szerint 8200-tól) i. e. 7000-ig tartott; a közép-európai történelemben ez a mezolitikum (átmeneti kőkor) eleje. Az éghajlat jóval enyhébb volt, mint az eljegesedések alatt, de a mainál így is hűvösebb és szárazabb.

A különböző feltételezések szerint keletről-délkeletről érkező, illetve a Magyar Középhegység déli lejtőiről levándorló (Ősmátra-elmélet), mérsékelten hidegkedvelő, kontinentális elemek elkezdték észak, illetve a hegyvidékek felé kiszorítani a jégkorszaki flórát.

Határozottan megnőtt az erdőterületek aránya – olyannyira, hogy a Kárpát-medence nagy részét tajgaerdők (tajgaszerű nyíres fenyvesek) borították, közöttük pedig lápok, láperdők (nyírlápok) fejlődtek ki. Megjelentek a melegigényes lombos fák első képviselői (szil, hárs, tölgy).

E kor jellegzetes, maradvány jellegű növénytársulásai: Nyugat-Dunántúl erdei fenyvesei és tőzegmohalápjai, Bakonyalja (Fenyőfő) erdei fenyvesei.

Jellegzetes maradvány fajok (ezek a jégkorszakban is itt éltek): európai zergeboglár - Trollius europaeus, havasi éger - Alnus viridis stb.

Mogyoró kor

A boreálisnak is nevezett mogyoró kor az i. e. 7000-re datált hirtelen felmelegedéstől nagyjából i. e. 5500-ig tartott; a közép-európai történelemben ez a mezolitikum (átmeneti kőkor) vége.

A Kárpát-medence nagy részén keleti, pusztai elemek jelentek meg, terjedtek el. Valószínűtlen, hogy ezek a Keleti-Kárpátok magas hegyláncain át vándoroltak volna be: az újabb elképzelések szerint a jégkorszakban délre szorult sztyeppelemek a Balkánról és a Fekete-tenger mellékéről hatoltak északra. A flóravándorlás iránya a Déli-Kárpátok lábánál ketté vált: keletnek a mai ukrán és dél-orosz puszták felé, nyugatnak pedig a Kárpát-medencébe hatolt – ezért fordul elő sok közös sztyeppelem az Alföldön és a Kelet-európai-síkságon.

E kor jellegzetes, maradvány jellegű növénytársulásai: hegy- és dombvidéki tájainkon: mogyorócserjések, hárs- és kőriserdők; a Nagyalföldön: füves puszták (klimatikus sztyepp). az Északi-középhegységben: hárs-kőris sziklai sztyepperdő (Tilio-Fraxinetum) (hársas-kőrises és sziles-juharos-tölgyes típusokkal)

Jellegzetes maradvány fajok az alföldi száraz gyepek növényei: tátorján (Crambe tataria), pamacslaboda (Krascheninnikovia ceratoides, syn. Eurotia ceratoides), bókoló zsálya (Salvia nutans), kisvirágú macskamenta (Nepeta parviflora), pozsgás zsázsa (Lepidium cartilagineum) stb.

Tölgy kor

A atlantikusnak is nevezett tölgy kor nagyjából i. e. 5500-tól i. e. 2500-ig (különböző szempontú vizsgálatok szerint i. e. 2000-ig, illetve 3000-ig) tartott; a közép-európai történelemben ez nagyjából a újkőkorszak (csiszoltkő-kor).

Az éghajlat némileg csapadékosabbra fordult, de a mainál melegebb maradt. A Kárpát-medencébe föltehetőleg délről és nyugatról szubmediterrán és szubatlanti-szubmediterrán fajok érkeztek.

Hegy- és dombvidékeinket melegkedvelő üde tölgyesek borították el szubmediterrán aljnövényzettel. A szubmediterrán hatás erősödésével párhuzamosan az Alföldön a klimatikus sztyeppet fokozatosan az erdős sztyepp (klimatikus erdőssztyepp) váltotta fel. Ez a molyhos tölgy, a cser és az ezüst hárs bevándorlásának korszaka.

E kor jellegzetes maradvány jellegű növénytársulásai: hegyvidékeinken a melegkedvelő tölgyesek. az Alföldön az erdős sztyepp maradványai: tatár juharos tölgyes, pusztai tölgyes, sziki tölgyes.

Szubmediterrán reliktum fajok: pirítógyökér (Tamus communis), szúrós csodabogyó (Ruscus aculeatus), fehér aszfodélosz (Asphodelus albus), illatos hunyor (Helleborus odorus), ligeti szőlő (Vitis sylvestris), kígyónyelv páfrány (Ophioglossum vulgatum) stb.

A mintegy i. e. 2500-tól napjainkig tartó bükk kort két fázisra osztjuk: I. fázis – i. e. 2500-tól i. e. 800-ig; II. fázis – i. e. 800 óta

Bükk kor, I. fázis

A tölgy kornak egy lehűlés vetett véget: az éghajlat hűvösebbé vált, a csapadék mennyisége tovább nőtt.

A bükk kor szubatlantinak is nevezett I. fázisában nyugatról és északnyugatról) szubatlanti fajok érkeztek a Kárpát-medencébe, a környező magashegységekből (Alpok, Kárpátok) pedig szubalpin elemek ereszkedtek alá. Hegy- és dombvidékeinken visszaszorultak a xerotherm tölgyesek és bokorerdők, amik helyén (mint a kor neve is jelzi) a bükk és a gyertyán terjedt el. Ezek sok más, hegyvidéki növényfajjal együtt lehatoltak az Alföld peremvidékére is. Az Alföld közepén az erdős sztyepp maradt a klimax társulás.

E kort maradvány növénytársulásai az alföldi maradvány bükkösök: Észak-Alföld, Dráva-sík.

Az alföldi gyertyános-tölgyesek és a tölgy-kőris-szil ligetek montán elemei: kapotnyak (Asarum europaeum), sárga árvacsalán (Galeobdolon luteum), erdei madársóska (Oxalis acetosella), erdei szélfű (Mercurialis perennis), enyves zsálya (Salvia glutinosa), hegyi veronika (Veronica montana) stb.

Bükk kor, II. fázis

Az éghajlat az I. fázisnál kissé melegebbé, kissé szárazabbá és kissé kontinentálisabbá vált (nőtt a hőingadozás).