Macuo Basó (japánul: 松尾 芭蕉, Hepburn-átírással: Matsuo Bashō, született Macuo Csúemon Munefusza néven; japánul: 松尾 忠右衛門 宗房, Hepburn-átírással: Matsuo Chūemon Munefusa) (Ueno, 1644 – Oszaka, 1694. november 28.) az Edo-kori Japán egyik leghíresebb költője. Élete során a haikai no renga formában írt műveiért ismerték el; ma, évszázadokkal később pedig a haiku (akkoriban hokku) legnagyobb mestereként tartják számon. Macuo Basó költészete nemzetközileg is elismert; Japánban pedig több műve is megtalálható emlékműveken. Bár Nyugaton jogosan híres hokkuverseinek köszönhetően, ő maga úgy hitte, legjobb munkái a renku stílusból származtak. Ahogy idézni szokták: „Követőim közül sokan tudnak olyan jól hokkut írni, mint én. Ahol én megmutatom, ki is vagyok, az a haikai versek átkötései.”Drake, Chris. 'Bashō’s “Cricket Sequence” as English Literature', in Journal of Renga & Renku, Issue 2, 2012. p7
Már fiatalon elkezdett költészettel foglalkozni, s miután beilleszkedett Edo (modernkori nevén Tokió) szellemi életébe, hamar Japán-szerte ismertté vált. Kenyerét tanárként kereste; de miután lemondott az irodalmi körök társasági és városi életéről, bejárta szerte az országot keletre és nyugatra, eljutva egészen az északi területekig azért, hogy inspirációt gyűjtsön. Verseit átitatják első kézből szerzett tapasztalatai az őt körülvevő világról, gyakran egyszerű képekben megragadva a jelenetekben rejlő érzéseket.
Életrajz
Korai évek Macuo Basó 1644-ben született az Iga tartománybeli Ueno közelében.Carter 1997, p. 62Kokusai 1948, p. 246. A Macuo család szamurájok leszármazottja, édesapja feltehetően musokunin volt, a birtokos parasztok rétegének tagja, akik a szamurájok bizonyos kiváltságait kapták.Ueda 1992, p. 17.Carter 1997.
Gyerekkoráról keveset tudni. Késői tizenéves korában Todo Jositada (kandzsival: 藤堂 良忠) szolgálatába állt,Carter 1997, p. 62.Ueda 1982, pp. 17–20. és valószínűsíthetően nem promotálták a szamuráj osztály teljes jogú tagjaként.Nihon Jinmei Daijiten Plus 2015. Néhány korabeli forrás szerint szakácsként vagy konyhai dolgozóként foglalkoztatták,Ichikawa Danjūrō II's diary Oi no tanoshimi says "cook"; Endō Atsujin (遠藤曰人)'s biography Bashō-ō keifu "kitchen-worker" de ezekre perdöntő bizonyítékok nem utalnak. Későbbi felvetések szerint kiválasztották arra, hogy Jositadát szolgálja mint inas (japán nevén koshōként), amely alátámasztja, hogy fiatalkorában lépett az ő szolgálatába.Hibino 1978, p. 28
Osztozott Jositada haikai no renga iránt érzett szeretetében, amely egyfajta összevont, költői műfaj.Ueda 1982, p.20 A költői sorozat egy 5-7-5 mora alapegységgel kezdődik; az ilyen versszakokat nevezték hokku-nak, amely évszázadokkal később különálló műfajként, a haikuként élt tovább. A hokku más költőtől származó, ám az előzőhöz kapcsolódó 7-7 morás versszakkal folytatódott. Jositadához hasonlóan Basó is haigót (japánul 俳号), más néven haikai írói álnevet választott magának: a Sóbó (japánul: Sōbō 宗房) születési nevének, a Munefuszának (japánul 宗房) az onjomi (Sino-Japán) olvasata.
