I. Alekszej cár (oroszul: Алексей I, teljes nevén Alekszej Mihajlovics Romanov Алексей Михайлович Романов; Moszkva, 1629. március 9. – Moszkva, 1676. január 29.) orosz cár 1645-től kezdve élete végéig. Uralkodása alatt zajlott le az orosz ortodox egyház kettészakadása.

Származása és gyermekkora

Alekszej Mihajlovics nagyherceg 1629-ben született az első Romanov-házi cár, I. Mihály cár és Jevdokija Lukjanovna Sztresnyeva orosz cárné harmadik gyermekeként. Nevelését a nyugati kultúra hívére, a bojárcsaládból származó Borisz Ivanovics Morozovra bízták, aki német szokásokat vegyített a trónörökös életébe. A nagyherceget már igen fiatalon mély vallásosság jellemezte, mely később kihatott uralkodásának egészére.

Édesapja, aki 1645 nyarán súlyosan megbetegedett, hivatalosan is őt nevezte meg utódjának. A trónt július 13-án foglalta el, tizenhat évesen.

Uralkodása

Az ifjú cár uralkodásának elején jobbára tanácsnokaitól függött. Nagy befolyást gyakorolt rá egykori tanítója, Morozov; illetve Ilja Danyilovics Miloszlavszkij herceg, akinek Marija Iljinyicsna nevű leányát 1648 januárjában Alekszej el is vette feleségül. Szintén jelentős hatalommal rendelkezett még az országos gyűlés és a bojár duma. Ezek jelentősége azonban idővel csökkent: az országos gyűlést 1653-tól kezdve nem hívták össze, míg a bojár dumába egyre több köznemes került. A nemesség továbbra is fontos szerepet játszott az ország és a cár életében. Így például Nyikita Odojevszkij herceg is. A kormányzásba idővel mind több kevésbé előkelő származása, de tehetséges embert vontak be. Így juthatott szóhoz többek között Afanaszij Lavrentyjevics Orgyin-Nascsokin és Artamon Szergejevics Matvejev. bélyegkép|jobbra|300px|Alekszej cár 1645-ben és az ezt követő néhány évben a cár négyszeresére emelte a sóra kivetett adót, és a dohányt is súlyosan megvámolta. Ezen kívül számos kormánytisztviselőt elbocsátottak, a megmaradtaknak csökkentették jövedelmét; a sztreleceknek pedig több havi zsolddal tartozott az ország. Az adók és a Miloszlavszkij család korrupció gyanújába keveredése 1648-ban lázadáshoz vezetett. Júniusban a Kreml környékén feldühödött tömeg gyűlt össze, Morozov és a népszerűtlen tanácsadók kiadását követelve. Több tanácsnok házát is felgyújtották, a tűz továbbterjedt, súlyos károkat okozva egész Moszkvában. A cár válaszul két új tisztségviselőt nevezett ki gyorsított eljárással történő kivégzésekhez; pénzt osztott szét a lázongók között, és ígéretet tett Morozov száműzésére. A fővárosban ugyan lecsillapodtak a kedélyek, azonban 1650-ben Velikij Novgorodban és Pszkovban is felkelések robbantak ki. A dohányadót eltörölték, majd az elégedetlenség elülésével Morozovot visszahívták Moszkvába.

A lázadások elmúltával a cár összehívta az országos gyűlést. Itt bizottságot választottak az 1649-es törvénykönyv, az ulozsenyije összeállításához. Az ulozsenyijében súlyos büntetéseket szabtak ki a politikai és vallási rend ellen lázadókra, valamint rendezték a jobbágyság helyzetét. Minden paraszt a leszármazottaival együtt röghöz kötötté vált, a szökött jobbágyokat késedelem nélkül vissza kellett hurcolni uraikhoz. A törvénykönyv ugyanígy járt el a kereskedők és a kézművesek ügyében is, csak őket a városokhoz kötötte. Külföldi utazásokhoz magától az uralkodótól kellett engedélyt kérni. Az egyház földszerzési jogait korlátozták; 1649-ben a cár e törvény betartatására és az egyházi birtokok felügyelésére külön kolostori kormányszéket hozott létre.