Első feljegyzett verse 1662-ben jelent meg. Basó és Jositada 1665-ben néhány ismerősükkel közösen alkotott egy hyakuin-t, vagyis egy száz versszakból álló renku verset. 1666-ban Jositada váratlan halálát követően megszűnt Basó szolgasága. Ebből az időszakból bár nem származnak feljegyzések életével kapcsolatban, úgy hiszik, feladott minden lehetőséget, hogy szamuráj lehessen, és elhagyta otthonát.Ueda 1982, p. 21. Az életrajzírók több lehetséges okot és helyszínt vetettek fel, köztük annak a lehetőségét is, hogy viszonyt folytatott egy sintó mikóval, Jutei-jel (kandzsival: 寿貞), de ez valószínűleg nem igaz.Okamura 1956. Basó saját elmondásai is homályosak ezt az időszakot illetően, úgy emlékezett vissza mint „az idő, melyet tisztességes földbirtokosként földje használatával töltött”, valamint „az időszak, amikor lenyűgöztek a homoszexuális szerelem útjai” – arra nincs bizonyíték, hogy valódi szenvedélyről, avagy fiktívről szólt.Ueda 1982, p. 22. Bizonytalan volt, hogy hivatásos költőként keresse-e a kenyerét; saját szavaival élve: „az alternatívák küzdelme nyughatatlanná tette az életem”.Ueda 1982, p. 23. Határozatlanságát feltehetően befolyásolta az is, hogy a renga és a haikai no renga még nem volt annyira elterjedt mint komoly művészi törekvés, hanem inkább mint közösségi tevékenység.Ueda 1982, p. 9. Versei mindenesetre továbbra is megjelentek különböző antológiákban (1667, 1669, 1671), 1672-ben pedig a Teitoku iskola több írójával közösen kiadtak egy gyűjteményt The Seashell Game (japánul: Kai Ōi 貝おほひ; magyarul megközelítően: Kagylójáték) címen.Kokusai 1948, p. 246 Az év tavaszának környékén Edóba költözött, hogy elmélyítse tudását a költészetről.Ueda 1992, p. 29
A hírnév útján Nihonbasi divatos irodalmi köreiben Basó hamar népszerűvé vált egyszerű, természetes stílusának köszönhetően. 1674 során behívták a haikai alkotók belső körébe is, aminek köszönhetően privát leckéket vehetett Kitamura Kigintől. Amikor a haikai danrin iskola alapítója és vezetője, Nisijama Sóin Oszakából Edóba érkezett 1675-ben, Basó azon költők között volt, akiket közös alkotásra invitált.Yuasa 1966, p. 23 Ekkor vette fel a Tosze (japánul: Tōsē 桃青) haikai írói álnevet, és 1680-ra már teljes munkaidőben tanított húsz tanítványt, akik a Tosze iránt érzett tiszteletük kifejezéseként kiadták The Best Poems of Tōsei's Twenty Disciples (japánul: Tōsei-montei Dokugin-Nijukasen 桃青門弟独吟二十歌仙; magyarul megközelítően: Tosze húsz tanítványának legjobb versei) munkájukat. Az év telén mindenkit meglepve a Fukagawa folyó másik partjára költözött, el a nyilvánosság elől, hogy visszahúzódóbb életet folytasson.Carter 1997, p. 57 A tanítványai építettek neki egy falusias kunyhót, és japán banánfát (japánul: bashō 芭蕉) ültettek a kertjébe, első saját otthonát adva ezzel neki.
Sikerei ellenére elégedetlen és magányos volt. Zen meditációt kezdett gyakorolni, de úgy tűnt, ez sem nyugtatta le az elméjét.Ueda 1982, p. 25. 1682 telén leégett a kunyhója, nem sokkal később, 1683 elején pedig elhunyt az édesanyja. Ezt követően Jamurába utazott, hogy egy barátjánál maradjon. 1683 telén a tanítványai egy másik kunyhót adtak neki Edóban, de ez a kedélyén nem javított. 1684-ben egyik tanítványa, Takarai Kikaku egy gyűjteményt adott ki az ő és más költők verseiből japánul Minasiguri 虚栗; magyarul megközelítően Zsugorított v. aszalt gesztenyék) címen.Kokusai 1948, p. 247 Még abban az évben elindult (a négyből) első nagy utazására.Ueda 1992, p. 95.
Egyedül utazott, letérve a kitaposott ösvényről, amely egy volt Edo öt útja közül, amit a középkori Japánban roppantul veszélyesnek tartottak – és amin elsőre maga is azt hitte, hogy vagy a semmi közepén fog meghalni, vagy pedig banditák keze által. Ennek ellenére, ahogy telt vándorútja, úgy javult a lelke és vált ismerősebbé az úttal. Sok barátra lelt, és megtanulta élvezni az évszakok és tájak váltakozását.Ueda 1982, p. 26. Versei már kevésbé voltak befelé fordulóak, és inkább rácsodálkozó hangot ütöttek meg:„Havas reggelen, ó, bármit megbámulnak, még egy lovat is” (Tandori Dezső fordítása)Útja Edóból eljuttatta a Fudzsi-hegyig, Uenóig és Kiotóig. Számtalan költővel találkozott, akik a tanítványainak nevezték magukat, és tanácsait kérték; azt mondta nekik, hagyják figyelmen kívül a kortárs Edo stílusát, beleértve a saját említett művét is, mert mint állította: „sok versszak megvitatásra se érdemes”. 