A cár tanácsadói közé tartozott a jámborságáról híres bojár, Fjodor Mihajlovics Rtyiscsev (1625–1673). Rtyiscsev több moszkvai menhelyet is építtetett, illetve ingyenes iskolát működtető kolostort alapított. Az ő hatására fogadta szolgálatába a cár Szimeon Polockijt, aki egyszerre működött udvari költőként és a cári gyermekek nevelőjeként. A cár pártolta a színházat is, noha azt az ortodox egyház „veszélyes illúziónak” tartotta. A Kreml és Kolomenszkoje több termébe is csillagokat és bolygókat ábrázoló freskókat festettek, mivel az uralkodó egyik szenvedélye a csillagászat volt.

Az orosz–svéd–lengyel háború

bélyegkép|jobbra|220px|Bohdan Hmelnickij zaporoszjei atamán Bohdan Hmelnickij zaporozsjei kozák hetman már 1648-tól kérte az orosz cár fellépését az ukrán területeket megszállva tartó lengyelek ellen. 1653-ig az orosz országos gyűlés azonban nem adott engedélyt a hadviselésre, és az 1654-es perejaszlavi szerződésben is csak azzal a feltétellel állt a kozákok mögé, hogy a legtöbb kozák vezér hűségesküt tett a cárnak. A szerződés és a hűségeskü ellenére azonban a kozákok nem kerültek teljes mértékben orosz uralom alá; függetlenségüket még sokáig nem kényszerültek feladni.

1654 tavaszán az egyesített orosz és kozák csapatok megkezdték a lengyel erők kiűzését Ukrajna területéről. További céljaik közé tartozott Fehéroroszország meghódítása és Szmolenszk bevétele. A személyesen a cár által vezetett Szmolenszk elleni ostrom 1654 szeptemberében orosz sikerrel végződött, a város megadta magát. Ugyanez év nyarán pestisjárvány tört ki a fővárosban és más településeken. Nyikon moszkvai pátriárka idejében biztonságos helyre küldte a cári családot, amiért hálából ősszel nagyfejedelmi címet kapott, és a cár megbízta őt az ország vezetésével távolléte idején. A betegség következtében Moszkva adózóinak 80%-a meghalt.David Warnes: Az orosz cárok krónikája – Az Orosz Birodalom uralkodóinak története; Geopen Könyvkiadó, 2002; 71. oldal

1655-ben az orosz csapatok sorra elfoglalták Minszket, Lvovot, Vilnát, Kovnót és Mogiljovot. X. Károly Gusztáv svéd király seregei ezalatt megszállták Lengyelországot, és bevették Varsót. Decemberben a cár visszatért Moszkvába, ahol tanácsadói figyelmeztették rá, hogy az állandósult svéd jelenlét veszélyes lehet az ország számára. A tanácsadók – Orgyin-Nascsokin vezetésével – arra biztatták az uralkodót, hogy szövetkezzék a lengyelekkel a svédek ellen. Így egyrészt Riga elfoglalásával Oroszországnak lehetősége nyílt volna a Balti-tenger partját megszerezni, másrészt Orgyin-Nascsokin elképzelhetőnek tartotta, hogy a gyermektelen János Kázmér lengyel király halála után a lengyel nemesek Romanov-házi királyt választanak.

1656 áprilisában Oroszország fegyverszünetet kötött Lengyelországgal, a rá következő hónapban pedig Alekszej cár hadat üzent Svédországnak. Orosz kézre került Lettország, Észtország és Finnország területének jó része, Rigát azonban nem tudták elhódítani a svédektől. Úgy tűnt, hogy év végére sikerül aláírni az orosz–lengyel békeszerződést, amely egyben Alekszej cárt jelölte volna János Kázmér király utódjául a lengyel trónra. A kozákok között kitört belháború azonban közbeszólt: Hmelnickij 1657 júliusi halála után a kozákok két pártra szakadtak: az egyik fél támogatta Moszkvát, míg a másik tábor szerint viszont az orosz–lengyel egyezkedések ártottak a kozák függetlenség ügyének. A belharcokat látván a lengyel nemesség 1658 novemberében felmondta a fegyverszünetet. A cár pedig, aki nem akart egyszerre a lengyelekkel és a svédekkel is háborúba keveredni, decemberben fegyverszünetre lépett a svédekkel.

Az 1659-es év nem hozott jelentős sikereket az oroszok számára; 1660 májusában pedig a lengyelek az oliwai egyezményben békét kötöttek a svédekkel. A cár ekkor az 1661-es kardisi egyezményben a tartós svéd–orosz béke érdekében lemondott az oroszok által elfoglalt svéd területekről. A lengyelek elleni küzdelem 1667-ig húzódott el, ezalatt Oroszország területeket vesztett Fehéroroszországban és Litvániában. 1667-ben Lengyelország tárgyalásokat kezdeményezett. A tizenhárom és fél évig érvényben lévő andruszovói béke törvényesen is orosz kézre juttatta Szmolenszket és Ukrajnának a Dnyepertől keletre fekvő részét; lengyel uralom alatt maradt viszont Ukrajna másik fele és Fehéroroszország. Kijev városa 1669-ig tartozhatott volna orosz fennhatóság alá, ám az időpont elérkeztével a cár nem volt hajlandó átengedni a települést. 1686-ban a lengyelek végül átengedték Kijevet az oroszoknak.

Az egyházszakadás

Alekszej cár uralkodása alatt két mozgalom bontakozott ki az Orosz ortodox egyházon belül. Az egyik a félrefordított, helyi szokásokkal tarkított szertartásrendet és szent szövegeket akarta összhangba hozni az eredeti görög ortodox tanításokkal. A másik csoport a vallási és világi személyek erkölcsi és műveltségi színvonalát kívánta emelni.Warnes; 73. oldal Maga az uralkodó kezdetben mindkét reformtörekvésre nyitott volt: rendeletekben tiltotta meg a nyilvános szórakozást, büntette az istenkáromlást és korlátokat szabott a szeszes italok árusításának. 1652-ben a Moszkvában letelepedett, nem ortodox vallásúakat fallal elkülönített városrészbe költöztette (így alakult ki az orosz főváros híres német negyede, a Nyemeckaja Szloboda). bélyegkép|balra|300px|Alekszej cár és Nyikon pátriárka tanácskozás közben (Alekszej Kivsenko) 1652-ben elhunyt a moszkvai pátriárka, s örökébe a cár óhajának megfelelően Nyikon novgorodi metropolita lépett. Nyikon pátriárka az egyházi reformok pártfogójaként szerzett hírnevet, ugyanakkor helytelenítette az állam beavatkozását a vallási ügyekbe. Az 1649-ben felállított kolostori kormányszék munkáját pátriárkaként jelentősen sikerült korlátoznia. Nyikon pátriárka azon reformerek közé tartozott, akik a görög ortodox egyházat kívánták követni. Arrogáns természete miatt viszont több reformer is elpártolt tőle. Többek között Avvakum protopópa is, akinek nézetei szerint a görög egyház elveszítette a tekintélyét, mivel a 15. században a római katolikus egyház kegyeit keresték. Az ortodox egyházak életében központi szerepet tölt be a szertartásrend és a liturgia, a reformerek pedig ezekben sem értettek egyet. Vita tárgyát képezte például Jézus nevének helyes írásmódja és az, hogy kettő avagy három ujjal kell-e keresztet vetni.

A két félnek nem sikerült megegyezésre jutnia, ez pedig egyházszakadáshoz vezetett. A hagyományos orosz vallásgyakorlat mellett kiállók (az óhitűek vagy szakadárok) külön egyházat alapítottak, szembeszegülve az uralkodóval és a pátriárkával. Alekszej cár továbbra is egyetértett Nyikon véleményével, ám 1657-re kapcsolatuk megromlott, mivel a pátriárka egyre több beleszólást követelt az egyház számára az állami ügyekbe. 1657-ben Nyikon nem akarta felszentelni a kijevi egyházmegye élére a cár által kiválasztott metropolitát, mert szerinte ezzel Kijev a konstantinápolyi pátriárka alá került volna. Cserébe az uralkodó 1658-ban megtiltotta Nyikonnak a nagyfejedelmi cím használatát, melyet még 1654-ben adott neki. A pátriárka erre kiátkozta a cárt, majd egy kolostorban húzta meg magát. „Azt kéri, bocsássam el; de vajon mi késztette arra, hogy ilyet kérjen? Gondolom, a túlzott szomorúság. A fia meggondolatlanul cselekedett, de ebben nincs semmi rendkívüli, egyszerűen ostoba volt. Még fiatal, és kíváncsi az Isten által teremtett világra; látni akarta, mi történik ott. Amint a madár, mely egyre magasabbra röppen, majd megelégelve ezt, visszaszáll fészkére, ő is hamarosan visszatér szeretteihez.” – Alekszej cár levele Orgyin-Nascsokinhoz, miután a főminiszter fia elszökött Lengyelországba. Ezt akkoriban hazaárulásnak tekintették, s Orgyin-Nascsokin benyújtotta lemondását is, melyet az uralkodó visszautasított.