1685 nyarán tért vissza Edóba, az út alatt kihasználva idejét, még több hokkut és kommentárt írt életéről:„Év vége. S én mégszalmakalapban és szandállal.Kinek vendége?” (Pető Tóth Károly fordítása)Miután visszatért Edóba, boldogan folytatta a tanítást kunyhójában, ámbár titokban már következő utazását tervezte.Ueda 1982, p. 29 Útja alatt írt versei japánul Nozarashi kikō 野ざらし紀行; magyarul megközelítően A mező expozíciójának mértéke címen jelentek meg. 1686 elején írta meg egyik legjobban emlékezett haikuját:„Öreg tó vize,a béka belepottyan,loccsanva csobban” (Pohl László fordítása)Történészek úgy hiszik, ez a verse azonnal híressé tette őt: áprilisban Edo költői összegyűltek Basó kunyhójánál egy haikai no renga versenyre, melynek témája a verseny csúcsának számító, az ő hokkujának tiszteletére, a béka volt.Ueda 1992, p. 138 Edóban maradt, tovább tanított és versenyeket tartott, 1687 őszén egy rövidebb utat tett vidékre a holdnézésre, valamint 1688-ban egy hosszabb utazásra indult Uenóba, a holdújévet megünnepelni. Edói otthonába néha visszavonult: aközött vacillált, hogy elutasítja-e látogatóit vagy örvendjen-e a társaságuknak.Ueda 1992, p. 145
Oku no Hoszomicsi Basó tervei között egy újabb hosszú utazás szerepelt, amelyet a mesterművének tartott, japánul Oku no Hoszomicsi 奥の細道; magyarul Keskeny út északra címen írt le, és amely 1689. május 16-án kezdődött, amikor is elhagyta Edót tanítványaival és inasával, Kavai Szorával, útnak indulva Honsú északi tartományai felé. Június 29-én érték el Hiraizumit, majd miután a sziget nyugati oldalán haladva bejárták Kiszakatát július 30-án, elindultak visszafelé. Az összesen 150 napos utazás alatt összesen 600 rit (2400 km) tett meg Honsú északkeleti területein, 1691 végén visszatérve Edóba.Kokusai 1948, p. 241 Mire elérte a Gifu prefektúrai Ógakit, már készen volt az útinapló. Három éven át szerkesztette, mígnem 1694-ben elkészült a végleges verzió. Az első kiadás posztumusz jelent meg, 1702-ben.Bolitho, Harold, in Treasures of the Yenching: seventy-fifth anniversary of the Harvard-Yenching Library, Chinese University Press, 2003, p.35 Azonnali siker lett, és számos másik költő követte kalandozásának útján. Gyakran tekintették legkiválóbb munkájának, melyben olyan hokkuk szerepelnek, mint:„Tenger morajlik Szado szigete fölöttTejút kanyarog” (Vihar Judit fordítása)
Utolsó évei Az 1691-es téli visszatérését követően már a harmadik kunyhójában élt, amelyet ugyancsak tanítványai biztosítottak neki. Ezúttal azonban nem volt egyedül: befogadta barátját, Juteit és egyik unokaöccsét, akik mindketten betegségből lábadoztak. Rengeteg látogatója is akadt.
Mégis kényelmetlenül érezte magát. Egy barátjának így írt: „zavarva a többiektől, nem találom a lelki békém”.Ueda 1992, p. 348 Tanárként kereste kenyerét, és haikai összejöveteleken jelent meg egészen 1693 augusztusáig, amikor is bezárta kunyhójának ajtaját, és egy hónapig senkivel se volt hajlandó találkozni. Magáévá tette a karumi könnyűség elvét, amely egy félig buddhista filozófia a földi világ üdvözlésére ahelyett, hogy elszigetelné magát attól. Utoljára 1694 nyarán hagyta el Edót, és töltött időt Uenóban és Kiotóban, mielőtt megérkezett volna Oszakába. Gyomorbetegségtől szenvedett, tanítványai körében, békében hunyt el.Ueda 1992, p. 34 Annak ellenére, hogy betegágyán már nem alkotott egy halálverset sem,Kikaku, 2006, pp.20–23, a következő, még betegsége alatt írt verset fogadják el általánosan búcsúverseként:„Úton, betegen,aszó mezőkön álmombarangol” (Végh József fordítása)
Hatása és irodalmi megítélése Basó ahelyett, hogy a mindmáig Japán-szerte népszerű kigo (kandzsival: 季語) formában írta volna verseit, inkább hokkuban fejezte ki környezetét és érzelmeit.Ueda (1970), p. 50. Élete során széles körben elismerték erőfeszítéseiért és költészetének stílusáért – halála után pedig még inkább. Több tanítványa saját verseiről mondott idézeteit gyűjtötte össze, leghíresebb közülük Mukai Kjorai és Hattori Dohó volt.Ueda 1992, p. 7
A 18. században verseinek értékeltsége tovább nőtt, és az olyan kommentárírók, mint Isiko Szekisi és Moro Nanimaru hosszabban értekeztek a hokku versei kapcsolódásáról történelmi eseményekhez, középkori könyvekhez és más költők verseihez. Ezek a kommentárok gyakran túláradóan dicsérték Basó homályos utalásait. 1793-ban a sintó kormány is istenítette, és egy időben az őt ért kritikák szinte istenkáromlásnak számítottak.